Jószívűség töltötte el a szívünket
Úgy tűnt, hogy lányaim, akik 8 és 10 évesek voltak, egyre távolabb kerülnek egymástól. Édesanyjukként sajgott a szívem, amikor láttam civódásukat és gyakori haragos pillantásaikat.
Ebben az időszakban gyakran fordultam őszinte imában az Úrhoz, hogy segítsen meg gyengeségeimben. Azért imádkoztam, hogy segítsen megtanulnom mindazt, amit a jószívűségről tudnom kell – és csodálatos szentírásrészekre bukkantam.
Egyik este tetőfokára hágtak a dolgok a leányaimnál. Elveszítettem a türelmemet. Miután emelt hangon jól kidühöngtem magam, kiviharzottam, hogy lenyugodjak és átgondoljam a dolgokat. Néhány perc múlva a Lélek kezdte megenyhíteni a szívemet, és arra késztetett, hogy menjek be, és kérjek elnézést az idősebb leányomtól, akire a legtöbbet zúdítottam haragomból.
A hálószobájába lépve láttam, amint 10 éves leányom az ágya mellett térdel és sír. Könnyes szemmel rám nézett, és így szólt: „Nem tudom, mit tegyek.” Elmondta, hogy szeretett volna imádkozni és olvasni a szentírásokat, hogy jobban érezze magát, de annyira rossz érzések gyötörték, hogy képtelen volt rá.
Azt is hozzátette, hogy mennyire sajnálja mindazt, ami az ő hibájából vitához vezetett. Majd azt suttogta, hogy én nem tehetek róla. Nagyon elszégyelltem magam. Egy ideig még beszélgettünk, aztán a szentírásokhoz fordultunk. A jószívűségről, „Krisztus tiszta szeretetéről” olvastam neki (Moróni 7:47), majd megosztottam vele néhány dolgot, amit erről tudtam. Ekkor kishúga benézett a szobába. Hívtuk, jöjjön be ő is hozzánk. Ezután olyan szavakkal, amiket egy nyolcéves is megért, elmagyaráztam, mit olvastunk a jószívűségről.
Mikor befejeztem, mindkét lány csillogó szemekkel rám nézett, és elmondták, mennyire szeretnék, ha őket is eltöltené ez a nagyszerű szeretet, amiről a szentírások beszélnek. Ekkor letérdeltünk, és Mormon tanácsát követve alázatosan arra kértük az Atyát, hogy töltsön el minket ezzel a szeretettel (lásd Moróni 7:48).
Olyannyira megérintett bennünket a Lélek, hogy megindultak a könnyeink. Felemelkedtünk a térdünkről, összeölelkeztünk és elmondtuk, mennyire szeretjük egymást. Abban a pillanatban láttam, hogy örök testvériség és barátság bont szirmot leányaim között, így megvigasztalódtam.
Kapcsolatuk azóta is egyre jobb. Jobban igyekeznek, hogy megoldják a nézeteltéréseiket, hogy türelmesebbek legyenek, és hogy szívesebben megosszák egymással a dolgaikat. Hálás vagyok igazlelkű vágyaikért és törekvéseikért.
Mindig is becsben fogom tartani ezt az élményt, és azért imádkozom, hogy több ilyenben legyen részünk, miközben megerősítjük a jószívűség és a szeretet kötelékeit az otthonunkban.