Szolgálatra elhívva
Az, hogy fel tudjuk nevelni a családunkat és ezzel párhuzamosan hithűen tudjunk szolgálni az egyházban, mindezt anélkül, hogy erőnkön felül futnánk, bölcsességet, ítélőképességet, isteni segítséget kíván – és szükségszerűen némi áldozatot.
Buenas tardes, hermanos y hermanas! Üdvözletüket küldik Latin-Amerikából a csodálatos egyháztagok és misszionáriusok. Sokan tudjátok, hogy elder és sister Dallin Oaksot és elder és sister Hollandot szolgálatra hívták az egyház Fülöp-szigeteki, illetve chilei területére. Ha a kósza hírek jelzésértékűek, akkor ez nagyobb érdeklődésre tett szert az egyházban, mint azt feltételeztük volna. Bárhogy is spekuláltok, úgy vélem, hogy megvan a felhatalmazásom arra, hogy megnyugtassalak benneteket, hogy nem úgy megyünk ezekre a távoli helyekre, mint az apokalipszis négy lovasából kettő. Azok, akik „jeleket” keresnek ebben, vegyék úgy, hogy ez egy csodálatos, növekvő, nemzetközi egyház jele, egyháztagokkal és misszionáriusokkal, akik folyamatosan terjednek valamennyi nyelv között és minden földrészen. Nagy öröm találkozni az utolsó napi szentekkel és szolgálni őket, bárhol, közel vagy távol, itthon vagy külföldön, és mi köszönjük az imáitokat és a munkával kapcsolatos érdeklődéseteket.
A Tizenkettek ilyenfajta szolgálata természetesen nem új és el kell mondanom, hogy a mi nemzedékünknek sokkal kevesebb kihívással kell szembenéznie, amikor szolgálni megy, mint az elődeinknek. A legjobb persze az, hogy velem van Holland nőtestvér, ahelyett, hogy otthon maradt volna, hogy gondoskodjon magáról és a gyermekeinkről. Továbbá, nekem nem kell kétkezi munkát végeznem az út folyamán, hogy megkeressem az útiköltséget Santiagóba. Néhány óra leforgása alatt elrepültünk a rendeltetési helyünkre egy modern sugárhajtású repülővel, ahelyett, hogy hetekig, sőt hónapokig hajóztunk volna egy hajó kabinjában. Nem szenvedünk hidegrázástól és láztól, kolerától vagy tüdőbajtól, ámbár egyszer megfáztam, és az út során az egyik járat egy órát késett. Reméltem, hogy ezek az utóbbi áldozathozatalok érdemessé tesznek engem arra, hogy egy nap majd szembe nézzek Péterrel és Pállal, Brighammel és Wilforddal.
Sokatokhoz hasonlóan én is azokon a történeteken nőttem fel, amelyekben a korai testvérek elmentek Kanadába, Angliába, Skandináviába, Európába, a csendes-óceáni szegetekre, Mexikóba, Ázsiába és így tovább. Legutóbb Parley P. Pratt rövid missziójáról olvastam, aki Chilébe ment, ahol Valparaísóban Pratték elvesztették és eltemették csecsemőkorú fiukat. Olvastam elder Melvin J. Ballardról, akit elhívtak, hogy felszentelje Dél-Amerikát, amikor még az egész földrész egy új és nyomasztóan nagy missziós terület volt. Egy új és növekvő egyház felépítésének szolgálatát nem véletlenül kérik, és nem hóbortból adják. Alkalmanként az akadályok óriásiak voltak, és néha súlyos árat kellett fizetni.
És mi nemcsak azokról a korai férfitestvérekről beszélünk, akik szolgálatra mentek, hanem a nőkről is, akik támogatták őket – és ezen felül magukat és gyermekeiket és eltartották, otthon maradtak, hogy felneveljék és védelmezzék a családjukat, az Úr szőlőskertjének egy másik részét, ami neki oly fontos.
Azon a napon, amikor férje másodszor indult Angliába, Vilate Kimball nagyon gyenge volt, és a maláriás láztól annyira rázkódott a teste, hogy csupán arra volt képes, hogy gyengén megrázza a férje kezét, amikor Heber könnyek között búcsút vett tőle. A kis Davidjük akkor még alig volt négy hetes, és csak egyetlen gyermek, a négy éves Heber Parley, volt elég jól ahhoz, hogy vizet hozzon a beteg családnak. Órákkal azután, hogy a férje eltávozott, Vilate minden erejét elvesztette és vissza kellett kísérni betegágyába.
Mary Ann Young és gyermekei ugyanilyen betegek voltak, amikor Brigham elment ugyanebbe a misszióba, és a pénzügyi helyzetük is hasonlóan bizonytalan volt. Egy szívfacsaró leírás elmondja, hogyan kelt át a Mississippin egy zord télen, vékony öltözetben, a hidegtől reszketve, csecsemőjét szorosan magához ölelve, miközben haladt előre, hogy eljusson Nauvoo-ba a tizedfizetési hivatalba, hogy kérjen néhány darab burgonyát. Ezután, még mindig lázasan, visszament gyermekével a könyörtelen folyón át, és soha nem írt egyetlen szót sem férjének ezekről a nehézségekről.1
Manapság már ritkán kell szembenéznünk ilyenfajta körülményekkel, jóllehet sok misszionárius és egyháztag nagy áldozatokat hoz, hogy végezhesse az Úr munkáját. Miközben jönnek az áldások és fejlődik az egyház, mindannyian reméljük, hogy a szolgálat soha nem lesz olyan nehéz, mint amilyen a korai szenteknek volt, és ahogy a misszionáriusok ma Oslótól Osornóig, Seattletől Cebuig éneklik, mi valójában szolgálatra „elhívottak” vagyunk.2 Az, hogy fel tudjuk nevelni a családunkat és ezzel párhuzamosan hithűen tudjunk szolgálni az egyházban, mindezt anélkül, hogy erőnkön felül futnánk3, bölcsességet, ítélőképességet, isteni segítséget kíván – és szükségszerűen némi áldozatot. Ádámtól mostanáig az Úr Jézus Krisztusba vetett igaz hit mindig kapcsolatban állt az áldozathozatallal. Csekély kis ajándékunk álljon jelképes módon az Ő fenséges áldozatának tükörképeként.4 Joseph Smith próféta, szemeit határozottan Jézus Krisztus kiengesztelésén tartva, azt tanította, hogy az a vallás, amely nem foglalja magába az áldozathozatal szövetségeit, nem rendelkezhet azzal az erővel, amely elhozza az örökkévaló élet ígéretét.5
Hadd osszak meg veletek egy korunkbeli példát a kihívásokra és ugyanakkor az áldásokra, amelyeket szolgálatra szólító elhívásunk hozhat. Egy csodálatos nőtestvér nemrég azt mondta egy kedves barátjának: „Szeretném elmesélni neked azt a pillanatot, amikor nem zaklattam többé a férjemet a püspöki szolgálatának szentelt idő és áldozatok miatt. Furcsának tűnt, hogy mindig abban a pillanatban merült fel egy ,vészhelyzet’ valamelyik egyházközségi taggal kapcsolatban, amikor a férjem és én éppen indulni készültünk, hogy valami különlegeset csináljunk együtt.
Egy napon csalódottan kifakadtam, a férjem pedig beleegyezett abba, hogy a hétfő estéken kívül biztosítsunk még egy estét a héten, kizárólag kettőnk számára. Nos, elérkezett az első ,randevú esténk’, és éppen beszállni készültünk a kocsiba, hogy együtt töltsünk egy estét, amikor megszólalt a telefon.
,Ez egy vizsga’ – mosolyogtam a férjemre. A telefon tovább csengett. ,Emlékezz a megállapodásunkra! Emlékezz a randevúnkra! Emlékezz rám! Hagyd a telefont csengeni!’ A végén aztán már nem mosolyogtam.
Szegény férjem egyre vergődött a köztem és a csengő telefon között támadt csapdában. Valójában tudtam, hogy hozzám a leghűségesebb és tudtam, hogy ő is legalább annyira szeretné azt az estét, mint én. De úgy tűnt, hogy a telefon csengése teljesen lebénította.
,Legalább hadd kérdezzem meg, ki az – mondta szomorú szemekkel. – Valószínűleg semmi az egész.’
,Ha megteszed, tönkremegy a randevúnk – sírtam el magam. – Biztos vagyok benne.’
Megszorította a kezemet, és azt mondta: ,Rögtön jövök.’ Ezután berohant, hogy felvegye a telefont.
Nos, amikor a férjem nem tért azonnal vissza, tudtam, mi történik. Kiszálltam a kocsiból, bementem a házba és lefeküdtem aludni. Másnap reggel csendesen elnézést kért, én még csendesebben elfogadtam a bocsánatkérést, és ezzel vége lett.
Legalábbis én úgy gondoltam. Úgy vettem észre, hogy még hetekkel később is bántott ez a dolog. Nem vádoltam a férjemet, de ennek ellenére csalódott voltam. Még élénk volt az emlék, amikor találkoztam egy általam alig ismert asszonnyal az egyházközségben. Tétovázva megkért, hogy beszélgessünk. Elmondta, hogy beleszeretett egy másik férfiba, aki úgy tűnt, hogy izgalmat hoz a keserves életébe, ugyanis férje főállásban dolgozott, emellett egyetemre is járt. A lakásukat börtönnek érezte. Kisgyermekeik voltak, akik gyakran követelőztek, hangosak és kimerítőek voltak. Azt mondta: ,Nagy csábítást éreztem, hogy elhagyjam ezt az általam nyomorúságosnak vélt állapotot, és elmenjek ezzel a férfival. Olyan helyzetben voltam, hogy úgy éreztem, ennél jobbat érdemlek. Az ésszerűsítésem meggyőzött arról, hogy elhagyhatom a férjemet, a gyermekeimet, a templomi szövetségeimet és az egyházamat, hogy boldogságot találjak egy idegennel.’
Majd így folytatta: ,A terv elkészült, megegyeztünk a szökésem időpontjában. Mégis, a józan ész utolsó jeleként, a lelkiismeretem azt mondta nekem, hogy hívjam fel a férjedet, a püspökömet. Azt mondom, hogy ,lelkiismeret’, miközben tudom, hogy ez egy mennyből küldött lelki sugalmazás volt. Majdhogynem az akaratom ellenére telefonáltam. A telefon csak csengett, csengett és csengett. Ebben az állapotban valójában arra gondoltam: ,Ha a püspök nem veszi fel, az egy jel lesz a számomra, hogy hajtsam végre a tervemet.’ A telefon csak csengett, de amikor éppen le akartam tenni, hogy belesétáljak a pusztulásba, akkor hirtelen meghallottam a férjed hangját. Villámként hatolt át a lelkemen. Hirtelen zokogni hallottam magam és azt kérdeztem: ,Püspök úr, te vagy az? Bajban vagyok. Segítségre van szükségem.’ A férjed segített nekem, és én ma biztonságban vagyok, mert ő felvette a telefont.
Visszatekintve már látom, hogy fáradt voltam, bolond és sebezhető. Teljes szívemből szeretem a férjemet és a gyermekeimet. El sem tudom képzelni, milyen tragikus lenne az életem nélkülük. Még most is nehéz idők járnak a családomra. Tudom, mindenki így van ezzel. Mi azonban megbeszéltünk néhány ilyen problémát, és most már egy kicsit könnyebben mennek a dolgok. Végül mindig így lesz.’ Ezután azt mondta: ,Nem nagyon ismerlek, de szeretném megköszönni neked, hogy támogatod a férjedet az elhívásában. Nem tudom, hogy milyen árat kell fizetned neked vagy a gyermekeidnek ezért a szolgálatért, de ha egy nehéz napon különösen nagy árat kell fizetni érte, kérlek tudd, hogy örökké hálás leszek azért az áldozatért, amit a hozzád hasonló emberek hoznak, hogy segítsenek a hozzám hasonló embereken.’”
Kedves testvérek, kérlek, értsétek meg, hogy én azon emberek egyike vagyok, akik nyomatékosan azt hirdetik, hogy a püspököknek és a vezetőknek kezelhetőbb és valóságosabb elvárásoknak kellene megfelelniük. Különösen úgy érzem, hogy a különböző állampolgári, munkahelyi és egyéb elvárások, amik a szülőket – különösképpen az édesanyákat – elvonják az otthonoktól, ahol a gyermekeket nevelik, mai társadalmunk legkomolyabb problémái közé tartoznak. És mert rendíthetetlen vagyok azt illetően, hogy a házastársak és a gyermekek szent és elkötelezett időt érdemelnek a férjektől és az apáktól, tízből kilenc alkalommal azokkal a feleségekkel értek egyet, akik azt mondják a férjüknek, hogy ne vegyék fel a telefont. De a magam sajátos módján legalább annyira hálás vagyok, mint az a fiatal asszony volt, hogy ebben az esetben az a jó ember követte a Szellem sugalmazását és válaszolt a „hívására” – ebben az esetben szó szerint a szolgálatra szólító hívására.
Bizonyságomat teszem az otthonról, a családról és a házasságról, életünk legértékesebb emberi kincseiről. Bizonyságomat teszem, hogy ezeket védelmeznünk és őriznünk kell, miközben időt és módot keresünk arra, hogy hithűen szolgáljunk az egyházban. Reményeim szerint ritkán adódnak olyan alkalmak, amikor ezek úgy tűnnek, hogy ellentétben állnak egymással, amikor egy válságos órán, vagy napon vagy éjszakán a kötelesség és a lelki sugalmazás megköveteli, hogy reagáljunk. Ezekben a helyzetekben minden elismerésem azoké a feleségeké, akik valaha is egyedül maradtak, míg a vacsora kihűlt, minden férjé, akik maguk készítették a vacsorájukat – és mivel ők maguk voltak a szakácsok, az eleve arra a sorsra volt ítélve, hogy hideg legyen –, minden gyermeké, akiket csalódás ért egy elhalasztott kirándulás vagy egy mérkőzés miatt, amire a szülő váratlanul nem tudott elmenni (és ez ne forduljon gyakran elő!). Minden elismerésem azoké a misszióelnököké, és feleségüké, és gyermekeiké, minden szolgálatra elhívott idősebb házaspáré, és mindenkié, akik egy ideig nem lehetnek ott egy születésnél, keresztelésen, esküvőn vagy temetésen, családi és vidám eseményeken, mert válaszoltak a szolgálatra szólító elhívásra. Mindenkinek megköszönöm, akik egyházszerte a megpróbáló körülmények közepette egyszerűen megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy felépítsék Isten királyságát a földön.
Bizonyságomat teszem az Úr Jézus Krisztus áldozatáról és szolgálatáról, aki mindent nekünk adott, és az adakozás e szelleme által azt mondta: „Kövess engem!”6 „A ki nékem szolgál, engem kövessen – mondta –; és a hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és a ki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya.”7 Az ilyen szolgálat szükségszerűen megpróbáló döntéshozatalra késztet minket, mert mérlegelnünk kell a dolgok fontossági sorrendjét és azt, hogy hogyan lehetünk a leginkább olyan tanítványai, amilyennek Ő szeretne látni minket. Megköszönöm neki az Ő isteni útmutatását, amellyel segít nekünk meghozni ezeket a döntéseket, és segít nekünk megtalálni a megoldásokat mindazok számára, akikre döntéseink hatással vannak. Megköszönöm neki, hogy „a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta”8, és elhívott minket, hogy ugyanezt megtegyük egymásért. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.