Kenyér és ima
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Honnan tudhatjuk, hogy a Szentlélek szól hozzánk?
„[H]elyezd bizalmadat abba a Lélekbe, amely a jó megtételére vezet” (Tan és szövetségek 11:12).
„Honnan tudhatjuk, amikor a Szentlélek szól hozzánk?” – nézett fel Karcsi a szentírásaiból.
Apu elmosolyodott és letette a Jöjj, kövess engem! könyvét. „A Szentlélek sokféle módon tud szólni hozzánk. Néha ez egy érzés vagy egy ötlet, ami eszünkbe jut.”
Karcsi összehúzta a szemöldökét. „De honnan tudhatjuk, hogy a Szentlélek az?”
„Talán elmondhatnánk egy imát, és az majd segít választ kapnunk a kérdésedre” – javasolta Anyu.
Karcsi egyik nővére mondta az imát. Aztán elindultak iskolába. Karcsi egész nap a kérdésén töprengett.
Amikor hazaért, finom illat járta át a házat. „Kenyér!” – kiáltotta izgatottan Karcsi.
„Úgy van – mondta Anyu. – Sütöttem néhány kenyeret, hogy elajándékozzuk.”
Karcsi a nővéreire nézett. Évi az orrát ráncolta. Julcsi a szemöldökét húzta fel. „Úgy érted, hogy mi nem is ehetünk belőle?” – kérdezte Julcsi.
„Gyakorolni akartuk azt, hogy a Szentlélekre hallgatunk – magyarázta Apu. – Szóval Anyu előállt egy ötlettel.”
Az volt az ötlet, hogy mindannyian elmondanak egy imát, és megkérdezik Mennyei Atyát, hogy kinek van ma szüksége egy kis szeretetre. Akkor aztán adnak egy kis kenyeret annak a személynek.
Karcsi letérdelt az ágya mellé. Szerette volna meghallani a Szentlelket, de vajon hogy hangzik a Szentlélek? Mély levegőt vett, és lehunyta a szemét.
„Mennyei Atya, kinek van ma szüksége kenyérre?”
Karcsi próbálta meghallani a Szentlelket, de nem hallott semmit. Aztán eszébe jutott, hogy az iskolából hazafelé jövet Kovács nővér háza mellett haladt el. Kovács nővér mindig integet neki. Talán szereti a kenyeret. Tökéletes!
Anyu kis kártyákat osztott ki, hogy rövid üzeneteket írjanak azoknak, akiket meglátogatnak. Karcsi ezt írta: „Kedves Kovács nővér! Imádkoztam, hogy tudjam, kinek adjam ezt a kenyeret. Vártam a késztetésre, és HOPP! Te jutottál eszembe. Szeretettel: Karcsi”
Amikor Anyu az autóval megállt Kovács nővér háza előtt, Karcsi fogta a veknit, és odasétált a bejárati ajtóhoz. Kicsit izgult. Mi lesz, ha Kovács nővér nem is szereti a kenyeret? Mi van, ha ez az egész látogatás csak a saját agyából kipattant ötlet, és nem is a Szentlélek mondta?
Ekkor azonban Karcsinak eszébe jutott még valami, amit Anyu mondott. Mégpedig azt, hogy ha jó vagy kedves ötlet, akkor nem kell azon aggódni, hogy csak a saját ötletünk-e. Hiszen az mindig jó, ha valami kedveset teszünk! Karcsi nagy levegőt vett, és megnyomta a csengőt.
Kovács nővér ajtót nyitott. „Szia, Karcsi! Mi járatban?”
Karcsi átnyújtotta a veknijét. A cipője orrára bámult, majd Kovács nővérre. „Tetszik szeretni a házi készítésű kenyeret?” – kérdezte.
„Az a kedvencem! – mosolygott. – Köszönöm szépen!”
Karcsi is mosolygott. „Szívesen!” Aztán még több szó jutott eszébe. Azonnal a késztetés szerint cselekedett. „Mennyei Atya tudja, hogy ez a kedvenced. Ő nagyon szeret téged!”
Kovács nővér szeme csillogni kezdett. „Örülök, hogy Ő számíthat rád, hogy meghallod Őt.”
Karcsi könnyűnek érezte magát, mint egy lufi. Búcsút intett Kovács nővérnek, és visszasétált az autóhoz. Most már tudta, hogy a Szentlélektől érkezett a késztetés, hogy kenyeret adjon Kovács nővérnek. Izgalommal várta, hogy újra meghallja a Szentlelket!
Illusztrálta: Hollie Hibbert