Hazaérkezés
Már négy éve volt, hogy megkeresztelkedtem, és ez idő nagy része alatt kevésbé voltam aktív. Ittam, dohányoztam és nagyon depressziós voltam. A férjem, Ian, a tengeren szolgált, így két kisgyermekemmel magamra maradtam. Most pedig a tengeralattjárójának komoly gondjai voltak, és kiemelték a szárazföldre az ország túlsó végén. Hat héten át minden este megcsörrent a telefon, és Ian azt mondta: „Holnap valószínűleg indulunk.” A holnap azonban soha nem jött el, és az ígért indulást újra és újra elhalasztották.
A horizont ragyogó fényeit jelentették számomra a házi- és látogató tanítóim, akik rendszeresen ellátogattak hozzám, megosztva szeretetüket és barátságukat. Be kell vallanom, nem mindig voltam udvarias, sőt néha egyenesen goromba voltam. De azért tudtam, hogy bármikor telefonálhatok, és ők hajlandóak lesznek segíteni. A házitanítóim kitartóan hittek abban, hogy ha visszatérek az egyházba, akkor Ian meg fog keresztelkedni – ehhez viszont nekem kellett először példát mutatni. Valahogy mégsem vágytam arra, hogy hitüket próbára tegyem. Lelkileg túlságosan leeresztettem.
Egy este, miután Iannel beszéltem, és megtudtam, hogy a tengeralattjáró még mindig nem indulhat haza, leültem és sírva fakadtam; teljesen magányosnak éreztem magam. Akkor elkezdtem imádkozni, amit már jó ideje nem tettem.
Amint aznap este lefekvéshez készülődtem, észrevettem valamit, amire korábban nem figyeltem fel: egy nagyon erős, de nem kellemetlen szagot éreztem. Egy régen elfelejtett emléket idézett fel. Egy ideig gondolkozom kellett, mire rájöttem, arra a kápolnára emlékeztetett, ahol megkeresztelkedtem. Amint valami derengeni kezdett, egy meleg, vigasztaló érzés árasztott el, és az a vágy, hogy visszatérjek az egyházba.
Felhívtam Tonyt, az egyik házitanítómat. Nemsokára ő és felesége, Rosie, ott álltak az ajtómban, és úgy beszélgettünk, mint még soha. Minden múltbeli akadály elhárult. Visszatértem az egyházba.
Alig vártam Ian következő hívását. Ez alkalommal a depresszió helyett izgatottan fogadtam. Meglepődésemre a történetemre úgy reagált, hogy amikor majd hazajön, járjunk el együtt, családként az egyházba.
Következő vasárnap Tony és Rosie felvettek engem a gyerekekkel, és elvittek az istentiszteletre. Meglepődve láttam egy misszionáriust, akit másodszor küldtek vissza a területünkre. Korábban járt már nálunk, de akár csak másoknak, neki sem sikerült Iant vagy engem rávenni, hogy elmenjünk az egyházba. Kedvesen fogadott, és bejelentette, hogy azért jött vissza a területünkre, hogy megkeresztelje Iant. Kételkedve felnevettem, de a következő héten Ian legalább is hazajött. Ahogy ígérte, következő vasárnap eljött az istentiszteletre. Paskett elder odajött hozzá azon az első alkalmon, és megbeszélték, hogy a társával, Brown elderrel eljönnek, és tanítani fogják Iannek a beszélgetéseket. Két héten belül Ian elfogadta a felhívást, hogy megkeresztelkedjen. Az egész dolog egy hónapig sem tartott, és nem sokkal azután a misszionáriusokat áthelyezték a gyülekezetünkből egy másik területre.
Azokban a hetekben a Szentlélek és a gyülekezetünk tagjai bőségesen ontották felénk a szeretetüket. Elköteleztük magunkat, hogy amennyiben az evangélium szerint akarunk élni, akkor azt teljes szívvel fogjuk tenni. Iant nem sokkal a keresztelése után elhívták a Fiatal Férfiak elnökének, én pedig az Elemiben kezdtem szolgálni. Egyházi életünk kiteljesedett és izgalmassá vált. Az évek során családunkban két gyermekből végül öt gyönyörű gyermek lett. 1982-ben pecsételtek össze minket a London Templomban (Anglia), ahol Tony és Rosie is jelen volt.
Az evangélium azóta az életünk minden részére kihatott. Voltak jobb és rosszabb időszakaink, de soha nem bántuk meg, hogy az Úr szolgálata mellett döntöttünk. Valóban otthonra leltünk az Ő egyházában.
Judith A. Deeney a Lerwick Gyülekezet tagja, a Skócia Edinburgh Misszióban.