Nem gerjed haragra
Az Úr áldjon meg benneteket, és ösztönözzön titeket arra, hogy harag nélkül járjatok!
Szeretett fivéreim, legyetek akár itt a Konferencia-központban, vagy az óceánon túl egy kápolnában, milyen rendkívüli dolog, hogy mi ebben a Konferencia-központban beszélünk, és ti még a messzi dél- afrikai Fokvárosban is halljátok, amit mondunk.
Úgy döntöttem, hogy ma a harag lesz a beszédem témája. Elismerem, hogy kicsit szokatlan téma, de úgy vélem, aktuális.
Az egyik ószövetségi példabeszéd kijelenti: „Jobb a hosszútűrő az erősnél; és a ki uralkodik a maga indulatján, annál, a ki várost vesz meg” (Példabeszédek 16:32).
Akkor kerülünk bajba, amikor haragra lobbanunk. Az autópályáinkra jellemző országúti dühöngés a harag gyűlöletes kifejezése. Merem állítani, hogy a börtöneinkben ülő rabok legtöbbje azért került oda, mert akkor tettek valamit, amikor mérgesek voltak. Dühökben szitkozódtak, elveszítették az önuralmukat, és szörnyű dolgok következtek belőle, még gyilkosság is. A pillanatnyi sérelmet évekig tartó sajnálkozás követi.
A következő történet Charles W. Penrose-ról szól. Megtért az egyházhoz, és mintegy 11 évig szolgált misszionáriusként Angliában. Miután felmentették, eladta néhány tulajdonát, hogy kifizesse a Sionba vezető utat. Néhány szent, aki figyelte őt, azt mondta, hogy egyházi ingatlanokat adott el.
Ez annyira feldühítette őt, hogy felment a szobájába, leült, és a következő, számotokra is ismert verseket írta. (Lásd Karen Lynn Davidson, Our Latter-day Hymns: The Stories and the Messages [1988], 323.)
Tartsd kordában érzéseid,
Lelked felett uralkodj,
Figyelj rá, mit szíved diktál,
Bölcsesség legyen hangod.
Tartsd kordában érzéseid,
A higgadt elme erőt rejt.
A hév lerombolja az érv tornyát,
Elvakítja a legtisztább szemet. […]
Tartsd kordában érzéseid,
Ne ítélj se barátot, se ellenséget,
Bár a vád áradata
Mint igazság özöne, úgy söpör el téged.
Előbb hallgass, aztán ítélj,
S felragyog egy fénysugár,
Mely megmutatja, mit rejt mélyen
A szennyes, sekély ár.
Tartsd kordában érzéseid,
Lelked felett uralkodj,
Figyelj rá, mit szíved diktál,
Bölcsesség legyen hangod.
(„School Thy Feelings”, Hymns, no. 336)
Sok évvel ezelőtt az egyik vasúthálózatunknak dolgoztam. Egy nap az egyik váltókezelő céltalanul sétálgatott a peronon. Megkértem, hogy vigye át az egyik vagont egy másik vágányra. Majd felrobbant a dühtől. Levágta a sapkáját a földre, elkezdett ugrálni rajta, és úgy káromkodott, mint egy részeg tengerész. Ott álltam és nevettem a gyermekes viselkedésén. Mikor észrevette, hogy nevetek, ő is elkezdett nevetni a saját ostobaságán. Ezután csendben felmászott a tolatómozdonyra, odavezette az üres vagonhoz, és átvitte egy üres vágányra.
Eszembe jutott egy vers a Prédikátor könyvéből: „Ne légy hirtelen a lelkedben a haragra; mert a harag a bolondok kebelében nyugszik” (Prédikátor könyve 7:9).
A harag minden gonosz cselekedet szülőanyja.
Kivágtam a reggeli újságból egy történetet, amely ezzel a kijelentéssel kezdődött:
„Azoknak az amerikaiaknak, akik 2000 után ünnepelték volna a 25. házassági évfordulójukat, több mint a fele elvált, külön él vagy megözvegyült, mielőtt elérte volna e mérföldkövet” (Sam Roberts, „Most U.S. Marriages Don’t Get to Silver”, Deseret Morning News, Sept. 20, 2007, p. A1).
Az özvegység természetesen nem a házastársakon múlik, de a válás és a külön élés igen.
A válás túl gyakran a harag keserű gyümölcse. Egy férfi és egy nő egymásba szeretnek, ahogy mondani szokták; mindketten csodálatosak a másik szemében; senki más iránt nem éreznek vonzalmat; összespórolják a pénzt egy gyémántgyűrűre; majd összeházasodnak. Minden tökéletes – egy ideig legalábbis. Aztán néhány jelentéktelen dolog bíráskodáshoz vezet. Az apró hibák az akadékoskodás hatalmas áradatává növik ki magukat; felbomlik a kapcsolatuk, különköltöznek, majd haraggal és keserűséggel elválnak egymástól.
Több ezer esetben ismétlődik meg újra és újra ez a körforgás. Ez tragikus, és ahogy mondtam, a legtöbb esetben ez a harag keserű gyümölcse.
Visszaemlékszem a saját házasságomra. Az én örökkévaló társam három és fél évvel ezelőtt hunyt el. De 67 évig éltünk együtt. Nem emlékszem, hogy valaha is veszekedtünk volna. Velem együtt utazott, minden kontinensen mondott beszédet az önuralom, a kedvesség és a szeretet gyakorlásáért könyörögve.
Néhány évvel ezelőtt a kezembe került egy kiadvány, melyben a következőt olvastam:
Egyszer egy férfi, akiről egy újság rágalmazó cikket írt, megkereste Edward Everettet, és megkérdezte tőle, mit tegyen. Everett ezt válaszolta: „Ne tegyen semmit! Az emberek fele, akik megvették az újságot, észre sem vették a cikket. Azoknak a fele, akik észrevették, nem olvasták. Azoknak a fele, akik olvasták, nem értették. Azoknak a fele, akik értették, nem hitték el. Azoknak a fele pedig, akik elhitték, nem is számítanak” („Sunny Side of the Street”, Nov. 1989; lásd még Zig Ziglar, Staying Up, Up, Up in a Down, Down World [2000], 174).
Oly sokan vagyunk, akik jelentéktelen ügyekből óriási problémát kerekítünk. Oly könnyen megbántódunk. Boldog az az ember, aki le tudja pergetni a bántó megjegyzéseket, és tovább tud menni.
A neheztelések, ha tovább gyűlnek, súlyos sérelmekké alakulhatnak. Egy fájdalmas betegséghez hasonlóan minden időnket és figyelmünket felemészthetik. Guy de Maupassant írt egy érdekes krónikát, ami jól illusztrálja ezt.
Master Hauchecome-ról szól, aki piacnapon bement a városba. Reuma gyötörte, és miközben a város felé botorkált, észrevett egy darab zsineget a földön. Felvette, és óvatosan zsebre rakta. Az ellensége, a fegyverkészítő, látta ezt.
Ezzel egy időben jelentették a polgármesternek, hogy egy zsebkönyv, melyben pénz volt, elveszett. Azt feltételezték, hogy Hauchecome találta meg a zsebkönyvet, és azzal vádolták, hogy eltette. Ő hevesen tagadta a vádat. Amikor átvizsgálták a ruháját, csak a darab zsineget találták nála, ám a rágalom oly mértékben bántotta őt, hogy megszállottjává vált. Akárhová ment, mindenkinek beszélt róla. Oly terhessé vált már mások számára, hogy panaszkodtak rá. Ez gyűlöletet keltett benne.
„Az elméje kezdett egyre jobban leépülni, és december vége körül ágynak esett.
Január elején hunyt el, ám haláltusája közepette is az ártatlanságát bizonygatta ezt ismételve:
»Csak egy [darab] zsineg, egy kis [darab] zsineg. Nézze, itt van, [polgármester úr]!«” (Lásd „The Piece of String”, http://www.online-literature .com/Maupassant/270/.)
Hallottam egy történetet, amelyben a riporterek interjút készítettek egy férfival a születésnapján. Szép kort ért meg. Megkérdezték tőle, hogy csinálta.
Így válaszolt: – Amikor a feleségem és én összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy valahányszor összeveszünk, az egyikünk kimegy a házból. Hosszú életem titkát annak tulajdonítom, hogy elég sokat voltam friss levegőn a házas életem során.
Némely helyzetben indokolt lehet a harag. A szentírások elmondják, hogy az Úr kikergette a pénzváltókat a templomból, mondván: „Az én házam imádság házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek” (Máté 21:13). De még ez is inkább feddés volt, mint a zabolátlan harag kirobbanása.
Nos, kedves fivéreim, zárásként könyörgöm nektek, uralkodjatok magatokon. Mosolyogjatok; ez elűzi a haragot. A szeretet és békesség, elismerés és tisztelet szavaival szóljatok. Ha ezt teszitek, nem lesz mit megbánnotok az életetekben. A házasságotok és a családi kapcsolataitok fennmaradnak. Sokkal boldogabbak lesztek. Több jót tudtok véghezvinni. Békességet fogtok érezni, ami csodálatos dolog.
Az Úr áldjon meg benneteket, és ösztönözzön titeket arra, hogy harag nélkül, a keserűség bármilyen formája nélkül járjatok, és a barátság, az elismerés és a szeretet kifejezésével nyújtsátok ki kezeteket mások felé. Ez az én alázatos imám Jézus Krisztus nevében, ámen.