Ami a leginkább megkülönböztet minket
Isten papsága … annyira nélkülözhetetlen Isten igaz egyháza számára, mint amennyire egyedülálló.
Közel 70 évvel ezelőtt David O. McKay elnök, aki akkoriban az egyház Első Elnökségének tanácsosaként szolgált, ezt a kérdést intézte az általános konferencián összegyűltekhez: „Ha e pillanatban mindegyikőtöket megkérnék, hogy egyetlen mondatban foglalja össze … Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát leginkább megkülönböztető jegyet, mit felelnétek?
Az én válaszom – felelte – ez lenne: … isteni felhatalmazás közvetlen kinyilatkoztatás által.”1
Ez az isteni felhatalmazás természetesen a szent papság.
Gordon B. Hinckley elnök hozzátette saját bizonyságát, amikor ezt mondta: „[A papság] az isteni felhatalmazás átruházása, mely különbözik minden más hatalomtól és felhatalmazástól a föld színén… Ez az egyetlen hatalom a földön, amely átnyúlik a halál fátyolán túlra. (…) Nélküle csak nevében lenne egyház, és nem lenne felhatalmazása, hogy Isten dolgaiban eljárjon.”2
Csupán négy héttel ezelőtt James E. Faust elnök ezt mondta a BYU hallgatóknak az áhítatukon: „[A papság] hozza működésbe és irányítja az egyház minden tevékenységét. A papsági kulcsok és felhatalmazás nélkül nem létezne egyház.”3
Ezzel a három rövid idézettel kezdem ma este (melyekhez egy sor másikat tehetnék hozzá) egyetlen pont kiemelésére: hogy Isten papsága, annak kulcsaival, szertartásaival, isteni eredetével és azon képességével, hogy megköti a mennyben, ami a földön köttetett, annyira nélkülözhetetlen Isten igaz egyháza számára, mint amennyire egyedülálló, és hogy nélküle nem lenne Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza.
Ebben az emlékévben, amikor Joseph Smith próféta születésének 200., az egyház megszervezésének pedig 175. évfordulóját ünnepeljük, saját bizonyságomat szeretném hozzátenni – és örök hálámnak hangot adni – e szentséges papság visszaállításáról, e szent kiváltságról, e felséges ajándékról, és arról a szerepéről, amelyet a fátyol mindkét oldalán az életünkben játszik.
A papság időt és örökkévalóságot összekapcsoló fontos szerepét a Szabadító tette egyértelművé, amikor halandó szolgálata során megalapította egyházát. Rangidős apostolának, Péternek azt mondta, hogy „néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen”4. Hat nappal később felvitte Pétert, Jakabot és Jánost egy hegytetőre, ahol elváltozott előttük dicsőségben. Azután korábbi sáfárságok prófétái – legalábbis Mózes és Illés5 – megjelentek dicsőségben, és átruházták az általuk birtokolt különböző kulcsokat és hatalmakat.
Sajnos ezeket az apostolokat hamarosan megölték, vagy másképp vétettek el a földről, és papságuk kulcsait magukkal vitték, ami több mint 1 400 évnyi papságtól való megfosztottságot és az isteni felhatalmazás hiányát eredményezte az emberek fiai között. Az újkori csoda és bámulatos történet egy része, amit ma este ünneplünk, azoknak a mennyei hírnököknek a visszatérése napjainkban, és azoknak a hatalmaknak a visszaállítása, melyekkel az emberiség megáldására rendelkeztek.
1829 májusában a Mormon könyve fordítása közben Joseph Smith talált egy utalást a keresztelésre. Megbeszélte a dolgot írnokával, Oliver Cowderyvel, és ketten fordultak az Úrhoz ezzel kapcsolatban. Oliver ezt írta: „Lelkünkben mélységesen imádkoztunk, hogy megtudhassuk, hogyan nyerhetjük el a keresztelés és a Szent Lélek áldását … Szorgalmasan kutattuk … a szent papság felhatalmazását, és az abban való szolgálat hatalmát.”6
E hő imára válaszként eljött Keresztelő János, és visszaállította az ároni papság kulcsait és hatalmát, amelyet az itt ülő fiatal férfiaknak is megadtak. Pár héttel később Péter, Jakab és János visszatért, hogy visszaállítsák a melkisédeki papság kulcsait és hatalmát, köztük az apostolság kulcsait. Aztán amikor egy templom épült, ahová más mennyei hírnökök jöhettek, 1836. április 3-án felvirradt egy újkori színeváltozás hegye, olyasmi, amit Hinckley elnök részint a kinyilatkoztatás „kirtlandi zuhatag”-ának nevezett, melyben maga a Szabadító, plusz Mózes, Illés és Éliás megjelentek dicsőségben Joseph Smith prófétának és Oliver Cowderynek, és ezekre a férfiakra ruházták saját sáfárságuk kulcsait és hatalmát. Azt a látogatást ez a harsogó kiáltvány zárta: „Ezért a ti kezetekbe adattak ennek a sáfárságnak a kulcsai.”7
Nem csoda, Joseph próféta belevette a velős és ékesszóló hittételekbe: „Hisszük, hogy Isten hatalmazza fel az embereket az evangélium hirdetésére és szertartásainak elvégzésére kinyilatkoztatás és olyan személyek kézrátétele által, akiknek erre felhatalmazásuk van.”8 Világos, hogy az isteni felhatalmazás alapján történő cselekvés többet kíván, mint az emberek közti puszta megegyezést. Nem lehet a forrása egy teológiai képzés vagy a gyülekezet megbízatása. Nem, Isten felhatalmazott munkájában nagyobb hatalomnak kell létezni, mint amivel az emberek már bírnak a templomi padokban, az utcákon vagy papneveldékben – e tényt sok becsületes istenkereső tudta és nyíltan beismerte nemzedékeken át egészen a visszaállításig.
Igaz, egyesek akkoriban nem akarták, hogy lelkészeik különleges isteni felhatalmazást birtokoljanak, de a legtöbb embernek hiányzott az Istentől jóváhagyott papság, és nem tudták, hogy hol találhatnák meg.9 Ilyen légkörben a papsági felhatalmazás Joseph Smith által kinyilatkoztatott visszaállítása évszázadok kínját enyhítette azokban, akik érezték, amit a híres Charles Wesley ki mert mondani. Nálánál híresebb bátyjával, Johnnal egyházi értelemben szakítva az előbbi azon döntése miatt, hogy felhatalmazás nélkül szenteljen fel, Charles írt mosolyogva:
Püspököt könnyen csinálhat
Ember kénye-kedvére:
Wesley kezét Coke-ra rakja,
De ki rakta az ő fejére?10
E kihívást jelentő kérdésre felelve, mi, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában visszakövethetjük papsági felhatalmazásunk vonalát az egyházközség legújabb diakónusától, a fölötte elnöklő püspöktől, és a mindannyiunk felett elnöklő prófétától kezdve. Ez a töretlen lánc angyali szolgálattevőkig vezet vissza, akik magától az Isten Fiától jöttek, e páratlan ajándékot elhozva a mennyből.
És ó, mennyire szükségünk van annak áldásaira egyházként, valamint azon belül egyénekként és családokként! Csak egy példa:
Korábban beszéltem az egyháztörténet kirtlandi időszakáról. Az 1836-os és 1837-es év a fiatal egyház számára a legnehezebb volt – pénzügyileg, politikailag és belsőleg is. E nyomás közepette Joseph Smith rendkívüli prófétai sugalmazást kapott, hogy legjobb képességű embereit (végső soron a Tizenkét Apostol Kvórumának egészét) külföldi missziókba küldje. Merész, sugalmazott lépés volt, amely végül megmentette az egyházat az akkor fenyegető veszélyektől, rövidtávon azonban nagy terheket rótt a szentekre – fájdalmasat a távozók számára, és talán még fájdalmasabbat az otthon maradottak számára.
Robert B. Thompson eldertől idézek:
„Azon a napon, amikor az eldereknek Angliába kellett indulni, miután odaértem, megálltam [Heber C.] Kimball testvér házánál, hogy kiderítsem, mikor indul útnak, mivel úgy véltem, három-négyszáz kilométerre elkísérem, hogy abban az időszakban Kanadában munkálkodjak.
Az ajtó résnyire nyitva volt, beléptem, és megrázott a látvány, mely szemem elé tárult. Visszavonultam volna, azt vélve, hogy betolakodok, de a lábaim lecövekeltek. Az apa kiöntötte lelkét … Istennek, kérve, hogy … Ő, aki »a fecskékkel is törődik, és táplálja a fiatal hollókat, amikor kiáltanak«, lássa el felesége és kicsinyei szükségleteit az ő távollétében. Majd pedig, a pátriárkákhoz hasonlóan hivatalának ereje által kezét egyesével a fejükre tette, atyai áldást hagyva rájuk, … Isten gondoskodására és védelmére bízva őket, amíg ő az evangélium hirdetésével foglalatoskodik egy idegen országban. Miközben ezt tette [az áldásokban], hangja szinte elveszett a körülötte zokogóktól, akik [a maguk gyermeki módján próbáltak erősek maradni, de nem volt könnyű dolguk]. (…) Folytatta, de szíve túlságosan felindult, hogy rendben megtehesse … Időnként meg kellett állnia, közben … nagy könnycseppek gördültek le az arcán, a bensőjét uraló érzések jeleként. A szívem nem volt elég erős ahhoz, hogy visszafogjam magam – mondta Thompson testvér. – Végül én is elsírtam magam, és könnyeim elvegyültek az övéikkel. Ugyanakkor hálás voltam, hogy egy ilyen jelenet részese lehettem.”11
Ez a jelenet így vagy úgy ezerszer, százezerszer lejátszódott Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában – félelem, szükség, hívás, veszély, betegség, baleset, haláleset idején. Nekem is volt részem ilyen pillanatokban. Láttam Isten hatalmát megnyilvánulni az otthonomban és szolgálatom során. Láttam a gonoszt megfeddve, és az elemek feletti uralkodást. Tudom, mit jelent a nehézség hegyeit elmozdítani, és a fenyegető Vörös tengert kettéválasztani. Tudom, mit jelent, amikor a pusztító angyal elhalad melettük.12 Elnyerni a felhatalmazást, és a szent papság hatalmát gyakorolni Isten Fiának rendje szerint13 a leghatalmasabb áldás számomra és családom számára, amit csak remélhetek ezen a világon. És végtére is ez a papság jelentése a mindennapok kifejezéseivel élve – a páratlan, véget nem érő, állandó képesség a megáldásra.
Az ilyen áldások felett érzett hálával csatlakozom hozzátok, és az élők és holtak kórusának énekéhez ebben az emlékévben: „Dicsérd a férfit, aki szólt Jehovával!”14 – és szólt Ádámmal, Gábriellel, Mózessel és Morónival, Illéssel, Éliással, Péterrel, Jakabbal és Jánossal, Keresztelő Jánossal és másokkal.15 „És Jézus [valóban] felkente prófétájává.”16 Becsüljük meg a papságot mi fiatalok és idősek, fiúk és férfiak, apák és fiak, amely rajta keresztül állíttatott vissza; papsági kulcsok és szertartások, kizárólag ezek által nyilvánul meg az isteniség ereje, nélkülük nem nyilvánulhat meg.17 Bizonyságomat teszem a papság visszaállításáról, valamint Isten egyházának nélkülözhetetlen „megkülönböztető jegyéről”, amelyet mindig is jelentett, annak nevében, akié ez a papság, az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.