Felajánlom magam Neki

Russell T. Osguthorpe

a Vasárnapi Iskola általános elnöke

Kép

EOSZ Áhítat fiatal felnőtteknek • 2013. november 3. • Brigham Young Egyetem

Hatalmas kiváltság veletek lenni ma, drága fiatal fivéreim és nőtestvéreim. Szeretném, ha tudnátok, hogy mily áldás jómagam és a feleségem számára, hogy ma este veletek lehetünk. Rátok tekintve számtalan lehetőséget látok. Hihetetlen, mennyi minden rejlik bennetek. Függetlenül attól, hogy most milyen reményeitek vannak, én azért vagyok itt, hogy elmondjam: mindezt lehet még fokozni. Sokkal több mindent el tudtok érni az életben, mint hinnétek. Az Úrral az oldalatokon csodáknak lehettek tanúi. Olyan dolgokat tudtok megtenni, melyek elsőre lehetetlennek tűnnek. Bármilyen problémát le tudtok győzni. Képesek vagytok minden olyan dolgon felülkerekedni, ami igyekszik lehúzni benneteket. El tudjátok utasítani a gonoszt, és be tudtok fogadni mindent, ami jó. Céllal jöttetek a földre, az Úr segítségével pedig képesek vagytok elérni ezt a célt.

Remélem, tudjátok, milyen sokan imádkoznak értetek. Az egyházban minden egyes nap rengeteg imát mondanak a fiatalokért, a fiatal felnőttekért. Arra kérlek benneteket, hogy időnként, egy csendes pillanatotokban gondoljatok azokra az imákra, melyeket mindennap konkrétan értetek, a felnövekvő nemzedékért mondanak. Imádkoznak értetek a templomokban, imádkoznak értetek az egyház általános felhatalmazottai és általános tisztségviselői, a cöveki és az egyházközségi vezetők, a szüleitek és más családtagok, valamint a barátaitok. Én sok ilyen imát hallok. Mindegyik szívből jön. Remélem, elgondolkodtok azon, hogy ezek milyen erőket hívnak le a mennyből a ti érdeketekben.

De azt is remélem, hogy érzitek, szeretnek benneteket, és nem csupán azok, akiket ismertek, hanem mindenki, aki törődik veletek – még azok is, akikkel talán soha sem találkoztatok. Tudom, hogy ha Monson elnök ma itt lenne, ő is kifejezné az irántatok érzett szeretetét. Van egy élő prófétánk, aki szereti ennek az egyháznak a fiataljait.

A feleségemmel nagyon hálásak vagyunk a kórusnak ezért az énekért. Ezt az éneket a misszionáriusainknak írtuk, amikor a Dél-dakotai Rapid City Misszióban szolgáltunk. Az elhangzott sorok azonban mindannyiunkra vonatkoznak egész életünkön keresztül. Az első versszak így szól:

Ő magát adta értem; Meghalt, hogy élhessek.

Én mit adhatnék néki? Mit tehetek Őérte?¹

E szavak csupán néhány gondolatot fejeznek ki az engesztelés áldásaival, valamint azon áldásokkal kapcsolatban, melyeket Mennyei Atyánk és Fia, Jézus Krisztus szeretetének érzése fakaszt. Mindannyiunknak vannak ilyen pillanatai, amikor tudjuk, hogy az Úr gondol ránk.

Arra kérlek benneteket, hogy most ti is gondolkodjatok el azokon az áldásokon, melyeket Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként éreztek. Ha pedig van olyan a hallgatóság sorai között, aki még gondolkozik azon, hogy csatlakozzon-e az egyházhoz, arra kérem, hogy gondolkodjon el azon az áldáson, melyre törekszik. Azután pedig arra kérnélek benneteket, hogy osszátok meg azt az áldást a mellettetek ülővel. Ha az illetővel még nem ismeritek egymást – ez még jobb is –, akkor e beszélgetés kapcsán megismerkedhettek. A következő egy-két percben osszatok meg egymással annyi áldást, amennyit csak tudtok.

A közelmúltban meghívtam az otthonomba egy csoportnyi fiatal diákot, hogy beszélgessünk a ma esti témáról. Lássuk, mit is mondtak, amikor megkértem őket, hogy osszák meg az érzéseiket az életükben tapasztalt áldásokról:

1. férfi: A tudás, amivel rendelkezem a szabadítás tervéről, Mennyei Atyánkról, arról, hogy Ő milyen és mit szeretne számomra adni, és hogy tudhatom, én mit tehetek az életemben azért, hogy összhangban éljek az Ő akaratával. A pecsételő hatalomból és a földön lévő templomokból származó áldások – tudni azt, hogy a családommal örökké együtt élhetek.

1. nő: Az engesztelésről való tudás, valamint az a képesség, hogy szert tehetek arra az erőre, mely az engesztelésből fakad. Ennek nagy része a papsági szertartások által érkezik, hogy e szertartások és a Vele kötött szövetségek által egy igen valós kapcsolatot érezhetek Mennyei Atyámmal. Hogy itt lehet ez a hatalom és erő az életünkben, és minden olyan dolog, melyre szükségünk van, hogy visszatérjünk Hozzá.

2. nő: Az a lehetőség és kiváltság, hogy mindig rendelkezhetünk a Szentlélek ajándékával, hogy vezéreljen a döntéseinkben a saját akaratunk alárendelésekor, és hogy megadja nekünk azt a vigaszt és erőt, mellyel boldogulhatunk a földön, utána pedig örökre Vele lehessünk.

2. férfi: Úgy érzem, ezek mind a papság áldásai, melyek a férfiak és nők számára egyaránt elérhetők. Nagyon hálás vagyok a papságért, és hogy visszaállíttatott, hogy minden áldás a rendelkezésünkre álljon: a templomok, a Szentlélek, az engesztelés hatalmához való hozzáférés.

3. nő: Nagyon hálás vagyok, hogy tudhatom, van mód a fejlődésre, és hogy ez az élet nem arról szól, hogy csak egy helyben ülünk valahol. Arról szól, hogy felállunk és tartunk valahová. Számomra pedig az erről való tudás, valamint hogy ez még a halál után is tart, létfontosságú.

3. férfi: A Mormon könyve. Diákként mindenfélét olvasok, ezért szükségem van egyfajta védőrendszerre. Például, igaz-e, amit olvasok? Mik az alapfeltételezéseik? Hogyan fogom kiszűrni a lényeget? Amikor azonban a Mormon könyvét olvasom, akkor úgymond hátradőlhetek. Mert egyszerűen igaz, és Isten hatalma és ajándéka által lett lefordítva.

Jézus Krisztus visszaállított evangéliuma nélkül nem rendelkeznénk egy olyan áldással sem, melyet a barátaim említettek. Amikor az áldásainkra gondolunk, az segít nekünk előrehaladni az életben. De tudjuk, hogy az előrehaladás kihívásokkal jár. Ez a halandóság, a halandóság pedig nem könnyű. A kórus énekének második két versszaka így szól:

Mikor mások elfordulnak, és a szóra közöny felel,
Hogyan érezhetem, hogy Ő szeret? Hogyan tudhatom, hogy itt van velem?
… … … … … … … … … … … … … … . .
Mikor fájdalom és bánat éri azt, ki választ vár,
Békét miként hozhatok? Hogy segítsek nekik, hogy mégis megpróbálják?2

Most pedig arra kérlek benneteket, hogy írjátok le – vagy egyszerűen gondolkodjatok el azon –, hogy jelenleg milyen kihívásokkal néztek szembe, milyen aggodalmaitok vannak, melyektől néha aludni sem tudtok.

Meghívott barátaimtól megkérdeztem, hogy milyen kihívásaik vannak, ők pedig a következőket válaszolták:

2. nő: Így hirtelen rengeteg gondolat jut eszembe. Az egyik, hogy a saját értékünket és azonosságunkat nagyon könnyű valamilyen teljesítményhez kötni: még nem vagyok házas, vagy nincs diplomám, vagy nincs meg a mester diplomám. Vagy bármi, amit már elértél vagy amit nem sikerült.

2. férfi: Fenntartani azt a lelkiséget, mellyel akkor rendelkeztünk, amikor teljes időben szolgáltuk az Urat. Ez olyasvalami, ami mellett mindennap el kell köteleznem magam, hogy képes legyek ugyanazokat a szokásokat követni, melyeket a missziómon alakítottam ki.

1. férfi: Az egyik legnagyszerűbb dolog, ami meghívta a lelket az életünkbe a missziónk során az volt, hogy szolgálhattunk és bizonyságot tehettünk. Ez pedig folytatódik a házi- és látogatótanításkor és a barátkozás során, számos nagyszerű lehetőséget biztosítva arra, hogy valami jelentőségteljes dolgot tegyünk. Mások szolgálata által ugyanez a lelkiség lehet velünk.

3. férfi: Megtalálni az egyensúlyt a Lélek irányítása és sugalmazása által meghozott döntések, valamit a között, hogy egyszerűen csak meghozzuk ezeket a döntéseket. Néhány embernél úgy tűnik, hogy rengeteg mindenben kapnak irányítást az Úrtól. Van, akinek pedig először csak meg kell tennie bizonyos dolgokat, mielőtt tudná, hogy azok helyesek voltak-e vagy sem.

1. nő: Örökös téma a késleltetett áldások, és annak megértése, hogy mindez egyszer majd megadatik. Hogy egyszerűen csak legyen hitünk és bizalmunk, alávetve magunkat Mennyei Atyánk akaratának.

3. nő: Miért történnek rossz dolgok jó emberekkel? Vagy nehéz dolgok – igazán kemény helyzetek – jó emberekkel? Ez már régóta foglalkoztat. Például, most tudtam meg, hogy édesapám rákos beteg. És csak azt gondoltam: „Hogy történhet ilyen egy olyan férfival, aki oly sokat szolgált?”

Akármilyen kihívásotok is van, bizonyságot teszek nektek arról, hogy a témakör, melyről ma este beszélgetünk, segít nektek legyőzni azt.

Kezdésként egy pillanatra gondoljunk vissza a legutóbbi EOSZ áhítatra. Akkor Russell M. Nelson elder a következőket mondta az apostoli áldásában: „Megáldalak titeket…, hogy [Isten] akarata megvalósuljon bennetek és általatok.”³ Gondolkodjatok el e szavak erején. Ha Isten általunk hajtja végre akaratát, akkor a mi akaratunknak az Övével kell megegyeznie. Azt kell akarnunk, amit Ő akar.

Neal A. Maxwell elder egyszer ezt mondta: „Amikor akaratotokat alárendelitek Istennek, akkor az egyetlen olyan dolgot adjátok neki, amelyet valóban neki tudtok adni. Ne várjatok túl sokáig, hogy megtaláljátok az oltárt, vagy hogy ráhelyezzétek saját akaratotok ajándékát!”⁴

Ma este arra kérlek benneteket, hogy gondolkozzatok el velem együtt három kérdésen: (1) Mi az akarat szó jelentése? (2) Hogyan vetjük magunkat alá Isten akaratának? És (3) hogyan tudhatjuk, hogy sikerrel járunk?

Először tehát, mit jelent az akarat szó? Nem túl gyakran beszélünk erről, legalábbis nem ezt a szót használva. Néha azt mondjuk, hogy „akaraterő”. Például: „Egyszerűen nincs elég akaraterőm, hogy ellenálljak annak a sajttortának.” Tehát az akarat „egy arra való törekvés, hogy tegyünk valamit; a vágy, hogy cselekedjünk”⁵.

Ha az Egyesült Államokban megkérnénk valakit, hogy határozza meg a két legfontosabb dolgot fizikai egészségünk megtartásához, közel 95 százalékuk azt mondaná, hogy „helyes étrend és testmozgás” – ahogyan mi is gondolnánk. Aztán, ha ugyanezektől az emberektől azt kérdeznénk, hogy „te megfelelően táplálkozol-e és eleget mozogsz-e?” – mit gondoltok, mit válaszolnának? Úgy 5–10 százalékuk válaszolna csak igennel. Nyilvánvaló szakadék tátong valaminek a tudása és az a szerinti cselekvés között. A legtöbb ember tudja, mit kellene tennie, de csupán néhány fogja meg is tenni azt.

Egy példa a missziónkból jól mutatja, hogy amikor segítséget kapunk, ki tudjuk fejleszteni az akaratot ahhoz, amit meg kell tennünk.

Az egyik asszisztens misszionárius így szólt a társához: „Te, én már 15 kilót híztam, amióta missziót szolgálok. Így nem mehetek haza. Segítenél nekem fogyni pár kilót?” (Egy kosárlabdacsapatban játszott, és nem akart így visszatérni.)

A társa beleegyezett.

Nem sokkal ezután épp a páros mögött álltam egy önkiszolgáló étteremben. A fogyni kívánó misszionárius egy csokis sütiért nyúlt. A társa a fülébe súgta: „Ezt nem akarod.”

Az éhes misszionárius, egy kissé morcosan ezt mondta: „Dehogynem akarom!”

„Nem, nem akarod. Tényleg nem” – tanácsolta a társa.

A misszionárius nem vette el a sütit.

A misszionárius szeretett volna fogyni, de segítségre volt szüksége a süti iránti vágya legyőzéséhez. Emlékeztek az énekben erre a sorra: „Hogy segítsek nekik, hogy… megpróbálják”? A misszionárius segített a társának megtenni azt, amit valóban akart, de egy másik személytől érkező külső segítség nélkül nem lett volna képes rá. Megpróbált segíteni a misszionáriusnak meglátni, hogy az egészség iránti vágya miként győzheti le a süti iránti vágyát. Segített neki megerősíteni az akaratát.

Az ellenség megpróbálja elhitetni velünk, hogy nincs olyan, hogy akarat. Hogy nincs választásunk, és a természetes ösztöneinket kell követnünk, hogy annyi sütit együnk, amennyit csak tudunk. Néhányan téves módon azt hiszik, hogy az akaraterő genetikailag belénk van kódolva, és nem tudunk rá hatással lenni.

Annak szemléltetésére, hogy ez mennyire fontos kérdés, szeretnék megosztani egy részt egy nemrégiben közölt újságcikkből. A cikk írója egy híres biológiaprofesszor. Az írását ezzel a címmel kezdi: „Miért is nincs valójában szabad akaratunk”. Azért akadt meg a címen a szemem, mivel egyháztagként tudom, hogy igenis van szabad akaratunk.

A professzor elmagyarázza, hogy a döntéseinket tulajdonképpen egyáltalán nem is mi hozzuk. Például a reggelink kapcsán meghozott döntéseinkről ezt mondja: „Lehet, hogy úgy érzed, hogy döntöttél, a valóságban azonban az a döntésed, hogy tojást vagy palacsintát reggelizz-e, már jóval az előtt megszületett, hogy arról tudtál volna – talán már az előtt, hogy felébredtél. Az akaratodnak pedig semmi köze nem volt hozzá.”⁶

Tehát azt mondja, hogy nincs akaratunk és nem tudjuk irányítani a vágyainkat. Egyszerűen ki vagyunk szolgáltatva mindannak, amit a génjeink diktálnak. Amikor elolvastam ezt a cikket, legszívesebben megosztottam volna vele a misszionárius példáját. Ő igenis hozott döntéseket. Sikerült leadnia 15 kilót. Az akarata legyőzte a testi vágyait.

Ősi és jelenkori kinyilatkoztatások által tudjuk, hogy igenis van önrendelkezésünk, van akaratunk, vannak vágyaink, és hogy ezek tudnak változni. Russell M. Nelson elder a legutóbbi általános konferencián ezt mondta: „Változtathatunk a viselkedésünkön. Maguk a kívánalmaink is megváltozhatnak. Hogyan? […] [T]artós változás – kizárólag Jézus Krisztus engesztelésének gyógyító, megtisztító és képessé tevő hatalma által érhető el.”⁷

Amikor Maxwell elder azt mondta, hogy az akaratunk az egyetlen, amit valóban képesek vagyunk Istennek adni, arról tanított, hogy minden más, amit adunk, olyasvalami, amit már egyszer Isten adott nekünk. Amikor tizedet és felajánlásokat fizetünk, akkor egyszerűen visszaadunk Istennek abból, amit Ő már korábban nekünk adott. Például a pénzre, melyet ebben az életben keresünk, az Isten által teremtett dolgok révén tehetünk szert. Ha időnket adjuk, akkor azt adjuk, amit már Isten odaadott nekünk – a földön töltött napjainkat. Amikor azonban az akaratunkat adjuk Neki, az egy olyan ajándék, mely egyedül csak a miénk. Amikor az akaratunkat adjuk, teljes valónkat ajánljuk fel, és semmit sem tartunk meg magunknak.

A barátaim a következőket mondták, amikor megkértem őket, hogy a szentírások kutatása után osszák meg gondolataikat az akarat szó jelentéséről:

3. férfi: Hajlandónak lennünk alávetni magunkat mindazon dolgoknak, melyet az Úr jónak lát kiszabni ránk, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának.⁸ Tehát engedékenységről, magunk alárendeléséről és hajlandóságról beszél. Beszélgettünk erről, aztán egy másik szentírásrészhez kanyarodtunk Hélamán 3. fejezetében.

1. férfi:Hélamán 3:35 – „…igen, és megtisztult és megszentelődött a szívük, mely megszentelődés abból ered, hogy átengedték a szívüket Istennek”.

3. nő: Szerintem ez nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem egy időt és erőfeszítést igénylő folyamat által.

2. férfi: Mintha valamilyen lendületet kapnál. Amikor helyesen döntesz, akkor legközelebb is könnyebben hozol jó döntést. Ima, napi szentírás-tanulmányozás és elmélkedés, naplóírás.

2. nő:Móziás 5:2-ben a hatalmas szívbéli változásról van szó, amikor „már nincs hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk”.

1. nő: Vicces, mert ugyanezeket a részeket olvastuk egy teljesen más beszélgetés kapcsán. Szerintem igazán erőteljes ez a rész a Hélamán 3:35-ben arról, hogy a szívünk Isten felé fordítása miként szentel meg bennünket. Hatalmas bizalmat kíván tőlünk bízni Benne és engedni Neki, és azt mondani: „Nem, most bízni fogok abban, hogy a terved tökéletes. Felajánlom Neked az akaratomat, és megengedem Neked, hogy az én formálásomra használd, hogy azzá váljak, akivé szeretnéd, hogy váljak.”

2. férfi: Mi a mennyei háborúról beszélgettünk, hogy miként harcoltunk az önrendelkezésért és döntöttük el, hogy Krisztust követjük, és az Ő akarata szerint cselekszünk. Arról beszélgettünk, hogy ebben az életben az akarataink harcolnak egymással: Úgy döntünk, hogy arra vágyunk, amire Krisztus szeretné, hogy vágyjunk, hogy Hozzá hasonlóvá váljunk, és nem csupán azt mondjuk, hogy megtesszük, amire Ő kér minket, hanem meg is akarjuk tenni azt?

Tehát az akaratunk felajánlása az Úrnak nem azt jelenti, hogy feladjuk az önrendelkezésünket. Sőt, épp ellenkezőleg. Minél inkább felajánljuk az akaratunkat az Úrnak, annál jobban növekszik a képességünk a halandó önrendelkezésünk gyakorlására. Tudni azt, amit Isten akar, hogy tudjunk; azt mondani és azt tenni, amit Ő akar – mindezek által azzá válunk, amivé Ő akarja, hogy váljunk. Isten azért adott nekünk önrendelkezést, hogy magunkat ajánlhassuk fel neki, hogy ellen tudjunk állni a kísértésnek.

Amikor nagyon mélyen magunkba tekintünk, olyan vágyakat találhatunk, melyek a legnagyobb jutalmakkal járó tettekhez vezetnek. Szándékosan nem azt mondtam, hogy „valamilyen tetthez” – mivel bizonyos tetteinket nem a legmélyebben gyökeredző, legbecsesebb vágyaink motiválják. Néhány cselekedet egy apró gondolat eredménye. Néhány pedig teljesen ellentétes a legmélyebb vágyainkkal.

Egy fiatalember egyszer segítséget kért tőlem a bűnbánata folyamatában. Miközben leírta, milyen bánatot érzett az általa elkövetett dolgok miatt, a következőket mondta: „Visszatekintve, el sem hiszem, hogy ilyet tettem. Mintha nem is én, hanem valaki más tette volna.” A szíve legmélyén nem akarta megtenni, amit tett, a természetes ember azonban valahogyan erőt vett rajta, ő pedig az ellenség csábításának engedett a Szentlélek sugalmazása helyett, aki segített volna neki ellenállni a kísértésnek.⁹ Ez a fiatalember is az akaratról beszélt. Jó akart lenni, egy része azonban – a saját akarata egy darabkája – még nem rendelte alá magát. Azt a kis részt tartotta vissza, és pont ez volt az, ami annak megtételére vezette, melyet utána bánnia kellett. De végül eljött egy papsági vezetőhöz, hogy helyre tegye a dolgokat – hogy azzá váljon, aki valójában volt: Mennyei Atyánk hithű fiává. Azért jött el, hogy megpróbálja a teljes akaratát alárendelni az Úrnak. Ezúttal úgy, hogy semmit sem tart meg magának.

Ez a fiatal férfi megtapasztalta a szívbéli változást. Nem vágyott többé arra, hogy gonosz dolgot tegyen, csak arra, hogy állandóan jót tegyen.¹⁰ A vágyai megváltoztak, emiatt pedig a viselkedése is megváltozott. Elhagyta a természetes embert, és a Szentlélek sugalmazásainak engedett. A szívbéli változás indíttatásbeli változást is jelent, nem csupán a cselekedeteink megváltoztatását. Jó dolgokat kell cselekednünk, de ami még ennél is fontosabb, hogy megfelelő okból kell cselekedünk azokat.

Kép

Ez az ábra segít nekem megérteni az indíttatásaink vagy vágyaink és a cselekedeteink közti kapcsolatot. Amikor a tanítványság szövetséges ösvényén járunk, akkor a vágyaink tiszták, a cselekedeteink pedig igazlelkűek. Azért cselekszünk jót, mert szeretjük az Urat és az Ő gyermekeit. Lehet azonban úgy is jót cselekedni, hogy a szándékaink hamislelkűségből fakadnak. Ilyenkor képmutatóan viselkedünk – azért cselekszünk jót, mert jónak akarunk tűnni, vagy mert jobbnak akarunk látszani valaki másnál.

Amikor hamislelkű indíttatásból hamislelkűen cselekszünk, akkor ahogyan a szentírásokban is áll, „szándékosan fellázad[unk] Isten ellen”¹¹. Az ilyen helyzetben lévők büszkék a helytelen cselekedeteikre. Amikor azonban valóban jók akarunk lenni, de közben megbotlunk és elesünk, akkor engedünk a bennünk lévő természetes embernek. Amikor úgy találjuk magunkat, hogy nem a tanítványság ösvényén vagyunk, akkor bűnbánat által erőt kell merítenünk az engesztelés hatalmából, és újra a helyes ösvényen leszünk.

A bűnbánat e folyamata egyértelműen a megváltozó vágy folyamata. Egy folyamat, mely során helyet adunk a Léleknek. Amikor pedig helyet adunk a Léleknek, nem lesz hely a bűn számára.

Így tehát az akarat a vágyainkat vagy indíttatásainkat irányító közös erő. Az akaratunk határozza meg a cselekedeteinket. Hogyan tudjuk megerősíteni az akaraterőnket? Miként adhatjuk az akaratunkat az Úrnak? Megkérném a kórust, hogy énekelje el újra az áhítat nyitóénekeként énekelt dal refrénjét. Figyeljetek oda a szövegre.

Azt mondom, amit Ő akar, hogy mondjak. Megteszem azt, amit Ő akar, hogy megtegyek.
Tanúként állok a világ előtt, hogy Ő a Szeretett Fia Istennek.
Felajánlom magam Neki, a szívem, a vágyam, a lelkem.
Megváltó szeretetről zeng énekem, mely teljessé tesz engem.12

Mindannyian képesek vagyunk azt mondani, amit Ő akar, hogy mondjunk.

Cövekelnökként interjút tartottam egy friss házas nőtestvérrel. Ezt kérdeztem: „Milyen a házasság?”

Ő így válaszolt: „Úgy nagyjából minden rendben van. Nem sokat veszekszünk.”

„Mit értesz a nem sokat alatt?” – kérdeztem.

„Nos, tudod, a házaspárok szoktak veszekedni” – válaszolta.

Én így válaszoltam: „Nem mindegyik házaspár veszekszik. A feleségem és én sem. A szüleim sem veszekedtek.”

Azután egy hosszas beszélgetésünk volt arról, hogy ő és a férje hogyan tudnának egymással szeretettel beszélni ahelyett, hogy mindezt veszekedve és frusztráltan tennék.

Képesek vagyunk azt mondani, amit az Úr szeretne, hogy mondjunk. Képesek vagyunk megszabadulni a durvaságtól a szavainkban és a hangvitelünkben. Ahelyett, hogy lehúznánk másokat, képesek vagyunk felemelni és építeni őket.

Egyszer elkísértem Jeffrey R. Holland eldert egy cövekelnökség újraszervezése alkalmával. Amikor megérkeztünk a hotelbe, ő felismerte az egyik szállodai dolgozót, majd ezt kérdezte tőle: „Hogy van az a kedves barátod?”

„Ó, néhány hete szakítottunk” – válaszolta.

Mire Holland elder ezt mondta: „Hát, majd találsz egy másikat; aki még talán jobb is lesz.”

A hölgy mosolygott, majd elköszöntek egymástól. Másnap figyeltem Holland eldert, ahogy egymás után megdicséri az egyháztagokat és a vezetőket. Olyan könnyeden és természetesen tette ezt, hogy mindenki, akivel csak találkoztunk, jobban érezte magát utána. Csupán azért, mert ő felépítette őket.

Erre mindannyian képesek vagyunk. Ha a Szabadító itt lenne, mindenkit felemelne, aki az útjába kerül. Ugyanúgy, ahogyan azt tette, amikor itt volt a földön. Mindannyian képesek vagyunk azt mondani, amit Ő akar, hogy mondjunk.

Amikor valaki megkérdezi tőlem, hogy milyen általános felhatalmazottak között szolgálni, elsőként az a szeretet jut eszembe, amit akkor érzek, amikor körülöttük vagyok. Azt gondolhatnánk, hogy amikor valaki a Konferencia-központ pulpitusánál áll, az egy hihetetlenül ijesztő élmény, mivel az Első Elnökség és a Tizenkettek Kvóruma mind ott ülnek mögötted, amikor beszélsz. Ők azonban valami olyan érzést keltenek benned, hogy képes vagy megtenni.

Amikor végeztél a beszédeddel, és visszafelé tartasz a székedhez, a Tizenkettek kinyújtják a kezüket, hogy megköszönjék neked mindazt, amivel hozzájárultál a gyűléshez. Amikor ez a legelső alkalommal történt velem, egy kicsit meg is lepődtem. Nem számítottam rá, hogy ennyire kifejező módon teszik ezt, pedig igen. A Szabadítóhoz hasonlóan mindenkit felépítenek, aki csak az útjukba kerül. Ez Monson elnök legfőbb ismertetőjele is.

Monson elnök mindenki felé kimutatja szeretetét. Az októberi konferencia egyik ülése után Monson elnök meglátott egy neki integető kisfiút. Áthajolt a korláton, és intett a fiúnak, hogy jöjjön közelebb. Majd kezet rázott vele. A fiú természetesen nagyon izgatott volt.

Egy másik alkalommal a Konferencia-központban tartott egyik előadás után Monson elnök még ott maradt, hogy minél több fiatallal kezet foghasson. Felment az emelvényre, és egy csoportnyi súlyos fogyatékkal élő fiatalhoz lépett oda. Habár e fiatalok szóban nem tudtak válaszolni Monson elnöknek, a mosolyuk kifejezte, mennyire méltányolják a kézfogást és a szívélyes üdvözlést.

Amikor kezet nyújtunk mások felé, akkor az erre irányuló képességünk is egyre növekedni fog. Ez az egyik legvilágosabb jele annak, hogy az akaratunkat Istennek ajánljuk.

Így hát képesek vagyunk azt mondani, amit az Úr szeretne, hogy mondjunk. Továbbá képesek vagyunk megtenni azt, amit Ő akar, hogy megtegyünk. Időnként a cselekedetek többet számítanak a szavaknál.

Miközben nevelgettük a gyermekeinket, a feleségem egy súlyos fertőzést kapott, és kórházba került. Amíg fel nem épült, igyekeztem ételt tenni az asztalra és gondoskodni az öt kisgyermekünkről. De nem volt nehéz ételt tennem az asztalra, mert egymás után hozták a különféle ételeket hozzánk – sőt, olyan sokat, hogy mindent meg sem tudtunk enni. Így hát, elkezdtem feltölteni velük a fagyasztót, amíg az is meg nem telt.

Az ilyen könyörületes cselekedetek némelyike talán apró tettnek tűnik más szolgálatokhoz képest, ezek az ételek számunkra azonban igenis sokat jelentettek. Megmentettek engem. A feleségem gyenge volt, én pedig kétségbe voltam esve. A fagyasztót kinyitva azonban mindig volt valami vacsora. Minden tál étellel, melyet az egyházközség tagjai hoztak, hajlandóságuk egy részét ajánlották fel Istennek. Azt tették, amit Ő akart, hogy tegyenek.

Ezeknek az egyháztagoknak az volt az igaz szándéka, hogy segítsenek egy szükséget látó családnak, bár lehet úgy is jót cselekedni, hogy azt nem a megfelelő indíttatásból tesszük. Aztán pedig, ahogyan a szentírások is tanítják, gonoszságként íratik fel, ha a jó dolgokat nem szívünk igaz szándékával tesszük.¹³ Mikor jót cselekszünk, de vonakodva. Tehát minden a vágyról szól. Azt kell akarnunk, amit Isten akar. Azért kell azt mondanunk, amit Isten akar mondani, mert mi azt akarjuk mondani, amit Ő akarna mondani. Azért kell azt tennünk, amit Isten akar tenni, mert mi azt akarjuk tenni, amit Ő akarna tenni. Továbbá azért kell tanúbizonyságot tennünk Isten szeretett Fiáról, mert tanúként akarunk állni. Azután pedig majd tudjuk, hogy a teljes lelkünket odaadtuk Neki – egyetlen porcikánk sem akar semmi olyat tenni, ami ellentétes lenne az Ő akaratával.

Miközben ígéreteket teszünk az Úrnak, egyre könnyebbé válik helyesen szólni és helyesen cselekedni.

Az akaraterő kifejlesztésében a szövetségek központi szerepet játszanak. Amikor megkeresztelkedünk, szövetséget kötünk az Úrral, hogy a nevét magunkra vesszük – vagyis azt tesszük, amit szeretne, hogy tegyünk. Azután pedig minden sabbatnapon megújítjuk ezt a szövetséget. Megújulva tanúsítjuk Mennyei Atyánknak, hogy még mindig hajlandóak vagyunk magunkra venni az Úr nevét, emlékezni Őrá, és betartani az Ő parancsolatait. Minden alkalommal, amikor érdemesen veszünk az úrvacsorai kenyérből, és emeljük szánkhoz a poharat, a hajlandóságunkat mutatjuk ki Felé. Azt mondjuk: „Tanúként állok a világ előtt, hogy Ő a Szeretett Fia Istennek.”¹⁴

Amikor az örökkévaló társunkhoz pecsételnek bennünket a templomban, ismét olyan szövetségeket kötünk, melyek megerősítik a hajlandóságunkat. Minden egyes alkalommal, amikor belépünk Isten szent házába, érezhetjük az engesztelés hatalmát. Azon a helyen kötünk szövetséget arra, hogy az Úrnak szenteljük magunkat. Ezért mondta Maxwell elder a következőt: „Ne várjatok túl sokáig, hogy megtaláljátok az oltárt, [és] hogy ráhelyezzétek saját akaratotok ajándékát!”¹⁵ Lehet, hogy képletesen beszélt, én azonban hiszem, hogy elég világosan szólt arról is, hogy miként ajánlhatjuk fel akaratunkat Istennek azáltal, hogy szövetségeket kötünk Vele és be is tartjuk azokat.

Így hát minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy átadjuk magunkat Neki – a szívünket, az akaratunkat, a lelkünket. Minél inkább az Ő ösvényén járunk, az Úr annál inkább meg fog áldani bennünket az Ő szeretetével. És minél inkább érezzük az Ő szeretetét, annál jobban fogjuk tudni, hogy sikerrel jártunk abban, hogy akaratunkat felajánljuk Neki.

Remélem, hogy tanulunk valami olyat ma este, ami segít nekünk betölteni Nelson elder áldását – hogy Isten bennünk és általunk hajtsa végre az akaratát. Amikor megkérdeztem a barátaimat, hogy mit tanultak, a következőket mondták:

2. férfi: Úgy vélem, gyakran kapcsoltam össze az önrendelkezést az akaratom Istennek való felajánlásával, ez pedig segített, hogy külön-külön tekintsek rájuk. Érzem, hogy sok helyes dolgot teszek, most azonban tisztábbá akarom tenni a szándékaimat, hogy azzá válhassak, amivé Ő szeretné, hogy váljak.

2. nő: Szeretek párhuzamokat vonni. Látom, hogy ez és ez történik az életemben, és ezt és ezt tanulom, ez a valaki pedig ezt és ezt mondta. Szóval, sok párhuzamot tudtam vonni.

1. férfi: Mindegy milyen kihívásaink vannak, egyszerűen csak többet kell magunkból adni az Úrnak. Ahogyan Eyring elnök is mondta: „Bármennyire is tűnik nehéznek a mai nap, sokkal jobban jár[unk] másnap, ha úgy határoz[unk], hogy a mai napon szolgál[juk] [Istent].”¹⁶

3. férfi: Amikor a szívünket és az akaratunkat adjuk Istennek, Ő először megszenteli azt. Nem úgy néz ki a dolog, hogy mi csak neki adjuk a szívünket, Ő meg beteszi egy nagy páncélterembe, mondván hogy „Igen! Egy újabb szív a tárházamban”. Elveszi azt, megszenteli, próbára teszi, majd visszaadja nekünk, és azt mondja: „Most pedig menj, és használd ezt sok jó dolog megtételére.” Igazából soha nem gondolkodtam el azon, hogy mi történik vele, miután neki adtuk. Azt hittem, hogy ez már a folyamat vége, pedig inkább csak a kezdete.

3. nő: Tudom, hogy nem tudok mindent, és úgy tűnik, minél többet tanulok, annál inkább rájövök, hogy milyen sok mindent nem tudok. Azt azonban tudom, hogy Isten él. Ma pedig még jobban megerősödtem abban, hogy Ő mindenről tud, és izgatottan várja és akarja, hogy megáldhassa a gyermekeit, azaz minket.

1. nő: Három napja kaptam egy papsági áldást, hogy segítsen az életemben történő egyik aktuális dologgal kapcsolatban. Az áldás szövegében pedig elhangzott, hogy jobban kell bíznom Istenben és alávetnem az akaratomat. Az áldás alatt azonban igen konkrétan azt éreztem, hogy mélyebben kell majd tanulmányoznom, hogy mit is jelent ez igazán. Hogy ez majd miként változtatja meg a mindennapi cselekedeteimet, és hogy hogyan rendeljem teljesen alá magam Neki.

Így az akaratunk felajánlás az Úrnak – egy mindennap elvégzendő dolog. Nem egy egyszeri cselekedet. Nem a vége valaminek, hanem csupán a kezdete. Képesek vagyunk azt mondani, amit Ő akar, hogy mondjunk. Képesek vagyunk megtenni azt, amit Ő akar, hogy megtegyünk. Képesek vagyunk tanúságot tenni a világ előtt Isten szeretett Fiáról – mégpedig azért, mert mindezt meg akarjuk tenni. Amikor ez a változás történik a szívünkben, az engesztelés iránti hálánk olyannyira megnövekszik, hogy folyamatosan erősödünk általa.

Alma ezt mondta: „…ha éreztétek már úgy, hogy a megváltó szeretet énekét szeretnétek énekelni, akkor azt kérdezem, hogy tudtok-e most úgy érezni?”¹⁷

A megváltó szeretet éneke arról szól, hogy örvendünk Jézus Krisztus engesztelésében. Ez nem feltétlenül olyan ének, melynek szövege és dallama van. Az érzéseink éneke ez. Azok a szavak, melyeket a megváltó szeretet éneke közben használunk a hálánk kifejezésére, állandóan változnak, attól függően, hogy milyen áldásokat kapunk. A Szabadító iránt érzett e hálánk azonban valódi dalhoz hasonlít. Olyan dalhoz, mely képes újra és újra lejátszódni a szívünkben, amikor arra gondolunk, hogy a Megváltó miként szabadított meg bennünket mindentől, ami le akar húzni minket.

Ezért kérdezte meg Alma, hogy tudunk-e úgy érezni, hogy elénekeljük azt. Most van itt az a pillanat, ami számít. Ha most úgy érezzük, hogy örvendezünk Jézus Krisztus engesztelésében, akkor a szívünk a helyén van. Az akaratunkat adjuk neki, Ő pedig megerősíti azt. Ha vonzanak bennünket a világ dolgai, akkor a szívünk nincs a megfelelő helyen, az akaratunk pedig nem lesz megerősítve.

A Mormon könyve vége felé a nefiták, akik egyszer igazlelkű nép voltak, elfordultak az Úrtól. Saját erejükkel kezdtek el kérkedni ahelyett, hogy az Úr erejében örvendtek volna. Szándékosan lázadtak fel Isten ellen. És mi történt velük? Saját erejükre hagyattak olyannyira, hogy mindenüket elveszítették.¹⁸

Mi ezt nem akarjuk. Tudjuk, hogy egyedül nem tudunk boldogulni ebben az életben. Egyszerűen nem tehetjük meg. Szükségünk van az Úr segítségére. Szükségünk van egymás segítségére. Nem támaszkodhatunk egyedül a saját erőnkre. Az Úr kitárt karokkal hív bennünket, hogy megerősödjünk általa, hogy soha többé ne kelljen egyedül a saját erőnkre hagyatkoznunk.¹⁹

Tudom, hogy képesek vagyunk elfogadni a hívását, hogy jöjjünk és erősödjünk meg, hogy jöjjünk és nyerjünk bűnbocsánatot, és hogy érezzük az Ő végtelen szeretetét. Azután pedig mosolygó szívvel akarjuk majd énekelni a megváltó szeretet énekét – és nem csak néhanapján. Egyfolytában ezt a dalt akarjuk majd énekelni. Amikor erőt érzünk valami nehéz dolog megtételére, akkor a szívünkben fogjuk énekelni. Amikor engedjük, hogy az igazság ránk találjon és felduzzassza lelkünket, akkor ezt az éneket fogjuk énekelni. Amikor érezzük, hogy bűnbocsánatot nyertünk, ezt az éneket fogjuk énekelni. Amikor pedig érezzük az Ő szeretetét, akkor is ezt az éneket fogjuk énekelni.

Minden alkalommal, amikor elénekeljük, az akaratunkat ajánljuk fel Neki, az egyetlen ajándékunkat, melyet képesek vagyunk adni Neki. Ő pedig nem csupán elfogadja az ajándékunkat, hanem felnagyítja és el is mélyíti azt. Lehetővé teszi számunkra, hogy képesebbnek érezzük magunkat a cselekvésre. Segít megnövelni azon képességünket, hogy szeressünk és szeretve legyünk. Kivezet bennünket a sötétségből a világosságba. Meggyógyít bennünket, és oly módokon segít nekünk, hogy megbocsáthassunk másoknak és mi is megbocsátást nyerjünk.

Tanúságomat teszem, hogy Ő a mi Szabadítónk és a Megváltónk. Bizonyságomat teszem arról, hogy az Ő Atyja annyira szeretett bennünket, hogy leküldte Őt a földre, hogy értünk éljen és haljon meg. Tudom, hogy ez az Ő egyháza. Tudom, hogy az Ő élő prófétája, Thomas S. Monson elnök, tisztában van az egyház tagjainak szükségleteivel, és tudja, miként segítsen nekünk rálelni a hazavezető útra. Jézus Krisztus nevében, ámen.