5. fejezet
„A jószívűség soha el nem múlik”
Amikor Emmeline B. Wells nőtestvért 1910-ben elhívták a Segítőegylet ötödik általános elnökének, ő már felkészült volt erre a feladatra. A Nagy-sóstó völgyébe történő vándorlás résztvevőjeként olyan nőtestvérek mellett munkálkodott, akiknek megingathatatlan bizonyságuk volt Jézus Krisztus evangéliumáról, és akik értették a Segítőegylet alapvető tantételeit. 1888 és 1910 között a Segítőegylet két általános elnöke, Zina D. H. Young és Bathsheba W. Smith mellett szolgált titkárként.
Bizonysággal rendelkezvén arról, hogy a Segítőegyletet kinyilatkoztatás útján szervezték meg, Wells nőtestvér, valamint a tanácsosai, Clarissa S. Williams és Julina L. Smith, elkötelezték magukat azon tantételek megőrzése mellett, melyekre az egylet épült. 1913 októberében ezt mondták:
„Kijelentjük, hogy szándékunkban áll érintetlenül hagyni e nagyszerű szervezet eredeti nevét, valamint kezdeti lelkületét és célját, szilárdan ragaszkodva Joseph Smith próféta azon sugalmazott tanításaihoz, melyekben kinyilatkoztatta a tervet, mely szerint a nők a papság elhívásán keresztül hatalmat kapnak arra, hogy megfelelő szervezetekbe csoportosuljanak a betegek szolgálatának, a szükséget látók megsegítésének, az idősek megvigasztalásának, a gondatlanok figyelmeztetésének, valamint az árvák felkarolásának céljából.”1
Néhány hónappal korábban e célkitűzés arra indította Wells nőtestvért és tanácsosait, hogy létrehozzanak egy jelmondatot, amely állandó emlékeztetőül szolgál majd a szervezet alapját képező tantételekre, valamint az egylet sugalmazott eredetére. Egy szentírásbeli kijelentést választottak: „A jószívűség soha el nem múlik.”2 E hat szó magában foglalja a megbízást, melyet Joseph Smith próféta a segítőegyleti nőtestvéreknek adott: hogy segítsék meg a szegényeket és mentsék meg a lelkeket.3
A pionír nők korábban a közeli szomszédok iránt gyakorolták a jószívűséget, most a segítőegyleti nőtestvérek megszervezték magukat, hogy a jószívűséget, „Krisztus tiszta szeretetét”4 a világon mindenkire kiterjesszék.
Wells nőtestvér és tanácsosai viszonylag békés és virágzó korban hozták létre e jelmondatot. Vajmi keveset tudtak arról, hogy az elkövetkezendő évek eseményei miként teszik próbára a mottójukat.
Békében élni háború idején
1914-ben háború tört ki Európában. Mire 1918 novemberében véget ért, számos ország csatlakozott a harchoz, amely az első világháborúként vált ismertté. Ebben az időszakban, amikor keserűség és intolerancia veszélyeztethette volna a segítőegyleti nőtestvérektől elvárt jószívű érzéseket, Emmeline B. Wells nőtestvér és tanácsosai a következő üzenetet intézték az egyházban lévő összes nőhöz:
„A szeretet és a türelem lelkületével szolgáljátok férjeteket és gyermekeiteket; óvjátok a kicsinyeket; ne engedjétek nekik, hogy az intolerancia vagy gyűlölet lelkülete járja át szívüket bármely nemzet vagy nép iránt; ne adjatok fegyvert a kezükbe; ne hagyjátok, hogy háborús játékokat játsszanak vagy mulatságosnak találják, hogy eljátsszák, hogy elesnek a csatában; ültessétek el bennük a haza és a lobogó iránti hűséget, de segítsetek nekik érezni, hogy ők a Kereszt katonái, és ha fegyvert kell fogniuk szabadságuk, hazájuk és otthonuk védelmében, akkor azt harag és gyűlölködés nélkül kell tenniük. […] Tanítsátok nekik a királyság békés dolgait, [és] szorgalmasabban gondoskodjatok a szűkölködőkről, mint valaha.”5
Eme üzenettel Wells nőtestvér arra buzdította a nőtestvéreket, hogy váltsák tettekre a jószívűséget, ahogyan azt Joseph Smith próféta is tanította több mint 70 évvel azelőtt. Arra sarkallta őket, hogy legyenek türelmesek a szeretteikkel és kedvesek a szomszédaikkal – még az ellenségekkel is –, és szolgálják a szükséget látókat. A segítőegyleti nőtestvérek megfogadták e tanácsot. Arra törekedtek, hogy elnyerjék és megosszák Krisztus tiszta szeretetét, melyről tudták, hogy soha nem múlik el.6 Ez a szeretet háború és béke idején is segíti majd őket.
Az első világháború alatt a Segítőegylet az Egyesült Államokban teljes odaadással működött együtt olyan közösségi szervezetekkel, mint a nemzetvédelmi tanács és az Amerikai Vöröskereszt. A nőtestvérek részt vettek élelmiszer-termelési és -tartósítási munkálatokban, adománygyűjtésekben, közegészségügyi, valamint gyermekjóléti programokban és egyéb szolgálatokban. Hatékonyan és lendületesen működtek együtt e közösségi erőfeszítésekben. Prófétájuk azonban emlékeztette őket, hogy soha ne feledkezzenek meg a Segítőegylet isteni eredetéről.
Joseph F. Smith
Joseph F. Smith elnök, az egyház hatodik elnöke, azt mondta, hogy míg a világi szervezeteket „férfiak vagy nők hozták létre”, a Segítőegylet „Isten által fenségesen megalkotott, fenségesen felhatalmazott, a nők és a férfiak lelkének [szabadulásáért] fenségesen elrendelt szervezet”. Az Úr nem azt akarta, „hogy eljöjjön az idő, amikor a Segítőegyleteink követni fogják e mostanában kialakuló, nők által létrehozott szervezeteket, vagy keveredjenek velük, és ezáltal elveszítsék saját azonosságtudatukat. […] A ti felelősségetek – mondta a segítőegyleti nőtestvéreknek –, hogy vezessétek a világot, különösen pedig, hogy vezessétek a világban élő nőket mindenben, ami dicséretre méltó, mindenben, ami Istenhez méltó, mindenben, ami felemelő és megtisztító erejű az emberek gyermekei számára. Ti a fej vagytok, nem a farok.”7 Emmeline B. Wells nőtestvér osztozott e látomásban. Ő irányította a Segítőegylet együttműködését a többi szervezettel, ugyanakkor segített megőrizni az egylet egyedi célját és isteni természetét.
A többi szervezettel való együttműködés mellett a segítőegyleti nőtestvérek számos más dolgot is tettek önmaguktól és az egyházközségükkel azért, hogy ellássák a szükséget szenvedőket, és pénzt gyűjtsenek nekik. Néhány nőtestvér ruhákat, kötényeket, gyermekruhákat, tűzött takarókat, valamint kézzel szőtt fejfedőket és szőnyegeket készített és adott el. Néhányan marhákat és juhokat tartottak, és azokat adták el.
A Utah állambeli Tooele-ben élő egyik nőtestvér megtudta, hogy az egyik takaró, melyet ő készített, egy brit családhoz került, és nekik nyújtott enyhülést a háború alatt. Ez a segítőegyleti nőtestvér 1906-ban készítette a takarót, melybe egy üzenetet rejtett, és így küldte el a kaliforniai San Franciscóba, hogy ezzel nyújtson segítséget egy szörnyű földrengés áldozatainak. Tizenegy évvel később a takarót átadták a Vöröskeresztnek, akik Nagy-Britanniába küldték azt. Amikor a takaróval megajándékozott brit hölgy megtalálta az üzenetet, írt egy személyes köszönőlevelet jótevőjének, melyben elmondta, hogy a takaró „nagyon jókor jött, hiszen elvesztettem a férjemet a háborúban”. Nyolc gyermekkel és bárminemű munkalehetőség nélkül az özvegy elismerte: „Mindössze ennyit tudok tenni magunkért.”8
Számos brit nőtestvér jelentkezett önként, hogy varrna vagy kötne a katonáknak, ám nem volt pénzük a ruhákhoz szükséges anyagra. Az amerikai és kanadai Segítőegyletek azonnal hozzájárultak egy rendkívüli segélyalaphoz, hogy segítsenek rajtuk. Minden gyülekezetnek küldtek pénzt Nagy-Britanniában, hogy a brit nőtestvérek anyagokat vehessenek az ágyneműkhöz, párnahuzatokhoz és ruházatokhoz.
Amikor 1918-ban a Segítőegylet eladta a maradék búzáját az Egyesült Államok kormányának (lásd a 4. fejezetet), Wells nőtestvér a következő észrevételt tette: „Az elmúlt években nem sok szükség volt az elraktározott gabona felhasználására abból a célból, amiért raktározásra került, ám jelenleg a világ felett lebegő sötét felhő mellett megláthatjuk a prófétai bölcsességet Young elnök azon felhívásában a nőtestvérek felé, hogy tegyenek félre gabonát a szűkös időkre.”9
A búza eladása azonban több jót tett, mint csupán élelmet biztosított az éhezők számára. Clarissa S. Williams nőtestvér, aki Wells nőtestvér egyik tanácsosaként szolgált az elnökségben, azt javasolta, hogy a Segítőegylet tegye az ügyletből származó bevételt egy központi számlára, és annak kamatát a nők és a gyermekek egészségének javítására irányuló erőfeszítésekre fordítsák. Később, amikor Williams nőtestvér a Segítőegylet hatodik általános elnökeként szolgált, ő felügyelte e pénzalap ilyen célokra történő felhasználását.
Az egyének és a családok megerősítése
Az első világháború végére számos család és egyén vált nélkülözővé – anyagilag, fizikailag, érzelmileg és lelkileg egyaránt. E szükségletek kielégítése érdekében a Segítőegylet 1919-ben megalapította a Segítőegyleti Szociális Intézmény Részleget Heber J. Grant, az egyház hetedik elnökének odaadó és teljes mértékű támogatásával. A részleg igazgatójaként Amy Brown Lyman nőtestvér szolgált, aki később a Segítőegylet nyolcadik általános elnöke lett. A Szociális Intézmény Részlegen keresztül a Segítőegylet egyházközségekkel és cövekekkel működött együtt olyan erőfeszítésekben, mint például a szükséget látó nőknek és leányoknak munkát, gyermekeknek pedig örökbefogadó családot találni. Elsődleges célja azonban az volt, hogy gyakorlati képzést nyújtson a családoknak. Lyman nőtestvér elmondta, hogy a Segítőegyleti Szociális Intézmény Részleg nem „segélyfolyósító ügynökség”, hanem „szolgálati részleg”, különös hangsúlyt fektetve „a családi helyzetek tanulmányozására; tervek és költségvetések készítésére; segítségnyújtás megszervezésére, ahol UNSZ családoknak szükségük van erre; valamint a dolgozó emberek képzésére”.10
E célt szem előtt tartva a Szociális Intézmény Részleg felállított egy hathetes családi jóléti képzési programot. A képzésen cöveki munkások vettek részt, akik a saját egyházközségükbe és közösségükbe visszatérve továbbadták a megszerzett tudást. Több mint 4000 nő részesült a képzésben.
1902-től kezdve a Segítőegylet általános elnöksége egy ápolónőképző programot szponzorált. 1920-ra az ápolónők szakmai képzése már széles körben elterjedt, így hát a Segítőegylet létrehozott egy segédápoló-képző programot. Az egyéves tanfolyam, melyet a Utah állambeli Salt Lake Cityben lévő UNSZ Kórházban kezdtek el megtartani, teljesen ingyenes volt. Tandíj helyett a diákoktól 30 nap önkéntes ápolói szolgálatot követeltek meg a saját közösségükben. Négy év elteltével – amely idő alatt 46 segédápolót képeztek ki – a Segítőegylet beszüntette a programot, és a továbbiakban a Vöröskereszt otthoni ápolási tanfolyamjait támogatták a pénzalappal. Ahogyan más programok esetében is történt, a Segítőegylet arra használta ezt a képzést, hogy egy akkori konkrét fizikai szükségletet kielégítsen, majd pedig átadta a munkát más képviseleteknek.
A segítőegyleti vezetők arra buzdították a nőtestvéreket, hogy továbbra is jószívűen szolgálják egymást, ahogyan a nauvooi kezdetek óta mindig is tették. A nőtestvérek gondoskodtak a betegekről, ruhát varrtak azoknak, akiknek szükségük volt rá, és számos más módon segítették a szükséget szenvedőket. 1921-ben például egy csoport Törökországban élő örmény utolsó napi szentnek el kellett hagynia az otthonát. Joseph W. Booth, a Palesztina-Szíriai Misszió elnöke, segített nekik a szíriai Aleppóba költözni, ahol létrehozott egy gyülekezetet számukra, melyben egy körülbelül 30 nőtestvérből álló Segítőegylet működött. E nők többsége nagyon szegény volt, mégis úgy érezték, segítőegyleti nőkként kiváltságuk és feladatuk, hogy szolgálják azokat, akik náluk kevésbé szerencsések. Összegyűltek hát, és elkezdtek ruhákat varrni abból a mintegy 90 méternyi anyagból, melyet Booth elnök vásárolt számukra. Ételt is készítettek az alultáplált menekülttársaiknak.
1921 áprilisában Clarissa S. Williams nőtestvér követte Emmeline B. Wells nőtestvért a Segítőegylet általános elnöki pozíciójában. Mivel korábban együtt szolgált Wells nőtestvérrel az elnökségben, felkészült volt az előtte álló kihívásokra. Jó szervezőkészségéről, valamint a minden ember iránt érzett szeretetéről és barátságáról volt ismert.
Williams nőtestvért aggasztotta az édesanyák és a csecsemők magas halálozási aránya. Ugyancsak aggasztották a fogyatékkal élők szűkös lehetőségei, valamint sok nő alacsony életszínvonala. Bölcs és hozzáértő irányítása alatt a Segítőegyletek tovább folytatták az e problémák enyhítésére irányuló erőfeszítéseiket. 1924-ben a Cottonwood Cövek Segítőegylete létrehozott egy szülészetet Williams nőtestvér, valamint az általános és helyi papsági vezetők támogatásával és bátorításával. A kórház később része lett az egyházi kórházak hálózatának.
Williams nőtestvér nagy szükségét látta „az egészségügy, a lehetőségek, valamint a megfelelő életszínvonal biztosítására [fejlesztésére] azok számára, akikkel kapcsolatba lépünk”. Azt mondta: „Egy ilyen általános fellendülésre irányuló vállalkozás gondos felkészülést, képzést, tanulmányokat és konkrét szolgálatot foglal magában.”11 Ezek az erőfeszítések segítettek az azonnali szükségletek kielégítésében, utat mutatva a püspököknek a szükséget látó családok megsegítéséhez, továbbá felkészítették az egyházat a néhány évvel később bekövetkező nehézségekre is.
Az önellátásra való képesség fejlesztése
A második világháborút követő több mint egy évtizeden keresztül a Segítőegylet azon dolgozott, hogy javítson a nők és a családok életszínvonalán, az egészségre, a munkavállalásra és az oktatásra helyezve a hangsúlyt. A Segítőegylet ugyancsak tovább pártolta a személyes igazlelkűséget és a jószívű tetteket. Aztán 1929 vége felé – mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül – hatalmas gazdasági válság ütötte fel a fejét a világban.
A Segítőegyletben tanított és tanult képességek ismét megerősítették az egyéneket és a családokat a válság idején. Az utolsó napi szent nők erőt merítettek a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba vetett hitükből, önellátó képességeikre támaszkodtak, és a szívükben rejlő jószívűség kifejezésén fáradoztak. Ezekkel az iránymutató tantételekkel képesek voltak gondoskodni saját magukról és a családjaikról, miközben másokat is felkaroltak.
1928-ban Heber J. Grant elnök elhívta Louise Y. Robison nőtestvért, hogy a Segítőegylet hetedik általános elnökeként szolgáljon. A gazdasági kihívások nem jelentettek újdonságot Robison nőtestvérnek. Egy szerény rönkházban nevelkedett a Utah állambeli Scipio faluban, ahol megtanult földet művelni, kertészkedni, varrni, keményen dolgozni, kevéssel beérni és vidámnak maradni.
Hét évvel azelőtt, hogy Robison nőtestvért elhívták a Segítőegylet általános elnökének, Grant elnök elválasztotta őt második tanácsosnak a Segítőegylet általános elnökségében. Erősen alkalmatlannak érezte magát a feladatra, ahogy lánya visszaemlékezése is tanúsítja:
Heber J. Grant
„Amikor anyám elment Grant elnök irodájába, hogy elválasszák, biztos volt benne, hogy az elnököt félretájékoztatták a képességeiről, így hát elmondta neki, hogy boldogan megtenne minden tőle telhetőt bármiben, amit csak kér tőle, de szeretné, ha tudná, hogy korlátozott iskolázottsággal rendelkezik, igen csekély a vagyona és a társadalmi befolyása, és attól tart, nem lenne olyan példa, amilyet a Segítőegylet asszonyai elvárnak egy vezetőtől. Végül ezzel fejezte be: »Én csupán egy egyszerű nő vagyok!« Grant elnök így válaszolt: »Louizy nőtestvér, az egyház asszonyainak 85%-a egyszerű nő. Most arra hívunk el téged, hogy te legyél a vezetőjük.«”12
Grant elnök szavain felbuzdulva Robison nőtestvér megosztotta egyedülálló lelki ajándékait és teljes szívvel szolgált, először tanácsosként, később pedig elnökként. Bölcs, könyörületes és szorgalmas volt. Iskolázottságának és anyagi javainak hiánya képessé tette őt arra, hogy megértse és segítse a hasonló körülmények között élőket. A háziasszonyok és édesanyák számára adott tanácsai gyakorlatiak voltak és jó beleérző képességéről tanúskodtak. Átérezte az alacsony költségvetésen élők küzdelmeit, ugyanakkor tudta, milyen fontos az anya befolyása az otthonban, így hát arra ösztönözte az édesanyákat, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy otthon tudjanak maradni a gyermekeikkel ahelyett, hogy a munkájuk miatt magukra hagynák őket.
Az Egyesült Államok kormánya számos segélyprogramot létrehozott, hogy megpróbálja visszafordítani a gazdasági válságot. A Segítőegyleti Szociális Intézmény Részleg egy ideig együtt dolgozott e közösségi intézményekkel a szükséget látó családok megsegítésére, ám végül az igények túlnőttek a részleg kapacitásán. A részlegben dolgozó egyik asszony esetében például a hozzá tartozó esetek száma 1929 és 1934 között 78 családról 700 családra nőtt.13
Az egyház nagyra értékelte az állami szervek erőfeszítéseit. Robison nőtestvér elmondta, hogy az Egyesült Államok kormánya „csodálatos dolgot tesz” azért, hogy megsegítse a szükséget látókat. Mindazonáltal a papsági vezetőkkel együtt megerősítette, hogy az egyháztagoknak továbbra is ápolniuk kell az önellátás alapvető értékeit. Ezt mondta: „A Segítőegylet kilencvenhárom éve mondja, hogy gondoskodunk a közöttünk lévő szűkölködőkről. Vajon nem hárítjuk át ezt a feladatot ma már túlságosan is a kormányra?”14
1936 áprilisában az Első Elnökség bevezette az egyházi jóléti programot, mely még nagyobb lehetőséget biztosított az egyház számára, hogy segíteni tudjon a szükséget látó egyháztagokon. Az 1936. októberi általános konferencián Heber J. Grant elnök elmagyarázta a program célját.
„Fő célunk – mondta –, amennyire lehetséges, egy olyan rendszer felállítása volt, amelynek segítségével megszüntethetjük a semmittevést, eltörölhetjük a könyöradomány gonoszságait, és újra megalapozhatjuk népünk között a függetlenséget, a szorgalmat, a takarékosságot és az önbecsülést. Az egyháznak az a célja, hogy segítsen az embereknek saját maguk megsegítésében. A munkát vissza kell helyezni trónjára, egyháztagságunk és életünk uralkodó tantételeként!”15
Évekkel később Thomas S. Monson elnök, az egyház tizenhatodik elnöke, ugyanezt a tanítást visszhangozta. „Ne feledjétek – mondta –, az egyházi segítségnyújtás célja, hogy segítsen az embereknek saját maguk megsegítésében. Az egyháztagok talpraállítása az egyén és a család felelőssége, melyben a papsági kvórum és a Segítőegylet is segítséget nyújt. Nem az a célunk, hogy függőséget, hanem hogy önállóságot hozzunk létre. A püspök arra törekszik, hogy minden segítségben részesülő emberben feddhetetlenséget, önbecsülést, méltóságot és szilárd jellemet építsen, ami végül teljes önellátáshoz vezet.”16
A jóléti program egyik irányelve az volt, hogy a segítőegyleti nőtestvérek és a papsági fivérek teljes összhangban munkálkodjanak együtt. Harold B. Lee elnök, az egyház tizenegyedik elnöke, segített létrehozni a jóléti programot, amikor cövekelnökként szolgált. Ezt mondta:
„[Az egyházi jóléti program] által elérni kívánt legfontosabb cél az, hogy elősegítse az együttműködés és az egység lelkületét az egész egyházban. […]
Amilyen mértékben a Segítőegylet szervezete együttműködik a papsági kvórumokkal és a püspökségekkel az egyházközségekben, pontosan olyan mértékben működik a [jóléti] program abban az egyházközségben.”17
Az egyházközségi segítőegyleti elnök szerepe különösen fontos volt, mondta Joseph L. Wirthlin püspök, aki akkor az egyház elnöklő püspökeként szolgált: „Az én elgondolásom szerint csupán egyetlen olyan személy létezik, aki egy otthonba belépve fel tudja mérni a szükségleteket, és bölcsen el tudja látni az adott családot. Ezt a személyt hívhatjuk intézőnek, vagy a Segítőegylet elnökének. […] Elvégre e kivételes nőknek is van saját otthonuk, és tapasztalatot szereztek már az anyaság és a házvezetés terén.”18
A Segítőegyletek jó helyzetben voltak ahhoz, hogy kimagasló szerepet tölthessenek be az egyházközségi jóléti erőfeszítésekben. A püspökök irányítása alatt felmérték a családok szükségleteit, majd pedig szükség szerint szárított és konzervált gyümölcsöt és zöldséget, valamint ruházatot és ágyneműt juttattak el nekik. Egy ideig arra kértek minden nőtestvért, aki gyümölcsöt tett el otthon, hogy minden tizedik üveget ajánlja fel a jóléti programhoz. Belle S. Spafford nőtestvér, a Segítőegylet kilencedik általános elnöke, visszaemlékszik, amikor összegyűjtötte a szél által a fákról lerázott gyümölcsöket, eltette azokat üvegekben, majd pedig olyan nőtestvéreknek adta, akik nehéz körülmények között voltak. E szolgálati lehetőség által jobban megtanulta méltányolni a Segítőegylet célját.
A segítőegyleti vezetők szerves részei voltak az egyházi jóléti rendszernek. Általános, cöveki és egyházközségi szinteken is részt vettek a jóléti bizottsági gyűléseken, befolyásuk volt a döntéshozatalra, illetve összehangolták a jóléti erőfeszítéseket. Erre az összhangra feltétlenül szükség is volt, ahogy az egyházi jóléti program farmokból, gyárakból, elosztóközpontokból és más intézményekből álló rendszere egyre bővült. 1969-ben a Segítőegyleti Szociális Intézmény Részleg beolvadt az Egyházi Jóléti és Szociális Intézménybe.
A jószívűség kötelékeinek megerősítése
1939 és 1945 között a világ nagy részét felforgatta a második világháború. E világméretű konfliktus az egyházi programok legtöbbjére hatással volt. 1940 márciusában ifj. J. Reuben Clark elnök, Heber J. Grant elnök első tanácsosa, gyűlést tartott a segédszervezeti elnökökkel, hogy felülvizsgáljanak minden programot és tevékenységet. Négy alapvető célt vázoltak fel az egyház minden ága számára: „az egyházi tevékenységek következtében a tagokra háruló »egyre növekvő« terhek könnyítése; a püspökök terhének mérséklése; a nagy, drága gyülekezeti házakat igénylő programok számának csökkentése, valamint az egyház költségeit a bevételek keretein belül tartani”. A Segítőegyletet és a többi szervezetet arra kérték, hogy „erősödjenek meg, működjenek együtt, hagyják el a nem kívánt dolgokat, egyszerűsítsenek, és úgy alakítsák a munkájukat, hogy együtt tudjanak működni az [Első] Elnökséggel a fent említett célok elérésében”19.
A család megóvása
A programok egyszerűsítésével az egyházi vezetők fő célja az volt, hogy megóvják a családokat. A papsági és a segédszervezeti vezetők aggódtak, hogy a második világháború következtében széthullanak az otthonok és a családok. Amikor a férfiak elmentek a háborúba, az asszonyoknak kellett eltartaniuk a családjukat, miközben nélkülözniük kellett férjük és idősebb fiaik segítségét. Az egyházi vezetők ismét arra ösztönözték azokat az édesanyákat, akiknek a gyermekei még otthon éltek, hogy amennyiben lehetséges, próbálják meg úgy eltartani őket, hogy közben nem kell teljes időben az otthonon kívül dolgozniuk. E vezetők arra buzdították a segítőegyleti nőtestvéreket, hogy fejlesszék ki az önellátás alapvető készségeit: tűzött takarók és ruházat készítését, kertészkedést, valamint gyümölcsök és zöldségek tartósítását és raktározását. Ugyancsak kihangsúlyozták az anyák lelki szerepét az otthon falain belül. A háború sújtotta nemzeteknek olyan jóravaló fiatal állampolgárokra volt szükségük, akik megtanulták az erkölcsösség és becsületesség leckéit az édesanyjuktól.
Együttműködés a közösségi szervezetekkel és a papsági fivérekkel
Csakúgy, mint a korábbi világháború idején, a Segítőegylet tagjai az Egyesült Államokban most is önként jelentkeztek és támogatták más, kiváló szervezetek erőfeszítéseit. 1942-ben több mint 10 000 segítőegyleti nőtestvér végezte el a Vöröskereszt házigondozói, elsősegélynyújtói és táplálkozástudományi tanfolyamait. Az egyház továbbá dohányzásellenes és alkoholellenes kampányokat támogatott a katonaságban szolgáló utolsó napi szentek egészségének megőrzése érdekében. E programok támogatásán, valamint könyörületes, jószívű szolgálatukon keresztül a segítőegyleti nőtestvérek jó egészséget és jóindulatot hirdettek az embereknek.
Ez a szoros együttműködés időszaka volt a segítőegyleti nőtestvérek számára, mind a közösség tagjaival, mind pedig a papsági vezetőkkel. Amy Brown Lyman nőtestvér, aki a Segítőegylet nyolcadik általános elnökeként szolgált a második világháború java része alatt, ezt mondta:
„Azt hiszem, az egyik dolog, amit mindennél többre becsültem…, az a támogatás volt, melyet a Segítőegyletben lévő nők mindig is megkaptak a papságtól – az egyház általános felhatalmazottaitól, valamint a helyi papságviselőktől, különösen az egyházközségek püspökeitől.
Az általános felhatalmazottak a segédszervezetek mormon női vezetőinek nem csupán kivételes lehetőségeket adtak az egyházban, hanem buzdították őket a más emberbaráti képviseletekkel való együttműködésükben is.”20
Az együttműködés egyik példája az indián diákok elhelyezését segítő program volt, melyet 1947-ben kezdeményeztek Spencer W. Kimball elder támogatásával, aki akkor a Tizenkét Apostol Kvórumának volt a tagja. E program segítségével fiatal amerikai indiánok kaptak meghívást kisebb közösségekből, hogy egy ideig utolsó napi szent családokkal éljenek olyan helyeken, ahol megfelelő iskolai oktatásban részesülhetnek, és ahol az egyház már kellően erős. A program arra ösztönözte e fiatalokat, hogy bővítsék tapasztalataikat, továbbá elősegítette a különböző kultúrák közötti egyetértést.
A segítőegyleti vezetők, különösen Belle S. Spafford nőtestvér, a Segítőegylet kilencedik általános elnöke, Kimball elder irányítása alatt segítettek a program igazgatásában. Számos nőtestvér szolgálta a fiatalokat azáltal, hogy úgy nevelte őket, mintha a saját gyermekei lettek volna. A program 1996-ig folytatódott. Boyd K. Packer elnök, a Tizenkét Apostol Kvórumából, később a következő észrevételt tette: „Az indián diákok elhelyezését segítő program elérte a célját, így hát beszüntették. Mindig így van ez. […] Lebontjuk az állványt, amikor befejeződik az építkezés.”21
„Krisztus tiszta szeretete”: tettekre váltott jószívűség
Az Európában élő segítőegyleti nőtestvérek óriási károkat szenvedtek el a második világháború miatt. Mindemellett dicséretes bátorságról tettek tanúságot, amikor a szívszaggató körülmények ellenére tovább szolgálták egymást. Hithűek maradtak, és továbbra is bizonyságukra és Jézus Krisztus engesztelésére támaszkodtak. Akkori életük és bizonyságuk valóban inspirálóan hat ránk.
A háború után Maria Speidel, aki a Németországi Stuttgart Kerület segítőegyleti elnökeként szolgált, ezt írta:
„Az elmúlt öt év nehéz volt, és mindannyian nagyon alázatossá váltunk. Az Úrba vetett bizalmunk, valamint az egyházáról való bizonyságunk jelentették az erőnk forrását. Irgalmában megőrzött minket, és bár sokat szenvedtünk, rengeteg erőt kaptunk az Úrtól. Néhányan közülünk minden földi vagyonukat elvesztették, minden kézzel fogható dolgot, ami valaha is kedves volt szívünknek, és amikor azt mondjuk: »jobb Istennel járni a sötétben, mint nélküle a világosságban«, akkor tudjuk, miről beszélünk. […]
Örömmel énekeljük Sion dalait, és az Úrba vetjük bizodalmunkat, aki minden dolgot jóra fordít.”22
Gertrude Zippro, egy másik kerületi segítőegyleti elnök, számos éjszakán át járt Istennel a sötétben, hogy nőtestvéreit szerethesse és szolgálhassa. Abban az időszakban élt Hollandiában, amikor az ország katonai megszállás alatt állt. Mivel az őrök gyakran megállították és átkutatták az utazókat, mindig magánál hordta személyes okmányait, hogy ellátogathasson a kerületen belüli gyülekezetek Segítőegyleteibe.
Zippro nőtestvér fia, John, elmondta, hogy „egyre veszélyesebbé vált az utcán tartózkodni éjszaka az öt évig tartó megszállás során”. Édesanyja odaadására visszaemlékezve ezt mondta: „El tudjátok képzelni, édesanyám milyen bátran nézett szembe a körülményekkel, amikor oly sok alkalommal éjszaka indult el biciklivel, hogy meg tudjon látogatni egy másik gyülekezetet? Nem számított, hogy érezte magát vagy milyen állapotok uralkodtak – idézte fel –, ő elvégezte a feladatát. Micsoda nagyszerű asszony és vezető volt! Semmi kétségem afelől, hogy maga az Úr választotta ki őt arra, hogy abban az időszakban ő legyen a Segítőegylet elnöke.”
Zippro nőtestvér fia a következő észrevételt tette: „Bizonyosan tökéletesen bízott az Úrban, hogy képes volt újra és újra elindulni az adott körülmények között, nem tudva, milyen akadályokkal kerülhet szembe.”23
Dániában elviselhetőbb volt a szentek helyzete, mint sok más országban. Volt élelmük, így hát megosztották azt a kevésbé szerencsés szomszédaikkal. Eva M. Gregersen, a Dániai Misszió segítőegyleti elnöke, ezt mondta: „A háború alatt magunkra vállaltuk annak felelősségét, hogy segítsünk az éhező testvér-földünk, Norvégia lakóin. A misszióirodával összefogva pénzt ajánlottunk fel erre a célra, valamint havonta számos jól megrakott élelmiszercsomagot küldtünk norvég fivéreinknek és nőtestvéreinknek, akik kimondhatatlanul hálásak voltak ezért.”24
Hugh B. Brown elnök élő tanúja lehetett e jószívű cselekedetnek. 1937 és 1939 között a Brit Misszió elnökeként szolgált, 1939 és 1945 között az európai utolsó napi szent katonák koordinátoraként, majd 1945 és 1946 között ismét a Brit Misszió elnökeként. Később a Tizenkét Apostol Kvóruma és az Első Elnökség tagja lett. A következő jelentést tette arról a szolgálatról, melyet a segítőegyleti nőtestvérek között látott a második világháború alatt:
„Segítőegyleti nőtestvérek százai élnek háborús övezetben, ahol legalább olyan veszélyeknek, megpróbáltatásoknak és nehézségeknek vannak kitéve, mint a férfiak a harcmezőn. E bátor nők nem adták fel a szinte áthidalhatatlan akadályok ellenére sem. […]
Együtt térdelni e nőkkel, és hallani imájukat, ahogy megköszönik Istennek az egyszerű áldásaikat, hogy megóvta az életüket és a szeretteik életét, valamint hálát adnak szűkös élelmükért és ablak nélküli otthonaikért, az egyszerre inspiráló számunkra és feddésként is szolgál sokunknak, akiknek anyagi áldásai messze meghaladják az itt élőkét, mégis gyakran panaszkodunk, hogy megfosztottak bennünket néhány luxuscikktől.”25
Hedwig Biereichel, egy kelet-németországi nőtestvér, élelmet ajánlott fel az éhező orosz hadifoglyoknak, habár őt és a családját szintén börtönbe zárhatták vagy akár agyon is lőhették volna egy ilyen jólelkű tettért.26 Évekkel később interjút készítettek vele a tapasztalatairól, ahogyan számos más emberrel is, aki hasonló megpróbáltatásokat élt át a második világháború alatt. A riporter minden egyes interjú végén feltette a kérdést: „Hogyan sikerült megtartania a bizonyságát mindezen megpróbáltatások során?” A riporter a kérdésre adott válaszokat a következő mondattal összegezte: „Nem én tartottam meg a bizonyságomat abban az időben – a bizonyságom tartott meg engem.”27
Mire 1945-ben véget ért a második világháború, a segítőegyleti nőtestvérek világszerte sok bánatot és nélkülözést szenvedtek el. Mindezek ellenére azonban tovább szolgálták egymást, támaszt nyújtottak a családoknak, és megerősítették a bizonyságaikat.
Oly sok szenvedés és önzetlen szolgálat tanújaként Amy Brown Lyman nőtestvér kijelentette:
„Bizonyság[om] jelentette a horgonyt és a támaszt számomra, ebben rejlett megnyugvásom az öröm és a hála idején, valamint vigaszom a bánat és kilátástalanság idején. […]
Hálás vagyok azért a lehetőségért, hogy… a Segítőegyletben szolgálhattam, ahol felnőtt életem nagy részében oly boldogan és elégedetten munkálkodtam annak több ezer más tagjával együtt. Meglátogattam őket az otthonukban, aludtam az ágyukban, ettem az asztalukról, és így megismertem jellemük szépségét, az önzetlenségüket, a megértő szívüket, a hithűségüket és az áldozataikat. Minden tiszteletem e nagyszerű, szolgálattal teli nőtestvériségé.”28
A megpróbáltatás és bizonytalanság idején a segítőegyleti nőtestvérek világszerte követték Mormon intését, mely szerint „ragaszkodjatok… a jószívűséghez, ami a legnagyobb mindenek között”. Tanúsították, hogy tökéletesen értik, hogy míg „minden dolognak el kell múlni…, a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart”29. Újra és újra hűek maradtak jelmondatukhoz: „A jószívűség soha el nem múlik.”
A segítőegyleti nőtestvérek babakelengyét készítenek szűkölködő családok részére
Segítőegyleti nőtestvérek az angliai Kidderminsterben
Ápolók és gyermekek élvezik a zenét egy UNSZ Kórházban a Utah állambeli Salt Lake Cityben, 1934-ben
Joseph W. Booth örményországi segítőegyleti nőtestvérekkel az 1920-as évek elején
Segítőegyleti nőtestvérek élelmet tartósítanak cövekük jóléti programja keretén belül Kaliforniában, 1940 körül
Segítőegyleti nőtestvérek egy csoportja a texasi Del Rióban, 1950 körül
Gertrude Zippro, középen, nővéreivel és gyermekeivel
„…a jószívűség Krisztus tiszta szeretete, és örökké tart” (Moróni 7:47)