De ha nem tenné is…
A halandóság legfőbb próbatétele az, hogy szembenézzünk a miértekkel, alázatos hittel bízva az Úr ígéretében, miszerint „mindennek a maga idejében kell történnie”.
Legkedvesebb emlékeim közé tartoznak azok a hétvégi küldetéseim, amikor a cövekelnököt kísértem el cövekkonferenciákra, ahol ő az élet kihívásaival bátran és hittel birkózó egyháztagokkal találkozott. Közöttük is a legfontosabbak azok, akik gyermeküket vesztették el, vagy hősiesen küzdenek egy beteg, rokkant vagy fogyatékos gyermek ápolásával. Fájó, személyes tapasztalatom által tudom, hogy nincs szörnyűbb dolog egy gyermek elvesztésénél. Nincs annál hosszabb és kimerítőbb nap, mint amikor egy testileg vagy szellemileg sérült gyermeket gondozunk kitartóan. Az ilyen szülők tökéletesen megértik azt az apát, akinek fiában „néma lélek” volt, és aki, amikor az Üdvözítő erősebb hitre intette, lelke fájdalmában így válaszolt: „Hiszek Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemnek.” (Lásd Márk 9:17, 23–24.)
És így ma azokhoz kívánok szólni, akik az alkalmazott hitnek ebben a műhelyében küzdenek, amit halandóságnak hívunk, és köztük is kifejezetten a gyászoló, nehéz sorsú és szomorú szülőkhöz, akik azt kérdezik: „Miért?”
Először is, tudnotok kell, hogy a szomorúság a szeretet természetes mellékterméke. Az ember nem szerethet valakit önzetlenül anélkül, hogy el ne szomorítaná a szenvedése vagy halála. Csak úgy kerülhető el a szomorúság, ha nem tapasztaljuk meg a szeretetet; pedig a szeretet adja meg az élet gazdagságát és értelmét. Ezért a szomorú szülő őszinte imáira válaszul nem feltétlenül fájdalmának megszűnését kapja az Úrtól, hanem azt az értékes, megnyugtató gondolatot, hogy körülményeitől függetlenül az ő gyermeke egy szerető Mennyei Atya gyengéd gondoskodását élvezi.
A következő fontos dolog az, hogy soha ne kételkedjünk Isten jóságában, még ha nem is tudjuk, mi miért történik. A gyászolók és nehéz sorsúak által feltett legfontosabb kérdés egyszerűen ennyi: Miért? Miért halt meg a lányunk, mikor oly nagyon imádkoztunk az életéért, és papsági áldásokat is kapott? Miért küzdünk mi ezzel a szerencsétlenséggel, mikor mások szeretteik csodálatos gyógyulásáról számolhatnak be? Ezek természetes, érthető kérdések. De ezekre a kérdésekre a halandóságban többnyire nincs is válasz. Az Úr egyszerűen azt mondta: „Magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ésaiás 55:9) Amiképp a Fiú akarata „eggyé le[tt] az Atya akaratával” (Móziás 15:7), úgy nekünk is ekként kell tennünk.
Mi, halandók, természetesen tudni akarjuk a választ a miértekre. De a válaszok túl buzgó keresése közepette megfeledkezünk arról, hogy a halandóság – úgymond – a megválaszolatlan kérdések idejének teremtetett. A halandóságnak ennél konkrétabb célja van: ez a fejlődés színtere, a megpróbáltatás ideje, alkalom a hittel való cselekvésre, valamint az Istennel való találkozásra adatott felkészülés ideje ez (lásd például Ábrahám 3:24–25; 2 Nefi 31:15–16, 20; Alma 12:24; 42:4–13). Az alázatosság (lásd Alma 32:6–21) és az engedelmesség (lásd Móziás 3:19) ápolása által érthetjük meg a halandóság értelmének teljességét, és így készülhetünk fel lelkünkben és szívünkben a Szellem sugalmazásainak fogadására. Lényegét tekintve az alázatosság és az engedelmesség annyit jelent, hogy készek vagyunk megválaszolatlanul hagyni a miérteket, vagy akár azt kérdezni: „Miért is ne?” A „mindvégig kitartás” (lásd 2 Nefi 31:15–16; Alma 32:15; T&Sz 121:8) által érjük el ennek az életnek a céljait. Hiszem, hogy a halandóság legfőbb próbatétele az, hogy szembenézzünk a miértekkel, alázatos hittel bízva az Úr ígéretében, miszerint „mindennek a maga idejében kell történnie” (T&Sz 64:32).
Az Úr azonban nem hagyott minket vigasz és minden válasz nélkül. A betegek gyógyulásáról világosan szólt: „És ismétlem, hogy történik majd, hogy az, aki belém vetett hittel hiszi azt is, hogy meggyógyul, és nincs halálra szánva, meggyógyul.” (T&Sz 42:48; kiemelés hozzáadva) Túl gyakran átsiklunk azon a fontos mondatrészen, hogy „és nincs halálra szánva” („vagy – tehetnénk hozzá – nincs betegségre vagy fogyatékosságra szánva”). Kérlek titeket, ne keseredjetek el, ha egy szerettetek állapota a buzgó imáitok és a papsági áldások ellenére sem javul, vagy ha eltávozik az élők sorából. Vigasztaljon titeket az a tudat, hogy minden tőletek telhetőt megtettetek. Az ilyen hit, böjtölés és áldások nem lehetnek hiábavalóak! Az, hogy gyermeketek minden érte tett erőfeszítés ellenére sem épült fel, megnyugtatólag hathat, és kell, hogy hasson, mindenki számára, aki őt szerette. Az Úr – aki az áldásokat sugalmazza és minden őszinte imát meghallgat – ezek ellenére is hazaszólította őt. Az imádkozás, böjtölés és hit élményei talán inkább a mi javunkra voltak, mint az övére.
Hogyan járuljunk akkor a kegyelem királyi székéhez, amikor szerettünkért őszintén imádkozunk és kezünket a fejére helyezve megáldjuk őt a papság hatalma által? Hogyan kell helyesen gyakorolnunk hitünket? Joseph Smith próféta így írta le az evangélium eme első tantételét: „hit az Úr Jézus Krisztusban” (Hittételek 1:4, kiemelés hozzáadva). Ez az a fontos kifejezés – „az Úr Jézus Krisztusban” –, amiről néha megfeledkezünk. Túl gyakran fordul elő, hogy miután elmondtuk imánk vagy befejeztük az áldást, feszülten várjuk, hogy kívánságunk valóra válik-e, mintha a jóváhagyás szükséges bizonyítéka lenne az Ő létezésének. Ez nem hit. A hit egyszerűen az Úrba vetett bizalom. Mormon szavaival, a hívők „rendíthetetlenül istenfélők” (Moróni 7:30). A három héber férfi az Úrba vetett bizalmának adott hangot, hogy Ő majd kiszabadítja őket a tüzes kemencéből, „de ha nem tenné is – mondták a királynak – mi a te isteneidnek nem szolgálunk” (Dániel 3:18; kiemelés hozzáadva). Fontos megjegyezni, hogy nem három, hanem négy embert láttak a lángok között, és „a negyediknek ábrázata olyan [volt], mint valami istenek-fiáé” (Dániel 3:25).
Így van ez velünk is. Gyakran mondjuk világiasan azt, hogy „hiszem, ha látom”. Bármilyen értékkel bírjon is ez a rövid kis mondás a világi ügyeinkben, nem ér majd semmit, amikor az Úrhoz fordulunk életünk legsötétebb óráiban. Az Úr útjait egy másik mondással lehetne legjobban leírni: „látom, ha hiszem.” Az Úrba vetett hit a feltétel, nem pedig az eredmény. Mi tudjuk, hogy Ő él; ezért bízunk benne, hogy mennyei akarata és bölcsessége szerint megáld minket. Ezt a gyermeki bizalmat a szentírások úgy írják le, mint „a megtört szív és a töredelmes szellem áldozat[a]” (T&Sz 59:8).
A következőket az élet tűzpróbájában edződött mély meggyőződéssel osztom meg. A második fiunk, Adam, akkor érkezett meg közénk, amikor én a távoli Vietnam dzsungeleiben és rizsföldjein jártam. Még megvan a születéséről hírt hozó örömteli távirat. Adam kékszemű, szőke, és meglehetősen pajkos kissrác volt. Amire ötéves lett, már nagyon várta, hogy elkezdhesse az iskolát. Ekkor egy gyakori gyermekbetegség söpört végig a dél-kaliforniai közösségünkön, és Adam is elkapta a betegséget. A közérzetétől eltekintve nem aggódtunk semmi miatt. Úgy tűnt, hogy semmiség az egész. Egy reggel azonban váratlanul nem kelt fel az ágyából; mély kómába esett. Elrohantunk vele a kórházba, ahol intenzív kezelés alá vették. Odaadó orvosok és nővérek hada gondoskodott róla. Az édesanyjával együtt szüntelenül virrasztottunk egy közeli váróteremben.
Felhívtam a szeretett cövekelnökömet, elder Douglas L. Callistert, aki gyerekkori barátom és most kedves kollégám a hetvenesek között, és megkértem, hogy jöjjön a kórházba és adjon velem áldást Adamnek. Percekkel később meg is jött. Ahogy beléptünk a zsúfolt kis szobába, ahol Adam élettelen teste feküdt, az ágya mindenféle megfigyelő berendezésekkel és egyéb orvosi felszerelésekkel volt körülvéve, a kedves orvosok és ápolók hátrébb álltak és tiszteletteljesen imára hajtották fejüket. Ahogy a papsági áldás ismerős és megnyugtató szavait mondtam hittel és őszinte könyörgéssel, az az erős érzés vett rajtam erőt, hogy Valaki más is ott van velünk. Lenyűgözött a gondolat, hogy ha kinyitnám a szemem, akkor láthatnám az Üdvözítőt ott állni! Nem én voltam az egyetlen a szobában, aki érezte a Szellemet. Véletlenül szereztünk tudomást arról, hogy az egyik jelen lévő ápolót annyira megérintette az élmény, hogy megkereste a misszionáriusokat és megkeresztelkedett.
Mindazonáltal Adam állapota nem javult. Élet és halál között lebegett még több napig, amíg mi az Úrhoz fohászkodtunk, hogy visszatérhessen közénk. Végül, egy álmatlan éjszaka után, egyedül sétáltam végig egy üres kórházi folyosón. Beszéltem az Úrral, és elmondtam neki, hogy nagyon szeretnénk, ha a kisfiunk visszatérhetne; de leginkább mégis azt szeretnénk, ha meglenne az Ő akarata, és mi – Pat és én – elfogadjuk azt. Adam nem kevéssel ezután átlépett az örökkévalóságba.
Őszintén szólva még mindig gyászoljuk a kisfiunkat, de a Szentlélek gyengéd vigasztalása és az évek múlása enyhítettek a szomorúságunkon. Az ő kis képe is ott van a kandalló párkányán a gyermekeinkről és unokáinkról készült újabb kép mellett. De Pat és én tudjuk, hogy az ő halandó útját kedves Mennyei Atyánk rövidebbnek és könnyebbnek szánta, mint a miénket, és ő már előresietett, hogy ő fogadhasson minket, amikor mi is átlépjük a halál elkerülhetetlen küszöbét.
Ha mély vizeken általkelni hívlak,
A bánat folyói el nem borítnak,
Mert én veled leszek és megáldalak; …
Javadra fordítom minden gondodat.
Ha tüzes próbákon visz téged utad,
A kegyelmemre bizton támaszkodhatsz;
A láng meg nem perzsel – azt akarom én, …
Égjen el a salak, tiszta arany légy. (…)
A lelket, melynek Jézus volt reménysége,
Nem engedem én át az ellenségnek!
E drága lelket, bár a pokol kérje, …
Én soha, nem, soha nem hagyom én el!
(„Nem épült homokra”, Egyházi énekek, 7. o.; e versszakok: Hymns, 85. sz.)
Jézus Krisztus nevében, ámen.