Inkább a szoros és keskeny ösvény, mint a széles út
Vada Takasi elder
a Hetvenektől
Két út állt előttem, és tudtam, hogy csak egy módon tudhatom meg, melyikre lépjek rá.
Illusztrálta: Chris Ede
A szüleim Japánban, Naganóban neveltek fel. A vallás a családunk minden tevékenységében szerepet kapott. Édesapám minden reggel és este letérdelt a buddhista oltár előtt. Nem is vallásként tekintettem a buddhizmusra, hanem az életformánkként. Könnyű lett volna életem végéig buddhistának maradnom, de Isten számos alkalommal bebizonyította nekem, hogy a könnyű vagy népszerű út nem mindig a legjobb.
Tankönyv vagy szent könyv?
Kamaszként sokat küszködtem azzal, hogy vajon ki is vagyok. Azon töprengtem, hogy miért vagyok a földön, és kivé kellene válnom. Amikor úgy 13 éves lehettem, az iskolánk igazgatója minden tanulónak adott egy angol-japán példányt az Újszövetségből, amelyben a két szöveg párhuzamosan szerepelt. „Nem vallási célra adom – mondta. – Nagyon jó a fordítás, úgyhogy használjátok angoltanuláshoz.” Amikor azonban kinyitottam, szentírás-hivatkozásokat találtam arra vonatkozóan, amikor magányosnak érzed magad, ha válaszokat keresel a kérdéseidre, vagy ha küszködsz. Ezek mind nagyon ismerős helyzetek voltak számomra.
Olvastam Jézus Krisztusról. „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket” (Máté 11:28). „[V]egye fel [a saját] keresztjét, és kövessen engem” (Máté 16:24). A szavak megpendítettek bennem valamit, még ha nem is értettem őket teljesen. Eltöprengtem, hogy ki lehet Jézus Krisztus, és mit jelent az, hogy Ő a Szabadítónk. Azon tűnődtem, vajon én vagyok-e az egyetlen, akire ilyen erőteljes hatással van egy tankönyvnek szánt könyv.
Elfutni vagy maradni és figyelni?
Pár évvel később néhány misszionáriussal is összefutottam. A szüleim figyelmeztettek a fiatal keresztényekre, akik a környéken járva prédikáltak. Hazafelé tartottam, amikor megállított egy magas, kedvesen mosolygó amerikai misszionárius. Nem tudtam, mit tegyek. Attól tartottam, hogy az egyházáról kezd beszélni nekem. Ha így tesz, talán el is futottam volna az ellenkező irányba! De csak azt kérdezte, hogy merre találja a postát. Megmondtam, aztán hazasétáltam.
Ahogy ott mentem, éreztem valamit. Ha megint látom a misszionáriusokat – gondoltam magamban –, beszélek velük.
Nem sokkal ezután egy másik misszionáriuspárba botlottam. Egészen addig megdöbbentő volt azt hallanom, hogy Isten meghallgatja és megválaszolja a hozzám hasonló fiúk imáját, amíg nem olvastam Joseph Smithről. Arról már olvastam az Újszövetségben, hogy mindig imádkozni kell – de hogy Isten megjelenik egy embernek? Ezt egyszerre éreztem merésznek, ugyanakkor helyénvalónak. Ahelyett, hogy elfutottam volna, megbeszéltem velük egy időpontot, amikor taníthatnak engem.
Kifogásokat keressek vagy az igazságot?
Miután egy hónapon át találkoztam a misszionáriusokkal, felkértek, hogy keresztelkedjek meg. Nem akartam visszautasítani őket, de haboztam elhagyni a szüleim és a környezetemben mindenki más által is követett hagyományt. Két út állt előttem, és tudtam, hogy csak egy módon tudhatom meg, melyikre lépjek rá: imádkoznom kell, ahogy Joseph Smith tette. Megkérdeztem Mennyei Atyát Jézus Krisztus nevében, hogy igaz-e mindaz, amit a misszionáriusok tanítottak nekem.
Ez volt a fordulópont számomra. Onnantól már én is tudtam, hogy a visszaállított evangélium igaz. Senki sem vehette el tőlem ezt a tudást. Tudtam, hogy melyik utat kell követnem, és ezen semmi nem változtathatott.
Fiatalabb koromban sok kérdésem volt. Megtanultam, hogy Isten gyermeke vagyok, hogy szeret engem, hogy terve van a számomra, és hogy meg akarja válaszolni az imáimat. Ez a tudás a teljes életszemléletemet megváltoztatta. Megtudtam, hogy van jelentősége annak, hogy ki vagyok és mit teszek.
Beolvadni vagy kitűnni?
Mielőtt megtudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, mindig be akartam olvadni a többiek közé. Féltem kitűnni. Miután azonban megtudtam, hogy Isten gyermeke vagyok, rájöttem, hogy igenis kitűnhetek, és nem kell olyannak lennem, mint mások.
Az imádkozás, valamint a felismerés, miszerint Isten fia vagyok, bátorságot adott nekem ahhoz, hogy az érzéseimről beszéljek a szüleimmel, de nem igazán értették. Azt gondolták, hogy ez csak lázadás a részemről, és túl éretlen vagyok ahhoz, hogy a keresztelkedésről dönthessek. Szégyenkeztek, amiért a fiuk a hagyományaik helyett ezt az idegen vallást követi. Tudtam, hogy ki vagyok és mit akarok, ugyanakkor a szüleimnek is meg akartam adni a tiszteletet, és azt reméltem, hogy ők is tiszteletben fogják tartani a vallásomat.
Tiszteljem a szüleimet vagy hagyjam figyelmen kívül az aggályaikat?
Elmagyaráztam a helyzetemet a misszionárius nővéreknek. Támadt egy ötletük: eljönnek hozzánk és beszélnek a szüleimmel, hogy feloldják az ezen vallással kapcsolatos ellenérzéseiket. Én azt mondtam erre, hogy attól tartok, a szüleim aligha akarnak majd beszélni velük. Aztán az egyik nővér azt javasolta, hogy böjtöljünk közösen.
Amikor nem reggeliztem, édesanyám aggódni kezdett. „Miért nem ettél?” – kérdezte. Elmagyaráztam, hogy böjtölök – ettől csak még aggodalmasabb lett.
„Először eljársz ebbe a sehonnani vallásba, most meg már nem is eszel. Aggódom. Le vagyok döbbenve! Felhívom azokat a misszionáriusokat.”
Fel is hívta a nővéreket, aminek valahogy az lett a vége, hogy meghívta őket hozzánk vacsorára.
Nagyon jól éreztük magunkat. A misszionáriusok megtanították a szüleimnek az Isten gyermeke vagyok című himnuszt (Himnuszok, 189. sz.), és együtt elénekeltük. Édesapámnak ez nagyon tetszett. A nővérekkel töltött vacsora után már egyik szülőm sem aggódott amiatt, hogy istentiszteletre járok. Én pedig úgy éreztem, hogy azzal adhatom meg nekik a tiszteletet, ha az evangélium szerint élek, hiszen az mindent magában foglal, amit ők is tanítottak nekem. Úgy véltem, hogy ha kitartóan szeretem őket és kedvesen bánok velük, akkor idővel majd megértik. A keresztelőm után eltartott ugyan 35 évig, hogy édesanyám megkeresztelkedjen, de néhány éve megtörtént, és már a templomba is elment!
Annak tudata, hogy Isten gyermeke vagyok, az életem számos döntésére volt hatással. Azt is tudom, hogy ha követjük a Lelket, és megtesszük, amit Mennyei Atya kér tőlünk – még amikor nehéznek tűnik is –, akkor Ő megáld bennünket. Mindig ez a legjobb választás.