Nincs nagyobb öröm annál, mint tudni, hogy tudják
Nem tudom, van-e bármi a világon, ami nagyobb boldogságot és örömöt hozhatna az életünkbe, mint az a tudat, hogy gyermekeink ismerik a Szabadítót.
Kedves testvérek, a közelmúltban a következő kérdésen töprengtem: „Ha a gyermekeid csak tőled tudnának az evangéliumról – te lennél az egyedüli forrásuk –, akkor mennyit tudnának?” Ez a kérdés mindazokra vonatkozik, akik szeretik és mentorálják a gyermekeket, illetve hatással bírnak rájuk.
Létezik-e annál hatalmasabb ajándék, melyet gyermekeinknek adhatunk, mint a mélyen a szívükbe égett emlék arról, hogy tudjuk, hogy a Megváltónk él? Vajon tudják, hogy tudjuk? És ami fontosabb, ők maguk is megszerezték-e azt a tudást, hogy Ő él?
Kisfiúként én voltam édesanyám legproblémásabb gyermeke. Túláradó energia tombolt bennem. Édesanyám azt mondja, attól félt legjobban, hogy nem érem meg a felnőttkort. Egyszerűen túl aktív voltam.
Emlékszem, amikor kisfiúként az egyik úrvacsorai gyűlésen ültünk a családommal. Édesanyám pont akkor kapott új szentírásokat. Az összes alapmű egyetlen kötetben szerepelt, és a közepén vonalas lapok voltak a jegyzetek számára.
A gyűlés alatt megkérdeztem, hogy foghatom-e a szentírásokat. Áhítatom elősegítésében reménykedve odaadta nekem a padsorban. Ahogyan lapozgattam a szentírásait, láttam, hogy leírt egy személyes célt a jegyzetlapokra. A céljaival kapcsolatos történethez hozzá tartozik, hogy én a hat gyermek közül a második vagyok, és Brettnek hívnak. Édesanyám egyetlen célt írt le csupán, de azt pirossal: „Türelem Brett-tel.”
További bizonyítékként, mely segít megértenetek, milyen kihívással néztek szembe szüleim a gyereknevelés során, hadd számoljak be a családi szentírás-olvasásról. Édesanyám minden reggel olvasott nekünk a Mormon könyvéből a reggeli során. Ezalatt bátyámmal, Dave-vel csendben ültünk ugyan, de nem áhítatosan. Hogy teljesen őszinte legyek, nem figyeltünk. A reggelizőpelyhes doboz oldalán lévő szövegeket olvasgattuk.
Egyik reggel végül úgy döntöttem, hogy dűlőre viszem a dolgot édesanyámmal. Kifakadtam: „Anya, miért csinálod ezt velünk? Miért olvasol fel a Mormon könyvéből minden reggel?” Aztán olyan kijelentést tettem, melyet szégyellek beismerni. Sőt, szinte alig hiszem, hogy egyáltalán ilyet mondtam. Azt mondtam neki: „Anya, én nem figyelek ilyenkor oda!”
Szeretetteljes válasza életem meghatározó pillanata lett. Így válaszolt: „Fiam, ott voltam egy gyűlésen, ahol Marion G. Romney elnök a szentírásolvasás áldásairól beszélt. Ezen a gyűlésen azt az ígéretet kaptam, hogy ha mindennap olvasok a Mormon könyvéből a gyermekeimnek, akkor nem fogom elveszíteni őket.” Aztán egyenesen a szemembe nézett, és tökéletes elszántsággal kijelentette: „Én pedig nem foglak elveszíteni benneteket!”
A szavai a szívembe hasítottak. A tökéletlenségeim ellenére is megmentésre méltó vagyok! Megtanította nekem azt az örökkévaló igazságot, hogy egy szerető Mennyei Atya fia vagyok. Megtudtam, hogy mindegy, milyenek a körülmények, akkor is megérem a fáradságot. Tökéletes pillanat volt ez egy tökéletlen kisfiú számára.
Örökre hálás leszek angyali édesanyámnak és minden angyalnak, akik tökéletesen szeretik a gyermekeket, azok tökéletlenségeinek ellenére is. Szilárdan hiszem, hogy minden nőtestvér – akiket én „angyaloknak” hívok – anya is egyben Sionban, akár megházasodik és gyermeket hoz világra e földi tapasztalat során, akár nem.
Évekkel ezelőtt az Első Elnökség kijelentette: „Az anyaság közel áll az isteniséghez. Ez a legmagasabb és legszentebb szolgálat, melyet az emberiség felvállalhat. Azt az asszonyt, aki tiszteletben tartja e szent elhívást és szolgálatot, az angyalok mellé emeli.”1
Hálás vagyok az angyalokért szerte az egyházban, akik határozottan és szeretetteljesen kinyilvánítják az örök igazságot Mennyei Atyánk gyermekeinek.
Hálás vagyok a Mormon könyve ajándékáért. Tudom, hogy igaz! Jézus Krisztus evangéliumának teljességét tartalmazza. Nem ismerek olyant, aki naponta szorgalmasan és tiszta szándékkal, valamint Krisztusba vetett hittel olvasta a Mormon könyvét, és elveszítette volna bizonyságát, vagy eltévelyedett volna. Moróni prófétai ígérete magával hordozza a kulcsot ahhoz, hogy megtudjuk az igazat minden dologról – beleértve azon képességet is, hogy megkülönböztessük és elkerüljük a gonosz ámításait. (Lásd Moróni 10:4–5.)
Szintén hálás vagyok a szerető Mennyei Atyánkért és az Ő Fiáért, Jézus Krisztusért. A Szabadító tökéletes példát nyújtott arra, hogyan éljünk a tökéletlen és igazságtalan világban. Azért szeretjük Őt, „mert ő előbb szeretett minket” (1 János 4:19). Irántunk érzett szeretete mérhetetlen. Ő a leghűbb barátunk. „Az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vécseppek” érted és értem (Lukács 22:44). Megbocsátotta a látszólag megbocsáthatatlant. Szerette a szerethetetlent. Megtette, amire egyetlen halandó sem volt képes: Biztosította az engesztelést, hogy legyőzze az egész emberiség vétkeit, fájdalmait és betegségeit.
Jézus Krisztus engesztelésének köszönhetően azzal az ígérettel élhetünk, hogy mindegy, mivel küszködünk, mindig lehet reményünk Őbenne, „akinek hatalmában áll megszabadítani” (2 Nefi 31:19). Az Ő engesztelése révén lehet örömünk, békességünk, boldogságunk és örök életünk.
Boyd K. Packer elnök kijelentette: „Azon igen kevesek kivételével, akik a kárhozatra süllyednek, nincsen olyan szokás, olyan függőség, olyan lázadás, olyan vétek, olyan hitehagyás, olyan bűncselekmény, amely kívül esne a teljes megbocsátás ígéretén. Ez Krisztus engesztelésének ígérete.”2
Az emberi történelem egyik legelképesztőbb eseménye, a Szabadító szolgálattevő látogatása Amerika őslakosai között. Képzeljétek magatok elé, milyen lett volna ott lenni. Amint az Ő szerető és gyengéd gondoskodásán töprengtem, melyet a templomnál összegyűlt szentek csoportja iránt tanúsított, gondolataim azon gyermekek felé terelődtek, akiket az életemnél is jobban szeretek. Megpróbáltam megérteni, mit éreznék, ha kicsinyeinket látnám, és személyesen tanúja lennék annak, ahogyan a Szabadító mindegyik gyermeket magához hívja, ha saját szememmel látnám a Szabadító kitárt karját, ha ott állnék, amint minden gyermek egyenként gyengéden megérinti a hegeket a kezén és a lábán, majd látnám, ahogyan mind tanúságot tesznek arról, hogy Ő él! (Lásd 3 Nefi 11:14–17; lásd még 17:21; 18:25.) Ahogyan a gyermekeink megfordulnának, és azt mondanák: „Anya, apa, ez Ő!”
Nem tudom, van-e bármi a világon, ami nagyobb boldogságot és örömöt hozhatna az életünkbe, mint az a tudat, hogy gyermekeink ismerik a Szabadítót, a tudat, hogy tudják, „milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért”. Ezért „prédikálunk” Krisztusról, és ezért teszünk tanúságot Krisztusról (2 Nefi 25:26) az egyház tagjaiként.
-
Ezért imádkozunk gyermekeinkkel mindennap.
-
Ezért olvassuk velük a szentírásokat mindennap.
-
Ezért tanítjuk őket mások szolgálatára, hogy jogot formálhassanak annak áldásaira, amikor mások szolgálatában elmerülve magukra találnak (lásd Márk 8:35; Móziás 2:17).
Miközben a tanítványság ezen egyszerű mintáinak szenteljük magunkat, gyermekeinket a Szabadító szeretetével, valamint isteni iránymutatással és védelemmel fegyverezzük fel, midőn az ellenség ádáz szeleivel néznek szembe.
Az evangélium tényleg az egyről szól. Egy elveszett bárányról (lásd Lukács 15:3–7); egy szamaritánus asszonyról a kútnál (lásd János 4:5–30); egy tékozló fiúról (lásd Lukács 15:11–32).
És egy kisfiúról, aki talán kijelenti, hogy ő bizony nem figyel oda.
Mindannyiunkról, egyenként – bármilyen tökéletlenek legyünk is –, hogy eggyé váljunk a Szabadítóval, ahogyan Ő egy az Ő Atyjával (lásd János 17:21).
Bizonyságomat teszem, hogy van egy szerető Mennyei Atyánk, aki név szerint ismer bennünket! Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus az élő Isten élő Fia. Ő az Egyszülött és a mi Szószólónk az Atyánál. Bizonyságomat teszem továbbá, hogy a szabadítás az Ő nevében és az által valósul meg – semmilyen más módon nem.
Azért imádkozom, hogy szívünket és kezünket Mennyei Atyánk összes gyermeke megsegítésének szenteljük, hogy megismerjék Őt, és érezzék az Ő szeretetét. Amint így teszünk, Ő örök örömöt és boldogságot ígér nekünk ebben a világban és az eljövendő világban. Jézus Krisztus nevében, ámen.