A templomi szövetségeknek köszönhetően minden rendben lesz
Nincs semmi, ami fontosabb lenne azon szövetségeitek tiszteletben tartásánál, melyeket a templomban kötöttetek vagy köthettek meg.
Szeretett fivéreim és nővéreim! Az általános konferencia ezen ülése szent időt jelent számomra. Hálás vagyok a megbízásért, hogy az utolsó napi szentek és barátaink millióihoz szóljak világszerte. Szeretlek titeket, és tudom, hogy az Úr szeret benneteket.
Több mint 50 évvel ezelőtt abban a kiváltságban volt részem, hogy a Ricks Főiskola elnökeként szolgáltam az idahói Rexburgben. 1976. június 5-ének a reggelén a feleségemmel, Kathyvel Rexburgből az Idahói Idaho Falls templomba autóztunk, hogy részt vegyünk egy közeli barátunk pecsételésén. Mivel otthon akkoriban négy kisfiunk volt, a templomi utat persze csak egy bátor bébiszitter segítségével lehetett megoldani. Drága gyermekeinket a gondjaira bíztuk, és megtettük a rövid, 30 perces utat.
Az aznapi templomi élményünk csodálatos volt, mint mindig. Azonban a templomi pecsételés végeztével, miközben készültünk hazaindulni, észrevettük, hogy sok templomszolga és -látogató idegesen beszélget a templom előterében. Az egyik templomszolga pillanatokon belül elmondta nekünk, hogy a Kelet-Idahóban újonnan épített Teton-gát összeomlott! Több mint 300 millió köbméter víz áradt kifelé a gáton a környező, mintegy 780 négyzetkilométert felölelő völgyekbe. Rexburg városának a zöme már víz alatt volt, miközben az ár házakat és járműveket sodort magával. A 9000 lakos kétharmada hirtelen hajléktalan lett.1
Képzelhetitek, hogy gondolataink és aggodalmaink drága gyermekeink, valamint egyetemi hallgatók és oktatók százainak és az általunk szeretett közösségnek a biztonsága felé fordultak. Kevesebb mint 50 kilométerre voltunk az otthonunktól, ám ezen a napon, jóval a mobiltelefonok és szöveges üzenetek előtt, nem volt lehetőségünk azonnal kapcsolatba lépni a gyermekeinkkel, és a lezárt utak miatt vissza sem tudtunk menni Idaho Fallsból Rexburgbe.
Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy éjszakára egy helyi motelben maradjunk Idaho Fallsban. Kathyvel együtt letérdeltünk a motelszobánkban, és alázattal könyörögtünk Mennyei Atyához drága gyermekeink biztonságáért, valamint a tragikus esemény által érintett több ezer más emberért. Emlékszem, ahogy Kathy a hajnali órákban fel-alá járkált a gyermekeiért aggódva. Én a magam aggodalmai ellenére is képes voltam lecsillapítani a gondolataimat és elaludni.
Nem sokkal ezután az édes örökkévaló társam felébresztett, és azt kérdezte: „Hal! Hogy tudsz ilyenkor aludni?”
Ekkor a következő szavak érkeztek világosan a szívembe és az elmémbe. Ezt mondtam a feleségemnek: „Kathy, bármi legyen is a vége, a templomnak köszönhetően minden rendben lesz. Szövetségeket kötöttünk Istennel, és örökkévaló családként egymáshoz pecsételtek bennünket.”
Abban a pillanatban úgy tűnt, mintha az Úr Lelke megerősítette volna a szívünkben és az elménkben mindazt, amiről már mindketten tudtuk, hogy igaz: a pecsételő szertartások, melyek csakis az Úr házában találhatók meg és megfelelő papsági felhatalmazás által lettek elvégezve, férjként és feleségként egymáshoz kötöttek minket, a gyermekeink pedig hozzánk lettek pecsételve. Valóban nem kellett félnünk, és hálásak voltunk, amikor később megtudtuk, hogy a fiaink biztonságban vannak.
Talán Thomas S. Monson elnök következő kijelentése szemlélteti a legjobban azt, amit Kathyvel azon a felejthetetlen éjszakán éreztünk. „Amikor a templomban vagyunk, a lelkiség… kiterjedését, a békesség… érzését kaphatjuk… Megértjük, mit is jelentenek valójában a Szabadító e szavai: »Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!« [János 14:27]”.2
Megáldattam azzal, hogy minden alkalommal érezzem ezt a békességet, amikor belépek a szentséges templomba. Emlékszem arra a napra, amikor először mentem be a Salt Lake templomba. Fiatalember voltam.
Feltekintettem a magas, fehér mennyezetre, amely olyan világosságot kölcsönzött a teremnek, mintha az nyitott lett volna az ég felé. És abban a pillanatban az elmémbe ötlött egy gondolat, egyértelmű szavakkal: Már jártam ezen a világos helyen. Ám aztán rögtön e szavak tódultak az elmémbe, nem a saját hangomon szólva: Nem, eddig még nem jártál itt. Egy, a születésed előtti pillanatra emlékszel. Ehhez hasonló szent helyen voltál, ahova az Úr is eljöhet.
Fivérek és nővérek! Alázatosan tanúsítom, hogy amikor elmegyünk a templomba, emlékeztetőt kaphatunk lelkünk örökkévaló természetéről, az Atyával és az Ő isteni Fiával való kapcsolatunkról, valamint a mennyei otthonunkba való visszatérés iránti legfőbb vágyunkról.
Russell M. Nelson elnök ezt tanította nemrégiben egy konferenciai beszédében:
„[A] legbiztonságosabb hely, ahol lehettek lelkileg, az a templomi szövetségeitek keretein belüli életvitel lesz. […]
Minden, amiben hiszünk, és minden ígéret, amelyet Isten az Ő szövetséges gyermekeinek tett, a templomban ér össze.”3
„Minden egyes ember, aki szövetségeket köt a… templomban – és meg is tartja azokat –, fokozott mértékben hozzáfér Jézus Krisztus hatalmához.”4
Arról is tanított, hogy „amikor szövetséget kötünk Istennel, örökre elhagyjuk a semleges területet. Isten nem fogja feladni a kapcsolatát azokkal, akik ilyen köteléket alakítottak ki Ővele. Sőt, mindazok, akik szövetséget kötöttek Istennel, különleges szeretethez és irgalomhoz juthatnak.”5
Nelson elnök sugalmazott vezetése alatt az Úr világszerte felgyorsította és egyre gyorsítani fogja a templomok építését. Ez lehetővé fogja tenni Isten minden gyermekének, hogy részesüljenek a szabadítás és felmagasztosulás szertartásaiban, valamint szent szövetségeket kössenek és tartsanak meg. Alkalmassá válni a szent szövetségek megkötésére nem egy egyszeri erőfeszítés, hanem egy egész életen át tartó minta. Az Úr azt mondta, hogy ehhez a teljes szívünk, lelkünk, elménk és erőnk fog kelleni.6
A templomi szertartásokban való gyakori részvétel ki tudja alakítani az Úr iránti odaadás mintáját. Amikor megtartjátok a templomi szövetségeiteket és emlékeztek rájuk, akkor meghívjátok a Szentlélek társaságát, hogy megerősítsen és meg is tisztítson benneteket.
Ezt követően megtapasztalhatjátok a világosság és a remény érzését, tanúsítva azt, hogy az ígéretek igazak. Meg fogjátok tudni, hogy az Istennel kötött összes szövetség lehetőséget ad közelebb kerülni Őhozzá, ami aztán vágyat ébreszt a szívetekben a templomi szövetségek megtartására.
Ígéretet kaptunk: „Az Istennel kötött szövetségünk miatt Ő soha nem fárad bele abba, hogy segítsen nekünk, és sohasem merítjük ki az Ő irgalmas türelmét irántunk.”7
A templomban a pecsételési szövetségek által nyerhetünk megerősítést a szeretetteljes családi kapcsolatokra, amelyek a halálon túl is folytatódnak és az örökkévalóságon át tartanak. Ha tiszteletben tartjuk az Isten templomaiban kötött házassági és családi szövetségeket, az védelmet fog nyújtani az önzés és a kevélység gonoszsága ellen.
A testvérek egymásról való következetes gondoskodása csak akkor következik be, ha kitartó erőfeszítéseket tesztek azért, hogy az Úr módján vezessétek a családotokat. Adjatok lehetőséget a gyermekeknek, hogy imádkozzanak egymásért. Figyeljetek fel gyorsan a széthúzás csíráira, és dicsérjétek meg az önzetlen szolgálatot, különösen amikor egymásnak nyújtják azt! Amikor a testvérek imádkoznak egymásért és szolgálják egymást, akkor megenyhül a szívük, és egymás, valamint a szüleik felé fordul.
Részben erről is beszélt Malakiás, amikor megjövendölte Illés eljövetelét, aki „a gyermekek szívébe ülteti az atyáknak tett ígéreteket, és a gyermekek szíve atyáikhoz fordul. Ha nem így lenne, akkor az egész föld teljesen elpusztulna az ő eljövetelekor.”8
Mindannyiunkat fognak érni próbatételek, kihívások és szívfájdalmak. Egyikünk sem kerülheti el azt a bizonyos tövist a testben.9 És mégis: amikor eljárunk a templomba és emlékezünk a szövetségeinkre, felkészülhetünk arra, hogy személyes iránymutatást kapjunk az Úrtól.
Amikor Kathyvel összeházasodtunk és egymáshoz pecsételtek minket a Utah-i Logan templomban, Spencer W. Kimball – akkor még elder – végezte a pecsételésünket. Szűkszavú mondandója részeként ezt a tanácsot adta: „Hal és Kathy! Éljetek úgy, hogy amikor jön az elhívás, könnyen válthassatok!”
Eleinte nem értettük, mit jelent számunkra ez a tanács, de minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy úgy éljük az életünket, hogy felkészülten menjünk és szolgáljuk az Urat, amikor megérkezik az elhívás. Miután már majdnem 10 éve voltunk házasok, jött is egy váratlan elhívás az egyházi oktatási biztostól, Neal A. Maxwelltől.
A Kimball elnöktől a templomban kapott szeretetteljes tanács, mely szerint legyünk képesek könnyen váltani, valósággá vált. Kathyvel egy arra szólító elhívást kaptunk, hogy lépjünk ki egy idillinek tűnő kaliforniai családi közegből, és teljesítsünk egy megbízást egy olyan helyen, amelyről semmit sem tudtunk. A családunk azonban készen állt az indulásra, mivel egy próféta egy szent templomban – a kinyilatkoztatás helyén – látott egy jövőbeli eseményt, amelyre addigra aztán felkészültünk.
Drága testvéreim! Tanúságot teszek nektek, hogy nincs semmi, ami fontosabb lenne azon szövetségeitek tiszteletben tartásánál, melyeket a templomban kötöttetek vagy köthettek meg. Nem számít, hol vagytok a szövetség ösvényén, arra buzdítalak benneteket, hogy váljatok alkalmassá és jogosulttá a templomba lépésre. Látogassatok el oda, amilyen gyakran csak a körülmények engedik. Kössetek szent szövetségeket Istennel, és tartsátok meg azokat! Biztosíthatlak benneteket ugyanarról az igazságról, amelyet Kathyvel is megosztottam az éjszaka közepén, közel öt évtizeddel ezelőtt, egy kis Idaho Falls-i motelszobában: „Bármi legyen is a vége, a templomi szövetségeknek köszönhetően minden rendben lesz.”
Biztos tanúságomat hagyom veletek arról, hogy Jézus a Krisztus. Ő él, és vezeti az egyházát. A templomok az Úr házai. Russell M. Nelson elnök Isten élő prófétája a földön. Szeretem őt, és szeretem mindegyikőtöket. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.