Olivér, a bátor
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Kaliforniában él.
„Áááá!” – kiáltott sírva Olivér. Aztán beugrott Anya és Apa ágyába. „Egy szörny követ engem!”
„Csak rosszat álmodtál – vigasztalta Anya. – Az a szörny nem valódi.” Anya átölelte őt. Szorosan egymáshoz bújtak.
Olivér reszketett. „Nagyon nagy volt! Sárga szemei voltak és zöld fogai – mondta. – Elmondtam egy imát. De mégis láttam, ahogy közeledik!”
„Örülök, hogy Mennyei Atya segítségét kérted – mondta Apa. – Még mit tehetnél?”
„Ezt hogy érted?” – kérdezte Olivér.
„Emlékszel, amikor beszédet mondtál az Elemiben? Előtte segítségért imádkoztál. De csak ennyit tettél?”
„Gyakoroltam is – felelte Olivér. – Odaálltam a tükör elé. Újra és újra elmondtam a beszédemet.”
„És csodásan sikerült a beszéded!” – mondta Apa.
„És emlékszel, amikor elvesztetted a játékautódat? – mondta Anya. – Imádkoztál, hogy megtaláld. Ezután egyszerűen csak térden állva maradtál?”
„Nem. Sokáig keresgéltem. Benéztem az ágyam alá. Aztán megnéztem a kanapé mögött.”
„És ott meg is lett!” – mondta Anya.
„Na, szóval – folytatta Apa –, hogyan tudnál megszabadulni attól a szörnytől?”
Olivér elképzelte magát tetőtől talpig felvértezve.
„Először is – mondta –, imádkozom.”
„Jól van. És aztán?”
„Vehetek egy mély lélegzetet, aztán elénekelhetem, az Isten gyermeke vagyok éneket.
„Szuper terv! – mondta Anya. – Most pedig feküdj vissza szépen.”
Másnap reggel Olivér odaszaladt, hogy beszéljen Anyával és Apával.
„Újra álmodtam a szörnnyel – mesélte. – De aztán imádkoztam és követtem a tervem. És a szörny eltűnt!”
„Nagyon örülök, hogy eltűnt a szörny – mondta Apa. – Mennyei Atyánk valóban hallja az imáidat.”
Illusztrálta: Kevin Keele