Készüljön ajándék leendő családotok számára
Elhangzott a Gifts of Love című áhítati beszéd részeként, 1980. december 16-án a Brigham Young Egyetemen. A teljes angol nyelvű szövegért látogass el a speeches.byu.edu oldalra.
Idén kezdjetek el néhány ajándékot – nagyszerű ajándékokat – fejleszteni leendő családotok számára.
Fényképes illusztrációk: Cody Bell
Mindig is arról ábrándoztam, hogy nagy ajándékosztó leszek. Elképzelem, amint az emberek felbontják az ajándékaimat, és örömkönnyek és mosoly által mutatják ki, hogy nemcsak az ajándék, hanem az ajándékozás is megérintette a szívüket. Talán nektek is van ilyen ábrándotok. Sokan valószínűleg szakértők vagytok az ajándékozásban.
Van mégis valami, amit az idén elkezdhettek, hogy jobb ajándékozóvá váljatok. Tulajdonképpen egyetemistákként különleges lehetőségeitek vannak. Elkezdhettek félretenni néhány ajándékot – nagyszerű ajándékokat – leendő családotok számára. Hadd beszéljek ezekről.
Iskolai dolgozatok írása
Már ma nekiláthattok a szobátokban. Van valamelyik kupacban egy befejezetlen iskolai dolgozat? (Biztosra veszem, hogy vannak ott kupacok; úgy vélem, hogy ismerem a szobátokat.) Esetleg már le van gépelve és csak arra vár, hogy beadd. Minek bajlódnál vele tovább? Erre a miértre egy vallási órán kaptam választ, amelyet egyszer a Ricks Főiskolán (ma Brigham Young Egyetem–Idaho) tartottam. A Tan és a szövetségek 25. szakaszából tanítottam. Abban a szakaszban kapja Emma Smith a felszólítást, hogy idejét szentelje „az írásnak és sok tanulásnak” (8. vers). A harmadik sor magasságában ült egy szőke leányzó, aki összeráncolta a szemöldökét, amikor az osztályt arra buzdítottam, hogy szorgalmasan fejlesszék íráskészségüket. Jelentkezett, majd azt mondta: „Ez nem tűnik indokoltnak számomra. Soha nem fogok semmit írni, legfeljebb levelet a gyerekeimnek.” Ez nevetést váltott ki az osztályból. Ha csak ránéztem, már magam elé is képzeltem az őt körülvevő szakajtónyi gyereket, és még a leveleket is láttam, amelyeket majdan írni fog. Talán az erőteljes írásmód nem lesz számára fontos.
Ekkor felállt a terem hátuljában egy fiatalember. Keveset beszélt a negyedév során; nem is tudom, hogy egyáltalán megszólalt-e ezt megelőzően. Idősebb volt a többi hallgatónál és bátortalan. Megkérdezte, hogy szólhat-e. Halk hangon arról beszélt, hogy Vietnamban szolgált katonaként. Egy nyugodtnak ígérkező napon letámasztotta a fegyverét és átsétált a megerősített tábor túlfelére, postabontásra. Éppen amint kézbe vett egy levelet, kürtszót hallott és kiáltásokat, és aknavetők és gépfegyverek hangját, amit az ellenség beözönlése követett. Visszaküzdötte magát a gépkarabélyához, a kezeit használva fegyverként. A többi túlélővel együtt kiszorította az ellenséget. Majd leült az élők és néhány halott közé, és felnyitotta a levelét. Az anyja küldte. Azt írta, hogy lelki élményben volt része, amely meggyőzte őt, hogy a fia élve fog hazatérni, ha igazlelkű marad. Az osztályomban a fiú halkan ezt mondta: „Az a levél szentírás volt nekem. Megőriztem.” Ezután leült.
Egy napon talán gyereked lesz. Esetleg pont egy fiú. Magad előtt látod az arcát? Magad előtt látod őt valahol, valamikor, halálos veszélyben? Érzed a félelmet a szívében? Megérint téged a félelme? Szeretnél bőkezű ajándékot adni neki? Milyen áldozatot követel meg egy olyan levél megírása, amelyet a szíved akar elküldeni? Kezdd el a gyakorlást még ma délután. Menj a szobádba és írd meg, olvasd el, és írd át újra és újra és újra azt a dolgozatot. Nem fog áldozatnak tűnni, ha magad elé képzeled azt a fiút, érzed a szívét, és azokra a levelekre gondolsz, amelyekre egy napon szüksége lesz.
Matekpéldák megoldása
Nos, néhányotokra feltehetőleg nem dolgozat vár, hanem talán egy matekpéldát rejtő tankönyv. Hadd meséljem el egy napotokat a jövőből. Lesz majd egy tizenéves fiatok vagy lányotok, aki azt mondja: „Utálom az iskolát.” Egy kis alapos odafigyelést követően rájössz, hogy nem az iskolát, de nem is a matematikát utálja – hanem a kudarc érzését.
Helyesen fogod felismerni ezeket az érzéseket és azok megérintenek téged; bőkezű ajándékot akarsz majd adni. Így hát kinyitod a könyvet és azt mondod: „Nézzük át az egyik példát együtt.” Képzeld el a megdöbbenést, melyet akkor fogsz érezni, amikor látod, hogy az a bizonyos evezős csónak még mindig két órán át halad lefelé a folyón, és öt órán át felfelé. A kérdés pedig még mindig az lesz, hogy milyen gyors az áramlat és mekkora utat tett meg a csónak. Azt gondolhatod: „Nos, akkor azzal fogom javítani gyerekeim közérzetét, hogy megmutatom nekik, hogy én sem értek a matekhoz.” Hadd adjak egy tanácsot: azt szegényes ajándéknak fogják tartani tőled.
Van jobb ajándék is, de ahhoz már most kell az erőfeszítés. Amikor kisfiú voltam, édesapám minden bizonnyal megbirkózott a csónakos példával, ahogy számos másikkal is. Mint a vegyészetben változásokat eszközlő tudósnak, ez is része volt felkészültségének. De az én életemet is megváltoztatta. A nappalink nem nézett ki olyan elegánsan, mint egyeseknél. Egy fajta bútor volt benne – székek –, valamint egy fajta falidísz – egy zöld iskolai tábla. Abban a korban voltam, amelyet majd a ti lányotok vagy fiatok is elér majd. Nem voltak kételyeim, hogy meg tudom-e oldani a matekpéldákat; elégedetten vettem tudomásul, hogy nem tudom. És némely tanárom is elfogadta, hogy ez igaz.
De apa nem volt elégedett. Ő úgy gondolta, hogy képes vagyok rá. Így hát felváltva álltunk ama tábla előtt. Nem tudom felidézni az édesapám által becsomagolt és nekem átadott ajándékokat. Emlékszem viszont a táblára és apa halk hangjára. Tanítása többől állt, mint a szükségleteim ismeretéből és a gondoskodásból. Többől, mint az igen értékes idejének feláldozására való hajlandóságból. Benne volt a korábban eltöltött idő is, amikor is olyan lehetőségei voltak, mint most nektek. Az akkor rászánt idő tette lehetővé, hogy később ott tudjunk időzni a tábla előtt, és ő segíthessen nekem.
És mert ő ezt adta nekem, van egy fiam, aki pár éve megengedte, hogy leüljek vele. Ugyanabban a csónakban eveztünk fel és le, mígnem a tanára a „sokat fejlődött” szavakat írta a bizonyítványába. De hadd áruljam el nektek, hogy mi fejlődött a legtöbbet: egy jóravaló fiú önmaga iránti érzései. Semmi olyat nem tudok a karácsonyfa alá tenni Stuartnak, aminek akár feleannyi esélye is lenne családi ereklyévé válni, mint az elért eredmény feletti büszkesége.
Képzőművészeti és zenei tanulmányok
Néhány képzőművészetis (vagy konzis?) hallgató most biztosan mosolyog. Azt gondolják: „Engem aztán biztosan nem tud meggyőzni az én befejezetlen feladataimban rejlő ajándékokról.” Hadd próbáljam meg. Az elmúlt héten egy fiatalember tiszteletére tartott rendezvényen voltam. Volt ott egy diavetítés. A fények kihunytak, és én két ismerős hangot hallottam. Az egyik egy híres énekesé volt a háttérben, míg a másik, az alámondást végző személy, a fiatalember apja volt.
Az apja bizonyára órákat töltött el a diák előkészítésével, a magasröptű beszéd megírásával, majd pedig a zene és a szavak megfelelő időzítés és hangerő mentén történő összehozásával. Egy napon lesz egy srácotok, akit egy ilyen rendezvényen fognak méltatni, az összes unokatestvér, nagynéni és nagybácsi figyelő tekintete mellett. Akkor majd teljes szívedből tudatni akarod vele, hogy ki ő és kivé válhat. Az, hogy képes leszel-e megadni neki akkor ezt az ajándékot, azon múlik, hogy érzed-e már most a szívét, megérint-e, és elkezded-e fejleszteni az akkor szükséges alkotó tehetségeidet. És ez többet fog jelenteni, mint amiről ma csak álmodhatsz, ezt megígérem.
Bűnbánat most
Van egy további ajándék is, amelyet közületek néhányan minden bizonnyal át akarnak majd adni, és amelynek szintén korán kell nekiállni. Egyszer püspökként láttam, hogyan is kezdődik ez. Egy fiatalember ült velem szemben az íróasztalomnál. Az elkövetett hibáiról beszélt. És arról is beszélt, milyen nagyon szeretné, ha az egy napon talán majd megszülető gyerekeinek olyan apjuk lenne, aki képes használni a papságát, és akihez hozzápecsételhetik őket az örökkévalóságra. Elmondta: tudja, hogy a bűnbánat ára és fájdalma óriási lehet. Majd valami olyat mondott, amit nem felejtek el: „Püspök, vissza fogok térni. Megteszek bármit, amit kell. Visszatérek.” Szomorúságot érzett. És hite volt Krisztusban. És még így is több hónapnyi fájdalmas erőfeszítésbe került.
És ezért most van valahol egy család, amelyet egy igazlelkű papságviselő vezet. Örökkévaló reménységük van, és békességük a földön. Biztosan mindenféle, csillogóan csomagolt ajándékot ad majd a családjának, de egyik se fog annyit jelenteni, mint az, amelyiken az irodámban kezdett munkálkodni évekkel ezelőtt, és azóta is egyre csak azt adja. Már akkor érezte a még csak vágyaiban létező gyermekek szükségleteit, és idejekorán adta az ajándékát. Feláldozta büszkeségét, restségét és eltompult érzéseit. Biztos vagyok benne, hogy ez ma már nem tűnik áldozatnak.
Azért adhatta ezt az ajándékot, mert egykoron egy másik ajándék adatott. Isten, az Atya, a Fiát adta, Jézus Krisztus pedig az engesztelést adta nekünk, ami minden ajándék és ajándékozás közt a legnagyobb. A Szabadító valamiképpen átérezte a minket és a földön valaha is élő minden embert érintő bűnök összes fájdalmát és szomorúságát (lásd Zsidók 4:14–16).
Bizonyságomat teszem nektek, hogy Jézus az ajándékot ingyen, készségesen, mindannyiunknak adta. És bizonyságomat teszem nektek, hogy a végtelen áldozat révén adott ajándék elfogadása örömöt okoz az ajándékozónak (Lásd Lukács 15:7).
„Ingyen vettétek, ingyen adjátok” (Máté 10:8). Imádkozom, hogy ingyen és bőkezűen adjunk. Imádkozom, hogy megérintsenek bennünket mások érzései; hogy a kényszer érzete vagy a nyereség elvárása nélkül adjunk; és hogy tudjuk: édessé tétetik számunkra az áldozathozatal, ha értékeljük az örömöt, amelyet a másik szívében okoz.
Photographs by iStockphoto/Thinkstock and Welden C. Andersen