4. fejezet

Segítség a magasságból

„Talán nincs is az életben megnyugtatóbb ígéret, mint az isteni segítség és lelki iránymutatás ígérete a szükség idejére.”

Howard W. Hunter életéből

Howard W. Hunter kisfiúként tanult meg imádkozni. „Édesanyám tanított meg engem imádkozni, és köszönetet mondani a Mennyei Atyának mindazokért a dolgokért, amelyeket élvezhettem – mondta. – Gyakran mondtam Neki köszönetet a világ szépségéért és azért a csodálatos időért, melyet a birtokon és a folyónál és a cserkészekkel töltöttem. Megtanultam továbbá kérni is Tőle azokat a dolgokat, amelyekre vágytam vagy szükségem volt. […] Tudtam, hogy Isten szeret és figyel rám”¹.

Hunter elnök egész életében az imához fordult mint az isteni támogatás forrásához, és másokat is erre tanított. Amikor például püspökként szolgált, az egyházközségében az egyik férfi keserűen viszonyult egy másik férfihoz. Hunter elnök tanácsa az imán keresztül érkező segítségről való saját bizonyságát tükrözte:

„Ezt mondtam neki: »Testvérem, ha hazamész és imádkozol érte minden reggel és minden este, akkor mához két hétre ugyanebben az időben megint találkozunk, és akkor eldöntjük, hogy mit tegyünk.«”

A tanácsot követve a férfi visszatért és ezt mondta alázattal a másik férfiról: „Segítségre van szüksége.”

„Kész vagy segíteni neki?” – kérdezte Hunter elnök.

„Igen, természetesen” – válaszolta a férfi.

„Minden méreg elpárolgott és minden keserűség elmúlt – idézte fel később Hunter elnök. – Így van ez, amikor egymásért imádkozunk.”²

„[A]z Úr megígérte, hogy ha alázatosak vagyunk a szükség… időszakaiban, és hozzá fordulunk segítségért, akkor »erőssé és áldottá [tétetünk] a magasságból« (T&Sz 1:28).”

Howard W. Hunter tanításai

Mennyei Atyánk segítséget és iránymutatást ígér nekünk a szükség idején.

Mindannyian szembesülünk az életünk során olyan időszakokkal, amikor különleges és sürgős szükségünk van mennyei segítségre. Mindannyiunknak vannak pillanatai, amikor maguk alá gyűrnek a körülmények, vagy összezavarnak mások tanácsai, és nagy szükségét érezzük annak, hogy lelki iránymutatást kapjunk, nagy szükségét annak, hogy megtaláljuk a helyes ösvényt és azt tegyük, ami helyes. Ezen utolsó napi adományozási korszaknak szentírásbeli előszavában az Úr megígérte, hogy ha alázatosak vagyunk a szükség ilyen időszakaiban, és hozzá fordulunk segítségért, akkor „erőssé és áldottá [tétetünk] a magasságból, valamint időről időre tudást kap[unk]” (T&Sz 1:28). Csak annyi kell ahhoz, hogy miénk legyen ez a segítség, hogy keressük azt, bízzunk benne, és kövessük azt, amit Benjámin király a Mormon könyvében „a Szent Lélek hívásainak” (Móziás 3:19) nevez.

Talán nincs is az életben megnyugtatóbb ígéret, mint az isteni segítség és lelki iránymutatás ígérete a szükség idejére. Ez a menny szabadon adott ajándéka; egy olyan ajándék, amelyre ifjúságunk kezdetétől fogva életünk legvégső napjáig szükségünk van. […]

Jézus Krisztus evangéliumában ott van a segítség a magasságból. „[B]ízzatok – mondja az Úr –, mert én továbbvezetlek titeket” (T&Sz 78:18). „[A]dni fogok neked a Lelkemből, amely megvilágosítja az elmédet, és örömmel tölti el a lelkedet” (T&Sz 11:13).

Bizonyságot teszek Jézus Krisztus isteni mivoltáról. Isten valóban él és ad nekünk a Lelkéből. Kívánom, hogy az élet gondjaival való szembenézéskor és az élet feladatainak elvégzésekor mindannyian kérjük el ezt az ajándékot Istentől, a mi Atyánktól, és leljünk lelki örömre.³

Joseph Smithhez hasonlóan mi is a szentírásokhoz és az imához fordulhatunk, hogy a magasságból tanítsanak minket.

[Joseph Smith a prófétafiú] arra törekedett, hogy megismerje az Úr gondolatait és szándékát életének egy zavaros és aggodalmakkal teli időszakában. [A] New York állambeli Palmyra környékét „szokatlan vallási nyugtalanság” jellemezte Joseph ott töltött fiatalkori évei alatt. Mi több, úgy tűnt, hogy ez az egész vidékre kihatott, és – ahogyan azt leírta – „nagy tömegek” álltak a különböző vallási csoportokhoz, ami nem kis „zavart és széthúzást” okozott a nép körében [Joseph Smith története 1:5].

Az alig tizennégy éves fiú számára az igazság keresését az is nehezebbé és zavarosabbá tette, hogy a Smith család tagjainak abban az időben egymástól eltérő vallási elkötelezettségük volt.

E jól ismert háttér és körülmények fényében arra buzdítalak benneteket, hogy gondoljátok át, milyen figyelemre méltó gondolatai és érzései voltak egy ilyen zsenge korú fiúnak. Ezt írta:

„A nagy nyugtalanság ezen időszakában elmémet komoly mérlegelés és nagy szorongás járta át; de bár érzéseim mélyek és gyakran kínzóak voltak, mégis távol tartottam magamat mindezen [csoportoktól]; …de oly nagy volt a zűrzavar és az ellentét a különböző felekezetek között, hogy lehetetlen volt egy olyan fiatal és a világ és az emberek dolgaiban annyira járatlan egyénnek, mint amilyen akkor én voltam, biztos elhatározásra jutni arra nézve, hogy kinek van igaza, és ki téved.

Elmém időnként nagyon nyugtalan volt, oly nagy és szüntelen volt a vitatkozás és a zűrzavar. […]

E szócsaták és a vélemények vihara közepette gyakran azt kérdeztem magamtól: Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg?

Miközben a hitbuzgó felekezetek versengése által okozott rendkívüli nehézségek miatt gyötrődtem, egy nap Jakab apostol levelét olvastam, az első fejezet ötödik versét, amely így szól: Ha pedig valaki közületek híján van a bölcsességnek, kérjen Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül ad; és megadatik néki.

Soha egyetlen szentírásrész sem szólt nagyobb erővel az ember szívéhez, mint akkor ez az enyémhez. Úgy tűnt, nagy erővel hatolt szívem minden érzésébe. Újra meg újra átgondoltam, tudva, hogy ha valakinek bölcsességre van szüksége Istentől, hát az én vagyok; mert hogy miként cselekedjek, nem tudtam, és hacsak nem tudok a meglévő tudásomnál többre szert tenni, soha meg sem tudnám” [Joseph Smith története 1:8–12].

Természetesen, ami ezután következett, megváltoztatta az emberiség történelmének menetét. Eltökélten arra, hogy „kérjen Istentől”, az ifjú Joseph elvonult a vidéki otthonuk közelében lévő egyik ligetbe. Buzgó imájára adott válaszként ott meglátogatta őt Isten, az Örökkévaló Atya, valamint a Fia, Jézus Krisztus. E nagyszerű megnyilvánulás, melyről alázattal bizonyságot teszek, adományozási korszakunk sokkal több kérdését válaszolta meg, mint csupán azt, hogy mely egyházhoz csatlakozzon vagy ne csatlakozzon az ifjú Joseph.

Ám az én célom… nem a visszaállítás első pillanatainak felvázolása, bár egyébként ez a szentírások egyik legszentebb története. Inkább a lelki fogékonyság azon lenyűgöző mértékét szeretném kihangsúlyozni, melyről ez a nagyon fiatal és tanulatlan fiú tett tanúságot.

Hányan lennének közülünk képesek arra tizennégy vagy akárhány évesen, hogy higgadt fejjel és nyugodt elmével álljunk, miközben ilyen sok erő húz és von bennünket, különösképpen egy olyan fontos kérdésben, mint az örökkévaló szabadításunk? Hányan lennének közülünk képesek kibírni azt az érzelmi konfliktust, amely a szülők eltérő vallási meggyőződéséből fakadhat? Hányan lennének közülünk, tizennégy vagy ötvenévesen, akik a saját lelkünkben kutakodnánk és a szent írásokat kutatnánk, hogy válaszokat találjunk arra, amit Pál apostol úgy nevezett, hogy „az Istennek mélységei”? (1 Kor. 2:10).

Mily figyelemreméltó…, hogy ez az ifjú mélyrehatóan fordult a szentírásokhoz, utána pedig a személyes imához, melyek a lelki meglátás és lelki benyomás talán két legnagyobb olyan forrását alkotják, amelyek egyetemesen elérhetőek az emberiség számára. Igen, eltérő vélemények között őrlődött, de eltökélte, hogy a helyes dolgot fogja tenni, és eltökélte, hogy megtalálja a helyes utat. Hitte – amint azt nektek és nekem is hinnünk kell –, hogy tanítást és áldást kaphat a magasságból, ahogyan kapott is.

Azonban – vethetjük közbe – Joseph Smith egy nagyon különleges lélek volt, és az ő esete nagyon különleges volt. Mi van velünk, többiekkel, akik már esetleg idősebbek vagyunk (de legalábbis tizennégy évesnél idősebbek), és nem az a rendeltetésünk, hogy megnyissunk egy evangéliumi adományozási korszakot? Nekünk is kell döntéseket hoznunk, tisztáznunk kell a zűrzavart, és át kell vágjuk magunkat a legkülönfélébb szócsatákon egy seregnyi olyan témában, melyek hatással vannak az életünkre. A világ tele van ilyen nehéz döntésekkel, és néha, amikor szembesülünk velük, érezhetjük a korunkat vagy a gyengeségeinket.

Olykor úgy érezhetjük, hogy eltompult a lelki élünk. Némely erősen próbára tévő napon még úgy is érezhetjük, hogy Isten elfeledkezett rólunk, magunkra hagyott bennünket zavarodottságunkban és aggodalmainkban. Ez az érzés azonban semmivel sem indokoltabb az időseink számára, mint a fiatalabbak és tapasztalatlanabbak számára. Isten ismer és szeret mindannyiunkat. Mindannyian a lányai és fiai vagyunk, és bármit hoztak is nekünk az élet leckéi, az ígéret továbbra is igaz: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki” (Jakab 1:5).⁴

Követhetjük Joseph Smith példáját Isten bölcsességének keresésében.

Az ima a lelki tudás és iránymutatás elnyerésének egyik módja.

A föld tudására és bölcsességére, valamint mindenre, ami időleges, az érzékszerveinken keresztül teszünk szert, földi, fizikai módokon. Tapintunk, látunk, hallunk és ízlelünk és szagolunk és tanulunk. A lelki tudást azonban, amint azt Pál mondta, lelki módon kapjuk annak lelki forrásából. Pál így folytatja:

„Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti, mivelhogy lelkiképen ítéltetnek meg” (1 Kor. 2:14).

Rájöttünk és tudjuk, hogy a lelki tudás megszerzésének egyetlen módja, ha Mennyei Atyánkhoz folyamodunk a Szent Lélek által, Jézus Krisztus nevében. Amikor ezt tesszük, és amennyiben lelkileg felkészültek vagyunk, akkor olyan dolgokat látunk, melyeket szemeink addig még nem láttak, és olyan dolgokat hallunk, melyeket addig talán még nem hallottunk – Pál szavaival: „a miket Isten készített” (1 Kor. 2:9). E dolgokat a Lélek által kapjuk.

Hisszük és bizonyságot teszünk róla a világnak, hogy elérhető napjainkban a Mennyei Atyánkkal történő érintkezés és az Úrtól jövő iránymutatás. Bizonyságot teszünk arról, hogy Isten szól az emberhez, ahogyan azt a Szabadító napjaiban és az ószövetségi időkben is tette.⁵

Mindig imádkozhatunk, nem csak a kétségbeesés idején.

Mai korunk mintha azt üzenné, hogy a szentség iránti imádságos odaadás és áhítat ésszerűtlen vagy nem kívánatos, esetleg mindkettő. És mégis, a kételkedő, „modern” embereknek is szükségük van imára. Veszélyes pillanatok, nagy felelősség, mély szorongás, túláradó gyász – ezek a nehézségek, melyek kizökkentenek bennünket a régi kényelmünkből és kialakított szokásainkból, felszínre hozzák velünk született késztetéseinket. Ha engedjük, akkor alázatossá tesznek, meglágyítanak, és a tiszteletteljes ima felé fordítanak bennünket.

Ha az ima csupán egy görcsös kiáltás a válság idején, akkor az teljességgel önző, és idővel úgy tekintünk Istenre mint egy szerelőre vagy egy szolgáltatóra, aki csak a vészhelyzeteink során segít nekünk. Éjjel és nappal – mindig – emlékeznünk kell a Magasságosra, nem csak azokban az időszakokban, amikor minden más segítség kudarcot vallott, és kétségbeesetten segítségre van szükségünk. Ha van az emberi életnek olyan része, mellyel kapcsolatban csodás sikereket és az emberi lélek felmérhetetlen gyarapodását jegyezték fel, akkor az a Mennyei Atyánkkal való imádságos, áhítatos és odaadó kapcsolattartás.

„Uram, figyelmezz szavaimra; értsd meg az én sóhajtásomat! – énekelte a zsoltáríró.

– Ügyelj az én kiáltásom szavára, én Királyom és én Istenem; mert én hozzád imádkozom!

Uram, jó reggel hallgasd meg az én szómat; jó reggel készülök hozzád és [feltekintek]” (Zsolt. 5:2–4).

E világnak talán arra van mindennél jobban szüksége, hogy (a zsoltáríró szavaival szólva) feltekintsen – hogy feltekintsünk örömeinkben éppúgy mint megpróbáltatásainkban, bőségünkben éppúgy mint szükségünkben. Folyamatosan felfelé kell tekintenünk, és el kell ismernünk Istent mint aki minden jó ajándékozója és szabadításunk forrása. […]

Társadalmunk kiterjedt területeiről tűnt már el az ima lelkülete, az áhítat és a hódolat. Sok társaság van, ahol a férfiak és a nők okosak, érdekesek vagy ragyogóak, ám hiányzik belőlük a teljes élet egyik létfontosságú összetevője. Nem tekintenek fel. Nem ajánlanak fel fogadalmakat igazlelkűségben [lásd T&Sz 59:11]. Beszélgetésük sziporkázó, de nem szent. Beszédük briliáns de nem bölcs. Legyenek akár az irodában, az öltözőben vagy a laboratóriumban, túl messzire ereszkednek a méltóság lépcsőfokain azok, akik saját korlátozott hatalmaikat fitogtatva szükségesnek tartják a fentről jövő korlátlan hatalmak káromlását.

Sajnos néha még az egyházon belül is megtaláljuk az áhítat eme hiányát. Néha túl hangosan beszélgetünk, túl tiszteletlenül megyünk be és ki a gyűlésekről akkor, amikor az ima és a megtisztító hódolat órájának lenne az ideje. Az áhítat a menny légköre. Az ima a lélek beszéde az Atyaistenhez. Helyesen tesszük, ha úgy válunk hasonlóbbakká az Atyánkhoz, hogy feltekintünk rá, mindig emlékezünk rá, és nagymértékben törődünk a világával és a munkájával.⁶

„Az ima a lélek beszéde az Atyaistenhez.”

Amikor időt szakítunk az elmélkedésre, az elgondolkodásra és az imára, azzal a lelki tudás befogadására való képességünket fejlesztjük.

A lelkiség kifejlesztése és az isteniség legfelsőbb befolyásaira való ráhangolódásunk nem könnyű feladat. Idő kell hozzá, és gyakran jár küzdelemmel. Véletlenül nem fog bekövetkezni, hanem csak tudatos erőfeszítés révén érhető el, valamint azáltal, hogy Istent szólítjuk, és betartjuk a parancsolatait. […]

Joseph Smith próféta… megadta nekünk mind közül talán a legvilágosabb kijelentést a lelkivé válás szükségességéről, illetve arról az időről és türelemről, melyeket el kell ismernünk e folyamat részeként. [E]zt mondta: „Úgy gondoljuk, hogy Isten az embert felfogásra képes értelemmel teremtette meg, és olyan értelmi képességgel, amely növekedhet a mennyből az értelem felé közvetített világosság iránt tanúsított figyelem és szorgalom arányában, és minél közelebb jut az ember a tökéletességhez, annál világosabban lát, és annál nagyobb örömben van része, míg le nem győzi élete gonoszságait, és elveszít minden vágyat arra, hogy bűnt kövessen el; és az ősi időkben élőkhöz hasonlóan elérkezik a hitnek ahhoz a pontjához, ahol [Alkotójának] hatalma és dicsősége betakarja, és felvétetik, hogy Vele éljen. De úgy gondoljuk, hogy ez egy olyan állomás, amelyet még soha senki nem ért el egy pillanat alatt” (Az egyház elnökeinek tanításai: Joseph Smith [2007]. 219.).⁷

Időt kell szánnunk arra, hogy felkészítsük elménket a lelki dolgokra. A lelki képesség kifejlesztése nem következik a felhatalmazás elnyeréséből. Kell hozzá vágy, erőfeszítés és személyes felkészülés. Ez természetesen megköveteli… a böjtölést, imádkozást, a szentírások kutatását, tapasztalatokat, elmélkedést, valamint az igazlelkű élet iránti éhséget és szomjúságot.

Hasznosnak tartom átnézni a Mindenható Isten következő intéseit:

„Ha kértek, akkor kinyilatkoztatást kinyilatkoztatásra, ismeretet ismeretre kaptok, hogy ismerhessétek a rejtelmeket és a békés dolgokat – azokat, amelyek örömet hoznak, azokat, amelyek örök életet hoznak” (T&Sz 42:61).

„Kérjétek az Atyát az én nevemben, hittel, híve abban, hogy kapni fogtok, és akkor veletek lesz a Szentlélek, amely minden dolgot kinyilvánít, amely célszerű az emberek gyermekeinek” (T&Sz 18:18).

„[A]z örökkévalóság ünnepélyes dolgai pihenjenek meg elméteken” (T&Sz 43:34).

„[T]egyétek félre elmétekben állandóan az élet szavait, és az adott órában megadatik nektek az a rész, ami minden egyes embernek kimérendő” (T&Sz 84:85).

„Kutassatok szorgalmasan, mindig imádkozzatok, és higgyetek, és minden… összefog a javatokért, ha egyenes derékkal jártok és emlékeztek a szövetségre, amellyel szövetséget kötöttetek egymással” (T&Sz 90:24).

„Isten meg fogja nektek adni azt a tudást az ő Szent Lelke által, igen, a Szentlélek kimondhatatlan ajándéka által” (T&Sz 121:26).

Olyan ígéretek ezek, melyeket az Úr bizonyosan be fog teljesíteni, ha felkészítjük magunkat.

Szánjatok időt a lelki dolgokat illető elmélkedésre, elgondolkodásra és imára.⁸

Isten lépésről lépésre fog segíteni minket a lelki fejlődésben.

Egyik nehézségünk a lelkiség megszerzésére való törekvés során az az érzés, hogy sok a tennivaló, mi pedig nagyon kevesek vagyunk ehhez. A tökéletesség mindannyiunk számára olyasvalami, ami még előttünk van; építhetünk azonban az erősségeinkre, onnan indulva, ahol vagyunk, és törekedve arra a boldogságra, mely az Isten dolgaiban való iparkodásból fakad. Emlékezzünk az Úr tanácsára:

„Ne fáradjatok bele tehát a jó tevésébe, mert nagyszerű munka alapját fektetitek le. És kis dolgokból jő elő az, ami nagyszerű.

Íme, az Úr a szívet és készséges elmét követel meg; és a készségesek és engedelmesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban” (T&Sz 64:33–34).

Mindig is biztatónak tartottam, hogy az Úr azt mondta, „a készségesek és engedelmesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban”. Mindannyian lehetünk készségesek és engedelmesek. Ha az Úr azt mondta volna, hogy a tökéletesek eszik majd Sion földjének javát ezen utolsó napokban, gyanítom, hogy néhányan elcsüggednénk és feladnánk. […]

A hely, ahol el kell kezdeni, itt van. A kezdés ideje most van. Egyszerre mindig csak egyet kell lépnünk előre. Isten, aki „megtervezte boldogságunkat”, végig vezetni fog minket, méghozzá úgy mint a kisgyermekeket, mi pedig azon folyamat által a tökéletesség felé fogunk közelíteni.

Egyikünk sem érte el a tökéletességet vagy a halandóságban lehetséges lelki növekedés tetőpontját. Minden ember képes és köteles is lelkileg fejlődni. Jézus Krisztus evangéliuma ama lelki növekedés örökkévalóságának isteni terve. Több egy erkölcsi törvénykönyvnél. Több egy eszményi társadalmi rendnél. Több az önfejlesztésről és az eltökéltségről való pozitív gondolkodásnál. Az evangélium az Úr Jézus Krisztus szabadító hatalma, az ő papságával és [lelki] táplálékával és a Szent Lélekkel. Ha az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és az evangélium iránti engedelmességgel lépésről lépésre fejlődünk, imádkozunk erőért és javítjuk hozzáállásunkat és szándékainkat, akkor sikeresen a Jó Pásztor nyájában találhatjuk magunkat. Ehhez fegyelemre, gyakorlásra, erőfeszítésre és erőre lesz szükségünk. Ám ahogy Pál apostol mondta, „[m]indenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít” (Fil. 4:13).

Egy újkori kinyilatkoztatás ezt ígéri: „[H]elyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet – igen, hogy igazságosan tegyél, hogy alázatosan járj, hogy igazlelkűen ítélkezz; és ez az én Lelkem.

Bizony, bizony mondom neked, adni fogok neked a Lelkemből, amely megvilágosítja az elmédet, és örömmel tölti el a lelkedet;

És akkor tudni fogsz, vagyis ezáltal fogsz tudni mindent, amit tőlem kívánsz, ami az igazlelkűség dolgaihoz tartozik, hittel, híve bennem, hogy kapni fogsz” (T&Sz 11:12–14).⁹

Javaslatok a tanulmányozáshoz és a tanításhoz

Kérdések

A 1. szakasz elolvasását követően gondolkozz el azokon az alkalmakon, amikor mennyei segítségre volt szükséged. Hogyan áldotta meg az életedet a szükség idejére vonatkozó isteni segítség ígérete?
Mit tanulhatunk Joseph Smith példájából a 2. szakaszban, ami segíthet nekünk, amikor zűrzavarral nézünk szembe? Hogyan fejleszthetünk ki nagyobb – Josephéhez hasonló – lelki fogékonyságot?
Gondolkodj el Hunter elnöknek a lelki tudás elnyeréséről szóló tanításain (lásd 3. szakasz). Mit tehetünk, hogy növeljük a lelki tudás megszerzésére való vágyunkat és képességünket? Milyen módokon segített neked a lelki tudás?
Mik a veszélyei annak, ha úgy tekintünk Istenre „mint egy szerelőre vagy egy szolgáltatóra, aki csak a vészhelyzeteink során segít nekünk”? (Lásd 4. szakasz.) Miként jelentett és jelent áldást számodra az ima?
Az 5. szakaszban Hunter elnök arra tanít minket, hogy miként fejlesszük a lelkiségünket. Miért kell erőfeszítés a lelki erő fejlesztéséhez? Mit tanulhatunk a Hunter elnök által e szakaszban idézett szentírásokból?
Tekintsd át Hunter elnök lelki növekedésről szóló tanításait a 6. szakaszban. A te lelki növekedésed folyamatában miként nyilvánult meg eddig a fokozatosság? Hogyan lehetnek segítségedre Hunter elnök e szakaszban található tanításai, amikor úgy érzed, hogy elégtelennek bizonyulsz a lelki fejlődésedben?

Kapcsolódó szentírások

Zsoltárok 25:5; Példabeszédek 3:6; 2 Nefi 32:8–9; Alma 5:46; 34:17–27; 37:36–37; T&Sz 8:2–3; 88:63; 112:10; Joseph Smith története 1:13–17

Tanítási segédlet

Kérd meg az osztály tagjait, hogy keressenek a fejezetben olyan mondatokat vagy bekezdéseket, amelyek fontosak nekik. Kérd meg őket, hogy osszák meg e mondatokat vagy bekezdéseket, és mondják el, miért jelentősek azok a számukra.