Túlterhelt vagy? Összpontosíts Krisztusra! Liahóna, 2022. okt.
Fiatal felnőtteknek
Túlterhelt vagy? Összpontosíts Krisztusra!
Amikor az egyház tagjaként rám háruló feladataim ijesztően soknak tűntek, Krisztus megváltoztatta a szívemet, és segített megértenem az Ő evangéliuma tantételeit.
Ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom az elmúlt néhány évet, az a kiégés lenne. Minden olyan soknak tűnt – időnként az egyház tagjaként végzett feladataimat is beleértve –, hogy nehéz volt eldöntenem, mivel kéne igazán törődnöm, vagy hogy mibe fektessem be az amúgy is kevés energiámat.
Russell M. Nelson elnök bölcsen azt tanácsolta nekünk, hogy ezekben az emberpróbáló időkben „fordíts[u]k a szív[ün]ket, az elmé[n]ket és a lelk[ün]ket még inkább Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus felé”1.
Amikor megpróbáltam alkalmazni ezt a tanácsot az életemben, eleinte csak még túlterheltebbnek éreztem magam, azt gondolva, hogy minden iránymutatást tökéletesen kell követnem ahhoz, hogy az igyekezetem változást idézzen elő. A Lélek azonban gyengéden emlékeztetett arra, hogy „nem szükséges… gyorsabban fu[tnunk], mint ahogy azt [az erőnk] engedi” (Móziás 4:27). Rájöttem, hogy először az elsődleges dologra kell összpontosítanom: Krisztusra.
Joseph Smith próféta ezt tanította: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”2
A Krisztusról való ismereteim megerősítése segített felépítenem a bizonyságomat az Ő központi evangéliumi tanításairól, ami segített megértenem a minden parancsolat és tanács mögötti miértet: minden Krisztusra mutat.
Krisztus megértése
A tálentumok példázatában (lásd Máté 25:14–30) egy gazda javakat osztott szét három szolgája között, mielőtt hosszú útra indult. Mire visszatért, a szolgák közül ketten befektették a tálentumaikat és áldottak lettek, míg a harmadik elrejtette a tálentumát, ezért őt elvetette maga mellől.
Eltűnődhetünk azon, hogy a szolgák honnan tudták, mit tegyenek a kapott tálentumokkal. Mindhármuknak megvolt a maguk ereje (lásd Máté 25:15), és tudták, hogyan fektessenek be, a harmadik azonban úgy döntött, hogy nem használja a tudását. Megértette a feladatát, de talán nem értette az urát.
Krisztusról való erős ismeretekkel rendelkezvén nem lesz szükségünk arra, hogy „minden dologban parancsolja[nak nekünk]”, mert elég jól fogjuk ismerni Krisztust és az Ő tanításait ahhoz, hogy „sok dolgot saját szabad akaratu[n]kból [megtegyünk], és …sok igazlelkűséget [vigyünk véghez]” (Tan és szövetségek 58:26–27). Gyakran minél inkább ismerjük Őt, a tetteink annál inkább tükrözik majd az Ő ránk vonatkozó akaratát.
Az Úr azt reméli, hogy a képességeinket felhasználva tanulunk Őróla, és krisztusi viselkedést tanúsítunk a saját életünkben – lényegében elvárja tőlünk, hogy olyanná váljunk, mint Ő.3
Tanulni Őtőle
A Krisztusról való tanulás örökkévaló törekvés, és Ő minden lépésünkben támogat bennünket. Az oktatás területén van egy állványozásnak nevezett fogalom. Az oktatók arra használják ezt az elgondolást, hogy segítsenek a tanulóknak a tanulás során erősebb megértésre és nagyobb önállóságra szert tenni.4 Hasonlóképpen, mi is mondhatjuk, hogy Krisztus Tanítómesterként az állványozást használja, hogy segítsen fejlődnünk az Ő evangéliumában, és tanulnunk Őtőle (lásd Máté 11:29; lásd még 28. vers; Tan és szövetségek 19:23).
Jézus Krisztus tanítványaiként folyamatosan megerősítjük az ismeretünket arról, amit tudunk, és „sort sorra, előírást előírásra” (2 Nefi 28:30) teszünk hozzá ehhez a tudáshoz. Amikor megerősítjük a Krisztusról való tudásunkat, Ő további tudást bízhat ránk, „mert annak, aki befogadja, többet ad…” (2 Nefi 28:30).
Gondold át, hogyan tanítanak minket gyermekként. A kisgyermekeknek állandó emlékeztetők kellenek, hogy jobban meg tudják érteni azt, amit a szüleik már megtanítottak nekik; például előfordulhat, hogy a játszótéren egy kisgyermeket tucatszor kell emlékeztetni arra, hogy ne vegyen homokot a szájába. Azonban ahogy növekednek és érnek, egyre jobban megértik ezeket a tantételeket, a szüleik pedig segíthetnek nekik valami újat tanulni.
Lesznek olyan alkalmak, amikor visszalépünk, és talán elölről kell tanítani nekünk valamit, de az állványozás már csak ilyen – mindannyian diákok vagyunk, akiknek szükségük van a Tanítómesterünk segítségére. Krisztus azért végezte el az engesztelést, hogy alázattal és hittel Őhozzá fordulhassunk a bűnbánat révén, és újra taníthasson minket.
Követni az Ő parancsolatait
Mennyei Atya és Krisztus tanításának a részeként útmutatást kapunk az igazlelkű élettel kapcsolatban. Ez az útmutatás időnként konkrét irányelveket is tartalmaz, amelyeket követnünk kell. Tekinthetünk ezekre az irányelvekre Krisztus állványozása részeként is – olyan konkrét útmutatásként, amely segít nekünk megerősíteni az ismereteinket az általuk képviselt evangéliumi tantételekről.
Gondold át például a visszafogottság evangéliumi tantételét. A fiatalság erősségéért füzet nagyon konkrét, gyakorlatias meghatározást ad a szemérmetlen öltözetre: „Minden olyan ruha…, amely szűk, áttetsző vagy bármilyen módon túl sokat mutat a testedből.”5 Ha követjük ezt az irányelvet, az segíthet nekünk jobban megérteni mindazt, amit a visszafogottság valójában jelent – az alázatos, illendő és az Istent dicsőítő hozzáállást (lásd 1 Korinthusbeliek 6:20)6 –, mígnem megváltozik a szívünk, és természetes szokásunkká válik az, hogy közelebb jöjjünk Krisztushoz.
Amikor alkalmaztam ezt a gondolkodásmódbeli változást mindazon evangéliumi „teendőkre”, amelyekről úgy éreztem, hogy el kell végeznem, a kiégés fokozott érzései elkezdtek a hittel teli érzések felé tolódni. Könnyebbnek éreztem a terheimet, miközben azokra a központi evangéliumi tantételekre tekintettem, amelyeket az egyes teendők vagy parancsolatok jelképeztek. A tized a felajánlás törvényének az alkalmazására tanított engem. A hetenkénti istentiszteletre járás az úrvacsoravétel céljából a Szabadító engesztelésének a leckéjévé vált. Hirtelen úgy éreztem, hogy Isten törvényei már nemcsak a betű, hanem a lélek szerint vannak jelen az életemben.
Engedni Őneki, hogy megváltoztassa a szívünket
Amikor a Szabadítóra összpontosítunk, és hagyjuk, hogy megváltoztassa a szívünket, Isten képmása lesz „az ábrázat[un]kra vésve” (Alma 5:19). Azt akarja, hogy ne csupán kövessük Őt, hanem váljunk olyanná, mint Ő, gondolkodjunk és cselekedjünk úgy, ahogy Ő tenné, és ismerjük meg Őt.
A tálentumok példázatában (lásd Máté 25:14–30) hogyan állíthatja az utolsó szolga, hogy ismeri az urát, miközben pontosan az ő akaratának az ellenkezőjét teszi? Talán felszínesen értette meg az ő urát, „kegyetlen embernek” (vö. Máté 25:24) tartva őt, míg a „jó és hű szolgá[k]” (Máté 25:21) mélyrehatóan értették meg őt.
Ahhoz, hogy mélyrehatóan megismerjük Mennyei Atyát és a Szabadítót, meg kell erősítenünk az alapvető evangéliumi tantételeikről való tudásunkat. Krisztus számos ilyen alaptantételt tanított a János 3:3–21-ben, köztük az Ő engeszteléséről és Isten irántunk való szeretetéről. A két nagy parancsolatból még többet tanulunk: hogy szeressük Istent és szeressük a felebarátainkat, mint önmagunkat (lásd Máté 22:37–39).
Az evangéliumban található összes parancsolat, valamint a szövetségeink és az elhívásaink is ezen alaptantételekhez irányíthatnak bennünket, azok pedig Krisztushoz irányítanak minket. Gondold át, hogy más tanítások miként segítenek megerősíteni az evangélium alapvető igazságait. Mit tanít neked az úrvacsora Isten irántad való szeretetéről? Mit tanít neked a szolgálattétel a te Isten iránti szeretetedről?
Őrá összpontosítani
Amikor Krisztus tanítványaiként csupán kényelmetlen teendőkként tekintünk a parancsolatokra és a feladatainkra, akkor a kiégés érzése miatt megkérdőjelezhetjük, hogy megéri-e egyáltalán követni azokat. Ezzel a gondolkodásmóddal lehet, hogy elkezdünk megkeseredni, valamint korlátozónak és igazságtalannak vélni a parancsolatokat. Ha azonban megértjük a boldogság tervét, Jézus Krisztussal a terv középpontjában, az segít arra összpontosítanunk, hogy miért kéri mindezen dolgokat tőlünk az Úr, és segít a nemszeretem feladatainkat jelentőségteljessé változtatni (lásd Alma 12:32).
Amikor lehetetlennek tűnik tudni, mi számít vagy mibe érdemes fektetni az amúgy is csekély energiánkat, akkor gyakoroljunk „egy cseppnyi hitet” (Alma 32:27) abban, hogy Krisztus az út, és hogy a szövetség ösvénye Őhozzá vezet minket. Tegyünk kísérletet az Ő szavaival, „még ha nem is vagy[unk] képesek annál többre, mint hogy vágyj[unk] arra, hogy higgy[ünk]” (Alma 32:27). Ha így teszünk, akkor talán megláthatjuk, hogy a Szabadító áll mindennek a középpontjában – talán még azoknak a dolgoknak is, amellyekkel az evangéliumban küszködsz. Mi van akkor, ha mindez Krisztus, az Ő engesztelő áldozata és az Ő feltámadása felé irányít bennünket? Mi van akkor, ha mindez az Ő és Mennyei Atyánk irántunk való szeretetére mutat?
Amikor a bizonyságom alapját Krisztusra összpontosítottam, a kiégés terhe könnyebbnek érződött. Időnként még mindig túlterheltté válok, de amikor újra Őrá összpontosítom a szívemet, az segít felismernem, hogy a kisebb-nagyobb erőfeszítéseim során az számít leginkább, hogy mindennap közelebb kerüljek Őhozzá.