Egyháztörténet
10. fejezet: Legyetek méltók a kiváltságaitokra!


10. fejezet

Legyetek méltók a kiváltságaitokra!

A Nauvooi Női Segítőegylet első gyűléseinek egyikén Joseph Smith azt tanácsolta a nőtestvéreknek, hogy éljenek méltón a kiváltságaikra.1 E biztatást alapul véve Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában lévő nőtestvéreknek azt tanították, hogy éljenek isteni lehetőségeikhez méltón azáltal, hogy betöltik Isten számukra kijelölt céljait. Amikor megértik, kik ők valójában – Isten leányai, a szeretet és a gondoskodás velük született képességével –, akkor elérik azon lehetőségeiket, melyek szent nőkként előttük állnak. A szívükben lévő jószívűséggel betöltik a Segítőegylet céljait: gyarapítják a hitet és a személyes igazlelkűséget, megerősítik a családokat és az otthonokat, valamint felkutatják a szükséget szenvedőket, és segítenek nekik.

A visszaállítás szerves részeként megalapított Segítőegylet segít az utolsó napi szent nőknek méltón élni a kiváltságaikra. E szervezeten keresztül a nőtestvérek jövőképet és bizonyosságot kapnak arról, hogy ők valóban Isten leányai. Lehetőségük van továbbá a szolgálatra, és megkapják azt az irányítást és felhatalmazást, amelyre szükségük van a feladataik teljesítéséhez.

Isten leányai

Joseph Smith Isten leányaiként velük született nemességükről tanította a segítőegyleti nőtestvéreket, ezzel is segítve nekik megérteni, hogy Isten szereti őket, és nagyszerű célokat tűzött ki számukra. Az egyház nőtagjai nélkülözhetetlen szerepet játszanak Mennyei Atyánk szabadulástervében – éppen olyan fontos szerepük van, mint a papságot viselő férfiaknak. Az Úr azzal a természetes vággyal ruházta fel a nőket, hogy szolgáljanak és megáldjanak másokat, és azt a szent feladatot bízta rájuk, hogy ajándékaikkal segítsenek gyermekei megszabadításában.

A nők olykor elfeledkeznek valódi nemességükről, és engednek a világ megtévesztéseinek és kísértéseinek. Ezen irányzat miatt aggódva Mary Ellen Smoot nőtestvér, a Segítőegylet tizenharmadik általános elnöke, valamint tanácsosai, Virginia U. Jensen és Sheri L. Dew nőtestvérek, szükségét érezték annak, hogy segítsenek az egyház nőtagjainak emlékezni arra, hogy kik ők. Egy általános segítőegyleti gyűlésen kifejtették, mit jelent Isten leányának lenni:

„Isten szeretett lélekleányai vagyunk, életünknek pedig van értelme, célja és iránya. Minket, nőtestvéreket, szerte a világon Jézus Krisztus, a mi Szabadítónk és Példaképünk iránti hűségünk egyesít. Olyan hívő, erényes, széleslátókörű és könyörületes nők vagyunk, akik:

Imádkozáson és szentírás-tanulmányozáson keresztül erősítik a Jézus Krisztusról való bizonyságukat.

Lelki erőre törekednek a Szentlélek sugallatainak követése által.

Elkötelezik magukat a házasságok, a családok és az otthonok megerősítése mellett.

Méltóságot találnak az anyaságban és örömöt a női mivoltban.

Örömüket lelik a szolgálatban és a jó cselekedetekben.

Szeretik az életet és a tanulást.

Kiállnak az igazságért és a tisztességért.

Támogatják a papságot mint Isten földi felhatalmazottjait.

Örvendenek a templomi áldásoknak, megértik isteni sorsukat, és felmagasztosulásra törekednek.”2

A papsági vezetők szintén emlékeztették a nőket isteni természetükre és szent kötelezettségeikre. M. Russell Ballard elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, ezt mondta: „Hiszünk és bízunk a jóságotokban és az erőtökben, az erényességre és bátorságra való hajlamotokban, a kedvességetekben és eltökéltségetekben, az erőtökben és a lendületességetekben. Hiszünk az Isten leányaiként rátok bízott küldetésetekben. […] Hisszük, hogy az egyház egyszerűen nem tudná elérni azt, amit el kell érnie, a ti hitetek és hithűségetek, lelki erőtök és kitartásotok, valamint azon veletek született hajlamotok nélkül, hogy mások jólétét a sajátotok elé helyezzétek. És hisszük, hogy Isten számotokra készített terve az, hogy egy nap királynők legyetek, és elnyerjétek a legmagasabb áldásokat, melyeket nő az időben és az örökkévalóságban valaha is elnyerhet.”3

Amikor a nők Isten leányaiként méltón élnek a kiváltságaikra, felkészítik magukat az örök élet áldására. Ez az a dicsőséges sors, melyet Isten az Ő hithű leányai számára tartogat.

Igaz jószívűség – a szívről szívre továbbadott örökség

Joseph Smith próféta ezt tanította: „A nők természetüknél fogva jószívűek.” A Segítőegylet megalapításával azt mondta a nőtestvéreknek: „Most olyan helyzetbe helyeztek benneteket, ahol azon együttérzés szerint cselekedhettek, amelyet Isten ültetett a kebletekbe.”4 Ahhoz, hogy igaz jószívűség ragyogjon a nők szívében, velük született könyörületességüket egyesíteniük kell a Jézus Krisztusba és az Ő engesztelésébe vetett hitükkel. Henry B. Eyring elnök, az Első Elnökség tanácsosa, elmagyarázta, hogy ez az igaz jószívűség a Segítőegylet öröksége:

„[A]rról a hatalmas örökségről fogok beszélni, amelyet azok hagytak rátok, akik előttetek jártak a Segítőegyletben. …nekem az tűnik a legfontosabbnak és legmaradandóbbnak, hogy a jószívűség áll az egylet középpontjában, hogy az beköltözzön minden segítőegyleti tag szívébe, és jellemük legfőbb részéve váljon. A jószívűség sokkal többet jelentett számukra a puszta jóindulatnál. A jószívűség az Úr Jézus Krisztusba vetett hitből fakad, és abban gyökerezik, hogy az Ő [engesztelése] munkálkodik a tagok szívében. […]

Kép
Henry B. Eyring elnök

Henry B. Eyring

Ezt az egyletet olyan nők alkotják, akikben a jószívűség érzése szívből fakad. Mégpedig olyan szívből, amelyet a kizárólag az Úr igaz egyházában nyújtott szövetségeknek való megfelelés, és azok megtartása formált át. A jószívűség effajta érzései az Úrtól erednek az Ő [engesztelése] révén. E nők jószívű cselekedeteit Jézus példája vezérli – az Ő kegyelmének végtelen ajándéka iránti hálából erednek – és a Szentlélek által fakadnak, akit az Úr elküld, hogy társuk legyen irgalmas küldetéseik során.”5

A jószívűség eme öröksége a nauvooi nőtestvérekkel kezdődött, akik szervezett könyörületes szolgálatokat végeztek, és elnyerték a templomi szövetségeket. Ez tovább folytatódott Winter Quartersben, valamint a Sóstó-völgybe tartó fáradságos út során. Erőt adott az utolsó napi szent nőknek, amikor letelepedtek a határvidéken, politikai üldöztetést és világháborúkat szenvedtek el, és megőrizték a reményt a gazdasági válság alatt. Szerető kedvességet ihletett az otthonban, és felkaroló erőfeszítéseket világszerte. Ösztönzőleg hatott a segítőegyleti nőtestvérekre, miközben kórházakban szolgáltak, és segédkeztek örökbefogadásoknál, búzaraktározásnál, valamint emberbaráti és jóléti segítségnyújtásnál. Krisztus tiszta szeretete ma tovább motiválja a segítőegyleti nőtestvéreket, amikor összegyűlnek, hogy egymást tanítsák és szolgálják, és amikor egyenként megerősítik egymást és vigyáznak egymásra.

Minden utolsó napi szent nő a szeretet eme örökségének része lesz, és megadatik neki az a feladat és kiváltság, hogy megossza ezt az örökséget másokkal.

Egy család története jól szemlélteti, hogy a segítőegyleti örökség miként száll anyáról leányra nemzedékeken keresztül. Minden leány elültette szívében a Segítőegylet jelmondatát: „A jószívűség soha el nem múlik.”

Az örökség Elizabeth Haven Barlow-val kezdődött, aki 1837-ben csatlakozott az egyházhoz. Elizabeth 1842. április 28-án a Nauvooi Női Segítőegylet tagja lett, és hallotta Joseph Smith prófétát a szervezet alapvető tantételeiről tanítani. Ezek a tanítások egész életén át erőt adtak neki, többek között akkor, amikor a csőcselék támadásai és üldöztetések áldozatául esett, a Sóstó-völgy felé vezető vándorlás során gyermeket szült, és fiatal családjáról egyedül kellett gondoskodnia, míg férje missziót szolgált. 1857 és 1888 között segítőegyleti elnökként szolgált a Utah állambeli Bountifulban; három évvel azelőtt mentették fel, hogy 81 éves korában elhunyt.

A történet lányával, Pamela Barlow Thompsonnal folytatódik. Pamelát és férjét elhívták, hogy a Nevada állambeli Panacában telepedjenek le, ahol Pamela a Segítőegylet elnöke lett. Háztartással kapcsolatos készségeket tanított a nőtestvéreknek, többek között azt, hogyan használják az új műszaki csodát: a varrógépet. Nevadai tartózkodásuk alatt a férje meghalt. Ekkor ő és népes családja visszaköltözött Bountifulba, ahol ismét elhívták, hogy a Segítőegylet elnökségében szolgáljon.

Pamela az örökséget leányának, Theresa Thompson Callnak adta tovább. Nem sokkal azután, hogy Theresa férjhez ment, ő és a férje Mexikóba költözött. Élete legnagyobb részében egyszerre szolgált a Segítőegylet elnökeként, illetve tanácsosként az Elemi elnökségében. Híres volt könyörületes szolgálatáról, és arról, hogy ételt vitt a szükséget szenvedőknek. Szokássá vált nála, hogy tortát vitt idősebb szomszédjainak a születésnapjukra. Egy alkalommal csak vacsora után jutott eszébe az egyik szomszéd születésnapja. Hűen a tantételhez, mely szerint „a jószívűség soha el nem múlik”, újra begyújtotta a tűzhelyet, és megsütötte a tortát. Amikor késő este megérkezett szomszédja ajtajához, a nőtestvér könnyekre fakadt, és ezt mondta: „Egész nap vártam rád, majd arra a következtetésre jutottam, hogy ez alkalommal megfeledkeztél rólam.”

Theresa leánya, Athelia Call Sears, szintén szerette a Segítőegyletet. Sietett, hogy minden kedd délelőtt időben végezzen a vasalással, hogy részt vehessen délután a segítőegyleti gyűlésen. 70-es éveiben elhívták az egyházközségi segítőegyleti elnöknek. Abban az időszakban, amikor az egyházközségeknek adományokat kellett gyűjteniük a felszerelésekhez és a tevékenységekhez, irányítása alatt a segítőegyleti nőtestvérekkel elegendő pénzt sikerült összegyűjteniük ahhoz, hogy konyhabútort és edényeket stb. vegyenek a gyülekezeti házba, és még további 1000 dollárt tudtak a püspöknek biztosítani az egyházközség egyéb szükségleteire.

Athelia Sears Tannert, Sears nőtestvér lányát, fiatal anyaként hívták el az egyházközség segítőegyleti elnökének. Könyörületes szolgálatának nagy része abból állt, hogy frissen szült édesanyáknak ételt vitt és más módokon gondoskodott róluk. Természetes tanítói hajlammal megáldva és erős bizonysággal rendelkezve Jézus Krisztusról 13 gyermeket nevelt fel, továbbá egész életén át lelkeket mentett és szolgált másokat a Segítőegylet különböző pozícióiban.

A jószívűség öröksége tovább folytatódott a családjában. Tanner nőtestvér mindegyik lánya hithűen szolgált a Segítőegyletben, lányunokái pedig követték édesanyáik példáját.6

A jószívű szolgálat a Segítőegylet minden tagjának lelki öröksége. Amint azt Eyring elder elmagyarázta: „Azzal adjátok tovább az örökséget, hogy segítetek másoknak is szívükbe fogadni a jószívűség ajándékát. Akkor aztán ők is tovább tudják majd adni másoknak. A Segítőegylet történelme szavakban és számokban került feljegyzésre, de öröksége egyik szívtől adatik tovább a másiknak.”7

„Most rajtam a sor, hogy szolgáljak”

Miután Pál apostol számos, nagy hittel rendelkező ember példáját megosztotta, így folytatta: „Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra”8.

Az egyház nőtagjait tanúk óriási serege veszi körül, akik között ott van „dicsőséges Éva any[ánk]” és „sok hűséges leány[a], akik a korokon át éltek, és az igaz és élő Istennek hódoltak”9 Isten hithű leányai méltón élnek a kiváltságaikra azáltal, hogy e tanúk nyomdokaiba lépnek, félretéve az őket nyomasztó problémákat és kísértéseket, és kitartással futják le a pályát, melyet az Úr elébük helyez.

Minden nemzedékben vannak nemes, jószívű, hithű, szent nők. Bár e nők közül kevésnek a nevét jegyzi majd meg a történelem, Mennyei Atyánk jól ismeri mindannyiukat. És ahogy Eliza R. Snow mondta, ez az, ami végül számítani fog: „Sok olyan nőtestvérünk van, kiknek munkáját nem ismeri senki a saját környezetükön kívül, és talán még ott sem értékelik azt, de mit számít mindez? Ha Isten elfogadja munkátokat, bármilyen egyszerű feladatról is legyen szó, ha hithűen lett elvégezve, akkor soha nem kell elcsüggednetek.”10

A következő történet egyike annak a számtalan példának, mely a segítőegyleti nőtestvérek hatásáról szól. Ebben a történetben egy maroknyi nő érintette meg egy Lynne nevű fiatal felnőtt életét. E nőtestvérek szolgálatát látva Lynne is elkötelezte magát e szolgálat mellett, amikor segítőegyleti nőtestvér lett.

Amikor Lynne a tinédzser évei végén járt, egy nap értesítették őt és az édesanyját, hogy a nevelőapja súlyosan megsérült egy távoli városban. Gyorsan repülőre szálltak, hogy bemenjenek hozzá a kórházba, ám mire odaértek, meghalt. Lynne később elmesélte, mi történt velük, amikor hazatértek:

„Amikor édesanyám és én kimerülten és szívünkben összetörve levánszorogtunk a repülő lépcsőjén, [egy] férfi és egy nő várt ránk lenn, odasétáltak hozzánk, és átkaroltak minket. A gyülekezeti elnök és a segítőegyleti elnök volt az. […]

Nehéz napok következtek, miközben megpróbáltuk feldolgozni annak tényét, hogy [a nevelőapám] meghalt. […] Mindig volt azonban egy nőtestvér körülöttünk, aki csendben várakozott a háttérben – hogy átvegyen egy üzenetet, kinyissa az ajtót, és fogja a kezünket, amikor körbetelefonáltuk a családot és a barátokat. Ott voltak, hogy segítsenek csomagolni és elintézni mindent, amit akkor el kellett intézni.

Az egész folyamat során olyan hála éledt bennem, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan fogom tudni mindezt viszonozni azoknak a drága nőtestvéreknek. Elszántan törtem a fejemet, ám a képzelőerőmet végül legyőzte a kimerültség.”

Jó pár évvel később, amikor Lynne már férjnél volt és három kicsi gyermeket nevelt, elhívták, hogy szolgáljon a Segítőegylet elnökségében. Időnként eltűnődött, vajon képes lesz-e eleget tenni elhívása követelményeinek. Akkor azonban eszébe jutott az a szolgálat, melyben nevelőapja halála után részesült. „Nos, most én jövök” – gondolta magában. Később a következő élményéről számolt be:

„Az egyik nő az egyházközségben elvesztette a tizennégy éves lányát. Az anya megkért, hogy vegyek egy szép ruhát, és öltöztessem fel a lánya testét a temetésre. Képes voltam rá – és nagy lelki élményben volt részem. Most rajtam volt a sor, hogy úgy szolgáljak, ahogyan [más nőtestvérek] szolgáltak engem.

Az egyik idősebb asszony az egyházközségben, aki egyedül élt, túladagolta a gyógyszerét, és három napig magatehetetlenül feküdt az otthonában. A másik tanácsos és én még életben találtuk a lakásában, és megmosdattuk, mire a mentő kiért. Ezután ott maradtunk, hogy kitakarítsuk a lakást – a falakat és a padlót – fertőtlenítőszerrel. Ismét rajtam volt a sor.

Egy fiatal édesanya az egyházközségben, az egyik barátom, váratlanul elveszítette az egyetlen gyermekét, egy gyönyörű hároméves kislányt, egy fertőzésben, amely azelőtt kioltotta az életét, hogy az orvosok rájöhettek volna, milyen súlyos is a betegsége. A másik tanácsos és én azonnal elmentünk hozzá, amikor értesültünk a kis Robin haláláról. Miközben a szúnyoghálós udvari ajtó felé közeledtünk, hallottuk, amint az apa (aki nem volt az egyház tagja) zokogva beszél telefonon a messze élő édesanyjával. Amikor felnézett, meglátott minket, és még mindig zokogva így folytatta a telefonban: »Minden rendben lesz, Anya. Megjöttek a mormon nők.« Megint rajtam volt a sor.”

Lynne később megjegyezte, hogy valahányszor felteszik neki a kérdést, hogy mit gondol a Segítőegyletről, elmeséli nekik azokat az élményeit, amikor szolgálatban részesült és amikor maga nyújtott szolgálatot. Ezt mondta: „Így érzek mélyen legbelül a Segítőegyletről, és ezért érzek így.”11

Az utolsó napi szent nők világszerte ugyanígy éreznek a Segítőegyletről „mélyen legbelül”. Lynne-hez hasonlóan ők is részesültek a Segítőegylet szolgálatában, és tudják, hogy most rajtuk a sor, hogy jószívűen és hittel szolgáljanak. Számos különböző szerepben nyújtják ezt a szolgálatot: leányként, feleségként, anyaként, nővérként, nagynéniként, látogatótanítóként, segítőegyleti vezetőként, szomszédként és barátként. Néhány szolgálatukat egyházi vezetők által kijelölt feladatra, másokat a Szentlélek csendes sugalmazásaira adott válaszként végzik. Látván, hogy „a bizonyságoknak ily nagy felleg[ével]” vannak körülvéve, ők is készen állnak, hogy „kitartással fuss[ák] meg az előttü[k] levő küzdő tért”.

„Vezessétek a világot… minden olyan dologban, ami dicséretre méltó”

Joseph F. Smith elnök, az egyház hatodik elnöke, arra buzdította az utolsó napi szent nőket, hogy „vezess[ék] a világot, különösképpen pedig a világban lévő nőket minden olyan dologban, ami dicséretre méltó, ami Istenhez hasonló, ami felemelő és megtisztító”. Azt mondta: „Isten prófétájának hangja hív el benneteket, hogy ezt tegyétek, hogy ti legyetek a legelsők, a legnagyszerűbbek és a legjobbak, a legtisztábbak és a jó mellett leginkább elkötelezettek.”12

Az Úr visszaállított egyházának történelme során Krisztus női tanítványai e norma szerint éltek. Eszterhez hasonlóan hithűek és bátrak voltak a nehéz kihívások közepette. Megtalálták életük célját, ahogyan Eszter is, amikor unokatestvére, Márdokeus, megkérdezte tőle: „…ki tudja, talán e mostani időért jutottál királyságra?”13 Az ószövetségi Nehémiáshoz hasonlóan nem hagyták, hogy eltérítsék őket szent kötelezettségeiktől. Amikor Nehémiás ellenségei megpróbálták elcsábítani őt azon feladatától, hogy újraépítse Jeruzsálem falát, így válaszolt: „Nagy dolgot cselekszem én, azért nem mehetek alá; megszünnék e munka, ha attól eltávozván, hozzátok mennék.”14 Ellenségei tovább próbálkoztak eltéríteni őt a feladatától, ő azonban erős maradt, és kitartott fontos munkája mellett. A világ megpróbálta rávenni az egyház nőtagjait, hogy adják fel az Istentől kapott küldetésüket, ám a hithű segítőegyleti nőtestvérek „nem [mentek] alá”.

Az a felhívás, hogy vezetők legyünk minden olyan dologban, ami dicséretre méltó, Istenhez hasonló, felemelő és megtisztító, sokat követelő feladat. Mindig is az volt. Ám a segítőegyleti nőtestvérek nincsenek egyedül e megbízás teljesítésében. Egy nagyszerű szervezet tagjai ők, mely papsági felhatalmazás által került megalapításra, és melyet próféták tanításai és kijelentései erősítenek. Isten szeretett leányai ők, akiknek szent kötelességei vannak. Ők a Bárány szövetséges népe, akik „igazlelkűséggel és Isten hatalmával [vannak] felfegyverezve, nagy dicsőségben”15. Amikor összefognak a többi hithű szenttel, és tanulnak azok példájából, akik előttük jártak, akkor felül tudnak kerekedni a halandóság kihívásain. Segíthetnek felépíteni Isten királyságát az otthonukban és az egész világon. Akkor elmondhatják: „Most rajtunk a sor – rajtunk a sor, hogy szolgáljunk, és megírjunk egy újabb fejezetet a Segítőegylet történetének lapjain.” Ha megbizonyosodnak Mennyei Atyánk irántuk érzett szeretetéről, és bizonyságuk van Jézus Krisztus engesztelésének erejéről, akkor felül tudnak kerekedni a hétköznapi gondolatokon és célokon, és „valami rendkívüli [dolog]”16 részesei lehetnek.

Az Úr ígéretei biztosak, amint a nőtestvérek követik azt a tanácsot, melyet az első segítőegyleti elnöknek adott: „…bizony mondom neked, hogy mindazok, akik befogadják az evangéliumomat, fiak és leányok a királyságomban. […] [T]edd félre a világ dolgait, és keresd egy jobbnak dolgait! […] [R]agaszkodj a szövetségekhez, amelyeket kötöttél!”17 Amikor Joseph Smith próféta azt mondta a segítőegyleti nőtestvéreknek, hogy éljenek méltón a kiváltságaikhoz, egy ígéretet is fűzött az intés mellé: „…az angyalok nem tartathatnak vissza attól, hogy a társaitok legyenek. […] Ha tiszták vagytok, semmi sem tarthat vissza benneteket.”18

10. fejezet

  1. Lásd Joseph Smith, in Relief Society Minute Book, Nauvoo, Illinois, Apr. 28, 1842, Church History Library, 38; helyesírás, központosítás és nagybetűs írásmód szükség szerint szabványosítva e jegyzőkönyv minden kivonatában.

  2. Lásd Mary Ellen Smoot: Örvendezzetek, Sion leányai! Liahóna, 2000. jan. 111–112.

  3. M. Russell Ballard, “Women of Righteousness,” Ensign, Apr. 2002, 69.

  4. Joseph Smith, in Relief Society Minute Book, Nauvoo, Illinois, Apr. 28, 1842, 38.

  5. Henry B. Eyring: A Segítőegylet maradandó öröksége. Liahóna, 2009. nov. 121.

  6. Lásd Athelia T. Woolley, with Athelia S. Tanner, “Our Five-Generation Love Affair with Relief Society,” Ensign, June 1978, 37–39.

  7. Henry B. Eyring: A Segítőegylet maradandó öröksége. 124.

  8. Zsidók 12:1–2.

  9. Tan és a szövetségek 138:39.

  10. Eliza R. Snow, “Speech by E. R. Snow,” Woman’s Exponent, May 1, 1891, 167; nagybetűs írásmód szabványosítva.

  11. Lásd Lynne Christy, “Now It’s My Turn,” Ensign, Mar. 1992, 25–27.

  12. Joseph F. Smith, in Minutes of the General Board of Relief Society, Mar. 17, 1914, Church History Library, 54–55.

  13. Eszter 4:14.

  14. Nehémiás 6:3.

  15. 1 Nefi 14:14.

  16. Emma Smith, in Relief Society Minute Book, Nauvoo, Illinois, Mar. 17, 1842, 12.

  17. Tan és a szövetségek 25:1, 10, 13.

  18. Joseph Smith, in Relief Society Minute Book, Nauvoo, Illinois, Apr. 28, 1842, 38–39.

Isten a szeretet és a gondoskodás nagyszerű képességeivel áldotta meg leányait

Amikor a nők Isten leányaiként méltón élnek a bennük rejlő lehetőségekhez, felkészítik magukat az örök élet áldásaira

„A Segítőegylet történelme szavakban és számokban került feljegyzésre, de öröksége egyik szívtől adatik tovább a másiknak” (Henry B. Eyring)

Krisztus tiszta szeretete tovább ösztönzi a segítőegyleti nőtestvéreket, miközben egymást tanítják és szolgálják

Az édesanyák megoszthatják segítőegyleti örökségüket leányaikkal

„E mostani időért” (Eszter 4:14)

Minden új nemzedékben elmondhatják a segítőegyleti nőtestvérek: „Most rajtunk a sor, hogy szolgáljunk!”