Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek
A gyermekeknek tudniuk kell, hogy a Szabadítóban való hit és az Ő követése segíthet nekik békére lelni ebben a zavaros világban.
A nemrégiben történt katasztrófák megindították a szívünket. A szenvedő gyermekek látványa, akik csak ártatlan áldozatok, nagy súllyal nehezedik ránk. Láttunk családtagok nélkül maradt gyermekeket, akikről azelőtt gondoskodtak, akiket védelmeztek és szerettek. A szívünk vágya, hogy valahogyan segíteni tudjunk nekik – bárhogyan, csak enyhülhessen szenvedésük és reményt hozhassunk életükbe. Hálásak vagyunk azért a lehetőségért, hogy segíthetünk. Megerősítenek bennünket sokak erőfeszítései, akik segítenek ezeknek a gyerekeknek.
Mindazonáltal nem kell túl messzire tekintenünk ahhoz, hogy olyan gyermekeket találjunk, akik más, mégis kihívással teli körülmények között élnek. Tudtunkon kívül néha elsiklunk a közöttünk lévő gyermekek felett. Tudatában vagyunk azoknak a veszélyes körülményeknek, amelyek gyermekeinket körülveszik? Általában felismerjük a fizikai szükségleteiket, de mi a helyzet a lelki szükségletekkel? Ismerik Jézus Krisztus evangéliumának a világosságát és békességét? A szentírások azt tanítják: „És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.”1
A gyermekeknek szükségük van arra a békére, mely abból a tudásból ered, hogy van egy szerető Mennyei Atya, aki elküldte a Fiát, Jézus Krisztust, hogy fényt és reményt hozzon a világba. Rajtunk, felnőtteken áll, hogy a gyerekeket ilyen béke és világosság felé vezessük.
Néhány a mai világban élő gyermek lelki állapotát ábrázolja a dán festő, Carl Bloch festménye. A festmény gyönyörűen bemutatja a János evangéliuma ötödik fejezetében található feljegyzést, ahol a gyógyító és vigasztaló Krisztus áll a középpontban. Egy takarót emel fel arról az emberről, aki születése óta fogyatékos volt. Az ember a gyógyulás csodájára vár a Bethesda tavánál, de nincs senki, aki bevigye a tóba. Amint a csodára vár, Krisztus áll elébe a gyógyítás képességével.
A festmény másokat is ábrázol a háttérben, de egyikük sem néz egyenesen Krisztusra. Az Úr a középpontban van, mégis csak egy ember látja Őt ott. A többiek, úgy tűnik, hogy el vannak foglalva a mindennapos ügyeikkel, figyelmen kívül hagyva Jézust a nagy erejével és azt a csodát, ami hamarosan előttük történik majd. Egy kisgyermek és egy nõ, vélhetően az édesanyja, is Jézus látószögén belül vannak, mégis a többiekhez hasonlóan, õk is másfele figyelnek. A Szabadító közvetlen közelében ez a nõ elmulasztja a gyermeket a Szabadító felé irányítani. Azon tűnődöm, hogy vajon mi is elmulasztanánk a lehetőséget, hogy Krisztushoz jöjjünk? Vajon az életünk eseményei félrevisznek minket és elhomályosítják lelki látásunkat annyira, hogy ne tudjunk arra koncentrálni, ami a legfontosabb? Azon tűnődöm, vajon elmulasztunk-e lehetőségeket, hogy tanuljunk az Úrról és érezzük az Ő szeretetét? És vajon elmulasztunk-e lehetőségeket, hogy megosszuk azt, ami a legfontosabb – különösképp a gyermekekkel, Jézus Krisztus evangéliumát? Mindannyian láttunk már gyerekeket és fiatalokat a tömegben állni – arra várva, hogy megtudják, mi az, ami igazán számít.
Mintha hallanám ezt a gyermeket és más gyerekeket is könyörögni azon szavakkal, amit éneklünk: „Taníts meg járnom a fénylő úton.” Emlékezzetek a szavakra:
Taníts meg járnom a fénylő úton,
Taníts meg Atyámhoz imádkoznom,
Taníts meg arra, hogy mi jó, s mi rossz,
Taníts, taníts a fényben járnom2.
Tanítjuk a gyermekeinket, hogy tudják, érezzék és örüljenek Jézus Krisztus evangéliuma szépségének, erejének és csodáinak? Gordon B. Hinckley elnök ezt tanácsolta: „Tápláljuk gyermekeinket azzal kapcsolatosan, akit az Úr Jézus Krisztusnak nevezünk. Tanítsuk meg gyermekeinknek az evangélium szabadító tantételeit.”3 A gyermekeknek tudniuk kell, hogy a Szabadítóban való hit és az Ő követése segíthet nekik békére lelni ebben a zavaros világban.
Hogyan tanítjuk gyermekeinket? Követhetjük a Szabadító példáját. A Mormon könyvében olvasunk a feltámadott Szabadító megjelenéséről a nyugati féltekén. Mialatt az embereket tanította, maga köré gyűjtötte a kisgyermekeket. Letérdelt és együtt imádkozott a gyermekekkel és imádkozott érettük. Egyesével megáldotta őket. Örömöt érzett körükben és megnyitotta a mennyeket, hogy a gyermekek a magasságból taníttassanak.
Azáltal, hogy bevonjátok a gyermekeket a családi vacsorába, a mindennapos családi imába és szentírás tanulmányozásba és családi estébe, követitek a Szabadító példáját a szeretetben és a tanításukban. Miközben így tesztek, értessétek meg velük, hogy a család együtt törekszik a parancsolatok betartására, hogy méltók legyetek arra, hogy örökkévaló családdá válhassatok. Talán a bizalmas együttlét idején történik majd, hogy a Lélek ösztönöz arra, hogy a megfelelő kérdést tegyük fel, vagy hogy pont azt mondjuk, ami segít gyermekünknek felismerni és érezni Isten világosságát. Ha lehetőséget biztosítunk, akkor a Lélek vezetni fog minket.
Csodálatos és tehetséges gyermekek vannak közöttünk. Segíthetünk nekik abban, hogy békét találjanak ebben az életben és az elkövetkezendőben is.
A gyermekeknek meg kell tapasztalniuk Krisztus világosságát azért, hogy a világosságot válasszák, és a sötétséget visszautasítsák. Mózesnek csodálatos személyes élménye volt, mikor átváltozott és lelki szemeivel látta Istent. Miután Mózes tudomást szerzett Istenről és látta az Ő művét és dicsőségét, Sátán jelent meg Mózesnek sötétséggel és zavart keltően. Mivel Mózes már megtapasztalta Isten világosságát és dicsőségét, így felismerte a különbséget. Bátran szemben állt Sátánnal, kérdezve: „Ki vagy te? Mert látod, én Isten gyermeke vagyok.”4
A gyermekeknek telve kell lenni az evangélium fényével azért, hogy amikor kísértések jönnek, azt tudják mondani: „Tudom, hogy ki vagyok. Én Isten gyermeke vagyok. Tudom, hogy mit kell tennem. Meg kell keresztelkednem, befogadni a Szent Lelket, és betartani a parancsolatokat.” Akkor a gyermekek ezt mondhatják: „Tudom, hogy kivé válhatok. Egy igazlelkű fiatal nő lehet belőlem”, vagy „egy igazlelkű férfi lehetek és elnyerhetem a papságot.” A gyermekek eltelve ezzel a tudással és világossággal meg tudják hozni azt a döntést, hogy visszautasítják a sötétséget és az evangélium fénye, és békéje felé fordulnak.
Azon gyermekek, akiknek az evangélium a szívükbe van ültetve, felismerik az Úr kezét az életükben. A gyermekek többet tudnak annál, mint amit mi sok esetben róluk feltételezünk, és többre képesek, mint ahogy azt mi gondoljuk. Megtanultam, hogy a gyerekek, akik rendelkeznek az evangélium világosságával, azok hisznek. Nem kételkednek. Samantha tizenegy évesen ezt mondta: „Tudom, hogy az evangélium igaz, mert érzem.” A három éves Benjámin ezt mondta: „Tudom, hogy Mennyei Atyám meghallgatja és megválaszolja az imáinkat, mert szeret minket.” Azok a gyermekek, akiknek megvan az evangélium világossága, ezt mondják: „Tudom, hogy a Szentlélek irányítja az életemet, mert örömöt érzek, amikor azt választom, hogy sugalmazásaira hallgatok.”
Sam kezdi megérteni azokat az érzéseket, melyek a Szentlélektől jönnek. Amikor az édesanyja megkérdezte: „Kicsoda a Szentlélek?” – ő ezt felelte: „Ő egy megnyugtató érzés a bensőmben.” Sam azt is megértette, hogy amikor a kétéves kisöccse beteg volt, akkor a Szentlélek volt az, aki arra bíztatta, hogy imádkozzon az Úr segítségéért.
Át tudjátok érezni ezeknek a gyermekeknek a békéjét?
A gyermekek tanítása többet követel puszta vágynál. Szorgalmat követel részünkről. Korábbam már említettem az éneket: „Taníts meg járnom a fénylő úton”, amit Clara McMaster írt. McMaster nőtestvér megosztotta velem, hogy mialatt az Elemi iskola általános testületében szolgált, azt a megbízást kapta, hogy írjon egy éneket a gyermekek tanításáról. Nagyon ijesztő feladatnak találta ezt és azért imádkozott, hogy megtudja, hogyan lásson neki, és hogyan teljesítse azt.
Sok fáradozás után benyújtotta a munkáját csak azért, hogy azt mondhassák, hogy még nem egészen jó. Nem mondták meg neki, hogy mit változtasson rajta, csak azt, hogy addig folytassa, amíg jó nem lesz. Lelkileg teljesen kimerült abban, hogy nem tudta miként folytassa. Ismét az Úr tanácsát kérte, változtatott néhány dolgon és benyújtott egy másik változatot. Ez a folyamat háromszor ismétlődött meg, mire végül azt mondták neki, hogy tökéletes munkát végzett és semmit sem kell megváltoztatni benne.
Annak ellenére, hogy McMaster nővér sokszor fel akarta adni, szorgalmasan dogozott azon, amit kértek tőle, és amiről remélte, hogy megáldja majd a gyermekek életét. Az ő sugalmazott énekét most felnőttek és gyermekek éneklik számos országban és különböző nyelveken. Ez az ének a szívem vágyát fejezi ki – hogy, minden gyermek megtanuljon Jézus Krisztus evangéliumának világosságában járni. Az ének eredeti szövege egy gyermek könyörgésével indul: „Taníts meg járnom a fénylő úton”, és egy elkötelezettséggel zárul, „hogy örömmel fogunk a fényben járni.”5
Időbe és erőfeszítésbe fog kerülni, de nem szabad hagynunk, hogy eltávolodjunk ettől és feladjuk. Gyer-mekeinknek nagyon szüksége van a következő ígéret beteljesedésére: „és nagy lesz fiaidnak békessége.”6 Ne engedjük meg, hogy bármelyik gyermek is eltévelyedjen, amikor Mennyei Atyánk és Jézus Krisztus szeretik őt. Hadd tudja meg minden gyermek, hogy ki ő, mit kell tennie, és hogy kivé válhat!
Hálás vagyok mindenkiért, aki segíti a gyermekeket, aki szereti és tanítja őket arra, hogy evilági helyzetükre való tekintet nélkül, békét érezhetnek az evangélium világosságában és megkaphatják az Úr ígéreteit.
Különösképpen a gyerekekhez szeretnék szólni világszerte. Közületek többekkel találkoztam itt, másokkal pedig olyan helyeken, mint például Afrika, a Fülöp-szigetek, Korea. Nem régiben pedig Ukrajnában és Oroszországban. Meglátogattalak titeket az Elemikben, és még a gyermekkórházakban is. Remélem, tudjátok azt, hogy mennyire szeretnek titeket a családjaitok, az Elemi iskolai tanítóitok és legfőképp, Mennyei Atya és Jézus Krisztus.
Soha ne adjátok lejjebb azoknál az áldásoknál és kiváltságoknál, amit Isten ajánl nektek. Azok a normák, melyeket az öltözködésben, nyelvhasználatban, és viselkedésben követtek, külső jegyei annak a belső elkötelezettségnek, hogy Mennyei Atyátok tervét követitek.
Hatásotok rám nagyobb, mint azt hinnétek. Köszönöm az örömöt és a reménységet, amit a szívembe és az Elemi vezetőinek szívébe, kiváltképpen pedig a szüleitek szívébe hoztok. Kérlek, ne felejtsetek el köszöntet mondani azoknak, akik szeretnek és tanítanak titeket. Tudom, és szeretném, ha ti is tudnátok, hogy Isten gyermekei vagytok, Mennyei Atya szeret titeket, és bármikor, bárhol imádkozhattok Hozzá. Mindig próbáljátok Jézus Krisztus példáját követni, és az majd fényt és békességet fog hozni az életetekbe most, és reménységet ad nektek egy örökkévalóságra. Erről teszem bizonyságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.