Általános konferencia
Próbára téve, bizonyítva és megcsiszolva
2020. októberi általános konferencia


Próbára téve, bizonyítva és megcsiszolva

A természetünkben bekövetkező változás lesz a legnagyobb áldás, amely abból fakad majd, amikor hűnek bizonyulunk a szövetségeinkhez a megpróbáltatásaink idején.

Kedves fivéreim és nővéreim! Hálás vagyok, hogy szólhatok hozzátok ma. Azt remélem, képes leszek bátorítást nyújtani, amikor az élet kimondottan nehéznek és bizonytalannak tűnik. Néhányatok számára ez így van most. Vagy ha nem, egyszer majd így lesz.

Ez nem egy borúlátó megközelítés, inkább reális – mindamellett derűlátó is –, mivel Istennek célja volt e világ megalkotásával. Ez a cél pedig az, hogy lehetőséget adjon a gyermekeinek arra, hogy bebizonyítsák: képesek és készek a jót választani még akkor is, amikor nehéz. Így téve természetük megváltozik, és egyre hasonlóbbá válhatnak Őhozzá. Tudta, hogy ez megingathatatlan hitet kíván Benne.

Tudásom javát a családomtól sajátítottam el. Úgy nyolcéves lehettem, amikor az én bölcs édesanyám megkérte a bátyámat és engem, hogy gyomláljunk vele a családi veteményesben. Nos, ez meglehetősen egyszerű feladatnak tűnhet, de mi New Jerseyben éltünk. Sokat esett az eső, a föld pedig erősen agyagos volt. A gaz gyorsabban nőtt, mint a zöldség.

Emlékszem a tehetetlen dühre, amikor a gyomok a kezemben maradtak, miután a gyökerük szilárdan bennragadt a sűrű sárban. Édesanyám és a bátyám hamar megelőztek a saját sorukban. Minél inkább próbálkoztam, annál inkább lemaradtam.

„Ez túl nehéz!” – kiáltottam fel.

Együttérzés helyett édesanyám rám mosolygott és így szólt: „Ó, Hal, még szép, hogy nehéz. Annak kell lennie. Az élet egy próbatétel.”

Abban a pillanatban tudtam, hogy szavai igazak, és igazak lesznek az egész jövőmre nézve is.

Anyám szeretetteljes mosolyának okára évekkel később ébredtem rá, amikor Mennyei Atyáról és Szeretett Fiáról olvastam, akik arról szóltak, hogy miért alkották meg ezt a világot és adták meg a lélekgyermekeknek a halandó élet lehetőségét:

„És próbára tesszük őket ezzel, hogy meglássuk, vajon megtesznek-e minden olyan dolgot, amit az Úr, az ő Istenük megparancsol nekik;

És akik megtartják első állapotukat, azoknak több adatik; és akik nem tartják meg első állapotukat, azoknak nem lesz dicsősége ugyanabban a királyságban azokkal, akik megtartják első állapotukat; és akik megtartják második állapotukat, azoknak dicsőség adatik fejükre örökkön örökké.”1

Ti és én igent mondtunk erre a felhívásra, hogy próbára tétessünk és bebizonyítsuk, hogy Isten parancsolatainak betartását fogjuk választani, amikor már nem leszünk Mennyei Atyánk jelenlétében.

De még a Mennyei Atyánktól eredő ilyen szeretetteljes meghívás ellenére is Lucifer meggyőzte a lélekgyermekek egyharmadát, hogy őt kövessék és vessék el az Atyának a növekedésünkre és örök boldogságunkra alkotott tervét. Lázadásáért Sátánt kiűzték a követőivel egyetemben. Most pedig megpróbál annyiunkat rávenni az Istentől való elfordulásra ebben a halandó életben, amennyiünket csak tud.

Mi, akik elfogadtuk a tervet, azért tettünk így, mert hittünk Jézus Krisztusban, aki felajánlotta, hogy a Szabadítónk és Megváltónk lesz. Bizonyára úgy hittük akkor, hogy bármiféle halandó gyengeségeink lesznek is, és bármilyen gonosz erők támadnak is ellenünk, a jó erői elsöprő fölényben lesznek majd.

Mennyei Atya és Jézus Krisztus ismernek és szeretnek titeket. Azt akarják, hogy visszatérjetek Hozzájuk és olyanná váljatok, mint Ők. A ti sikeretek az Ő sikerük. Ti is éreztétek már, ahogy a Szentlélek megerősíti ezt a szeretetet, amikor e szavakat olvastátok vagy hallottátok: „Mert íme, ez munkám és dicsőségem – hogy véghezvigyem az ember halhatatlanságát és örök életét.”2

Istennek hatalmában áll, hogy megkönnyítse a dolgunkat. Izráel gyermekeit mannával táplálta, miközben a megígért föld felé vándoroltak. Halandó szolgálattétele során az Úr meggyógyította a beteget, feltámasztotta a holtat és lecsendesítette a tengert. Feltámadása után „kinyi[totta] a megkötözöttek börtönét”3.

Joseph Smith próféta, az Ő egyik legnagyobb prófétája ennek ellenére börtönben szenvedett, és megtanulta eközben azt a leckét, amely mindannyiunk számára hasznos és szükséges a hitünk vissza-visszatérő próbatételei közepette: „És ha verembe vetnek, vagy gyilkosok kezébe, és halálos ítéletet mondanak rád; ha levetnek a mélybe; ha tajtékzó hullámok ármánykodnak ellened; ha ádáz szelek válnak ellenségeiddé; ha az egek sötétséget gyűjtenek, és az elemek mind összefognak, hogy eltorlaszolják az utat; és mindenekfelett, ha magának a pokolnak az állkapcsa tárja is ki nagyra a száját utánad, tudjad, fiam, hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak neked, és a javadra válnak majd.”4

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy szerető és mindenható Isten miért hagyja, hogy halandó próbatételeink ily nehezek legyenek. Azért, mert tudja, hogy növekednünk kell a lelki tisztaságban és erőben ahhoz, hogy képesek legyünk családokként mindörökre az Ő jelenlétében élni. Hogy ezt lehetővé tegye, Mennyei Atya adott nekünk egy Szabadítót, és biztosította a hatalmat, mely által hitünk révén mi magunk megválaszthatjuk, hogy betartjuk a parancsolatait és bűnbánatot tartunk, így jőve Őhozzá.

Az Atya boldogságtervének központi eleme az, hogy egyre hasonlóbbá váljunk az Ő Szeretett Fiához, Jézus Krisztushoz. Minden dologban a Szabadító példája jelenti a legjobb útmutatót számunkra. Ő maga sem mentesült a próbatétel alól. Mennyei Atya minden gyermekéért kitartott, megfizetve minden bűnünk árát. Átérezte mindazok szenvedését, akik már eljöttek a halandóságba, és akik még ezután fognak eljönni.

Amikor eltűnődtök, még mennyi fájdalmat tudtok elviselni, akkor emlékezzetek Őrá. Ő elszenvedte mindazt, amit ti szenvedtek, hogy tudhassa, miként emeljen fel titeket. Talán nem veszi el a terhet, de erőt, vigaszt és reményt fog adni. Ismeri az utat. Kiitta a keserű poharat. Elviselte mindenki szenvedését.

Egy szerető Szabadító táplál és vigasztal titeket, aki tudja, miként nyújtson nektek segítséget, bármilyen próbatétellel néztek is szembe. Alma ezt tanította:

„És ő megy, mindenféle fájdalmat és megpróbáltatást és kísértést szenvedve el; és ez azért lesz, hogy beteljesedjen az ige, mely azt mondja, hogy magára fogja venni népének fájdalmait és betegségeit.

És magára veszi a halált, hogy megoldhassa a halál kötelékeit, amelyek népét lekötözik; és magára veszi a gyengeségeiket, hogy bensője irgalommal telhessen meg, a test szerint, hogy a test szerint tudhassa, hogyan segítse meg népét a gyengeségeik szerint.”5

Megsegítésetek egyik módja az lesz, hogy arra kér titeket: mindig emlékezzetek Őrá és jöjjetek Őhozzá. Erre bátorít minket:

„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.

Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.”6

Úgy jövünk Őhozzá, hogy lakmározunk a szavain; bűnbánatra indító hitet gyakorolunk; azt választjuk, hogy az egyik felhatalmazott szolgája által megkeresztelkedünk és konfirmálunk; azután pedig betartjuk az Istennel kötött szövetségeinket. Elküldi hozzánk a Szentlelket, hogy a társunk, a vigasztalónk, az útmutatónk legyen.

Amikor a Szentlélek ajándékára érdemesen élünk, az Úr biztonságba tud vezetni minket még akkor is, amikor nem látjuk az utat. Számomra Ő legtöbbször az előttem álló egy vagy két lépést mutatta meg. Igen ritkán kaptam bepillantást a távoli jövőbe, de még ezek a nem túl gyakori betekintések is utat mutatnak abban, hogy minek a megtételét választom a mindennapi életben.

Az Úr kifejtette:

„Természetes szemetekkel jelenleg nem láthatjátok Istenetek tervét azon dolgokat illetően, amelyek ezután jönnek, és a dicsőséget, amely sok megpróbáltatást követ.

Mert sok megpróbáltatás után jönnek az áldások.”7

A természetünkben bekövetkező változás lesz a legnagyobb áldás, amely abból fakad majd, amikor hűnek bizonyulunk a szövetségeinkhez a megpróbáltatásaink idején. Azáltal lesz képes munkálkodni az életünkben Jézus Krisztus hatalma és az Ő engesztelésének áldásai, hogy mi a szövetségeink betartását választjuk. Szívünk meglágyulhat, hogy szeressen, hogy megbocsásson, illetve hogy másokat a Szabadítóhoz jövetelre hívjon. Gyarapodni fog az Úrba vetet bizalmunk. Félelmeink pedig egyre inkább alábbhagynak.

Nos, még ha ilyen áldások ígéretét kapjuk is a megpróbáltatások idején, mi azért nem törekszünk a megpróbáltatásra. Halandó tapasztalataink során bőven lesz alkalmunk bizonyítani, valamint megfelelni az olyan próbák során, amelyek elég nehezek ahhoz, hogy hasonlóbbá tudjunk válni a Szabadítóhoz és Mennyei Atyánkhoz.

Ezenkívül észre kell vennünk mások megpróbáltatásait, és meg kell próbálnunk segítséget nyújtani. Ez különösen nehéz lesz akkor, amikor mi magunk is komoly próbatételen megyünk keresztül. Azonban látni fogjuk, hogy amint felemeljük mások terheit, még ha csupán kismértékben is, akkor a hátunk megerősödik, és derengeni látjuk a fényt a sötétségben.

Ebben az Úr szolgál a Példaképünkként. A Golgota keresztjén, miután már olyan nagy fájdalmat szenvedett el, hogy ha nem Ő lett volna Isten Egyszülött Fia, akkor belehalt volna, a kínzóira tekintve még ekkor is így szólt az Atyjához: „bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek”8. Míg mindazokért szenvedett, akik valaha is élni fognak, a keresztről letekintett Jánosra, valamint a saját gyötrődő édesanyjára, és szolgálattételt nyújtott neki az ő megpróbáltatásában:

„Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, a kit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad!

Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád! És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány.”9

Az ama legszentebb napon véghezvitt tetteivel önként adta az életét mindegyikünkért, nemcsak segítséget kínálva ebben az életben, hanem örök életet is az eljövendő időben.

Tanúja voltam már, amint egyesek nagy magaslatokba emelkedtek azáltal, hogy hűnek bizonyultak szörnyű megpróbáltatások közepette. Egyházszerte láthatunk erre példákat. Az embereket térdre kényszeríti a viszontagság. Hithű kitartásuk és erőfeszítésük révén hasonlóbbá válnak a Szabadítóhoz és Mennyei Atyánkhoz.

Van egy másik lecke is, amelyet édesanyámtól tanultam. Kislány korában torokgyíkot kapott, amibe majdnem belehalt. Később gerincvelői agyhártyagyulladást kapott. Az édesapja fiatalon elhunyt, így édesanyám és fivérei segítettek édesanyjuk ellátásában.

Anyám egész életében érezte a betegség okozta megpróbáltatások hatásait. Életének utolsó 10 évében többféle műtétre volt szüksége. De mindezeken keresztül is hűnek bizonyult az Úrhoz, még ágyhoz kötött betegként is. Hálószobája falát egyetlen kép díszítette, amely a Szabadítót ábrázolta. A halálos ágyán hozzám intézett utolsó szavai ezek voltak: „Hal, olyan a hangod, mintha megfázás bujkálna benned. Vigyáznod kellene magadra.”

Temetésén az utolsó beszélő Spencer W. Kimball elder volt. Miután szólt néhány szót anyám megpróbáltatásairól és hithűségéről, ezt mondta: „Néhányan talán azon tűnődtök, miért kellett Mildrednek olyan sokat és olyan sokáig szenvednie. Megmondom én nektek. Azért, mert az Úr szerette volna egy kicsit jobban megcsiszolni.”

Hálámat fejezem ki Jézus Krisztus Egyházának számos hithű tagjáért, akik szilárd hittel viselik a terheket, és akik másoknak is segítenek a sajátjukat viselni, miközben az Úr igyekszik egy kicsit jobban megcsiszolni őket. Szeretném kifejezni a szeretetemet és a csodálatomat azon gondozók és vezetők iránt is szerte a világon, akik másokat szolgálnak, miközben ők és családjuk ilyenforma csiszoláson mennek keresztül.

Bizonyságomat teszem, hogy egy Mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki szeret minket. Érzem Russell M. Nelson elnök mindannyiunk iránti szeretetét. Ő ma az Úr prófétája a világon. Erről teszek tanúbizonyságot az Úr Jézus Krisztus szent nevében, ámen.