Saját boldogságunk építészei vagyunk

Gerald Causse

első tanácsos az Első Elnökségben

Kép

Drága fivéreim és nővéreim! Hatalmas kiváltságnak és megtiszteltetésnek érzem, hogy ma este szólhatok hozzátok. Mélységes csodálattal vagyok az egyház fiatal felnőttjei iránt, és nagyon örülök, hogy egy kis időt tölthetek veletek ma este.

Sok ezren vagytok ebben a csodálatos tabernákulumban. De még többen, több ezren vannak azok, akiket most nem látok, és különféle gyülekezeti házakban gyűltek össze világszerte. Tudom, hogy ti is figyeltek és tanulni vágytok. A bennünket elválasztó távolság ellenére tudom, hogy a Szentlélek mindenhol jelen tud lenni. Nem is annyira a műholdas közvetítés, mint inkább a Szentlélek jelenléte az, ami ezt a sajátos köteléket képes kialakítani mindannyiunk között. Imádkozom, hogy Ő most velünk lehessen, hogy tanítson és vezessen, valamint hogy sugalmazzon bennünket ma este.

Az élet számos meglepetést tartogat

Egy csodálatos helyiségben vagyunk most, egy történelmi műemlékben, mely a Salt Lake Cityt alapító pionírok hite és szorgalma előtt tiszteleg. Én először 16 éves koromban léptem be a Tabernákulumba. Akkor jártam először az Egyesült Államokban. Édesapám felajánlotta, hogy elkísérhetem az egyik üzleti útjára Kalifornia államba. Egy Franciaország déli részén nevelkedett fiatal férfiként majd kiugrottam a bőrömből örömömben. Végre láthatom Amerikát! Lelkesedésem pedig csak egyre fokozódott, mivel az útiterv része volt egy Salt Lake Cityben töltött hétvége is, hogy részt vegyünk az Általános Konferencián.

Emlékszem, ahogy megérkeztünk Utahba a bérelt Ford Mustangunkkal. A hosszú autóutunk során hófúvásokon és végtelennek tűnő sivatagokon is áthaladtunk, valamint bámulatos narancsszínű kanyonok és fenséges hegyek övezték utunkat. A táj az amerikai vadnyugatot idézte elém. A szememet pedig folyamatosan nyitva tartottam, hátha látok néhány indiánt vagy cowboyt az autópálya mentén.

Másnap, egy barátunk kedvességének köszönhetően, már itt ülhettünk a Tabernákulum első soraiban, hogy részt vegyünk a konferenciai üléseken. Hatalmas benyomást tett rám. A gyűlések során megpróbáltam néhány ismerős angol szót is kihallani. Máig emlékszem Ezra Taft Benson elnök beszédére, vagyis nem igazán arra, amit mondott, hanem hogy az fiatal férfiként milyen mély hatást gyakorolt rám. Úgy éreztem, hogy egy álmot, egy csodás kalandot élek meg.

Akkor még hogyan is képzelhettem volna el mindazt, ami ma este itt történik? Vajon elképzelhettem-e azt, hogy egy ilyen tömeg előtt mondok majd beszédet ugyanabban a tabernákulumban? Biztosan nem!

Az élet sok meglepetést tartogat, nemde? Még öt évvel ezelőtt sem tudtam volna ilyet elképzelni. Akkor még Párizsban éltem a családommal, és úgy tűnt, az életünk a terveink szerint alakul. Mind az öt gyermekünk ugyanabban az otthonunkhoz közeli kórházban született. Mi el sem tudtunk volna képzeli egy másmilyen életet annál, mint amit ott, Párizs békés külvárosában éltünk, gyermekeink és születendő unokáink körében. Egy este aztán Monson elnök felhívott minket telefonon, az életünk pedig a feje tetejére állt.

Azóta a családommal felfedeztük a utahi élet örömeit – az egyháztörténeti helyszíneket, a kirándulást a hegyekben, a hátsó kertben sütögetést a naplementében, a mindenféle töltelékkel (a legjobbakkal és a legrosszabbakkal egyaránt) ellátott hamburgereket, a Pumák futball mérkőzéseit… vagy az egyetemi csapatét. De még az is előfordulhat, hogy a cowboy, akit holnap az út mentén láttok, lehet, hogy éppen én leszek.

A jövő feltérképezetlen

Az Elnöklő Püspökség tagjaként betöltött megbízatásom izgalmas és inspiráló feladat. Ez az élmény azonban nagyban különbözik mindattól, amit fiatal koromban elterveztem. Gyerekoromban még régész szerettem volna lenni. A nagyanyám mindent elkövetett, hogy megfelelő oktatásban részesülhessek. Kaptam tőle egy könyvet az ifjú Tutanhamon fáraóról, mely hatására szenvedélyesen kutatni kezdtem az ősi civilizációkat. Számos hétvégémet azzal töltöttem, hogy ősi csatákat rajzoltam, a hálószobám falait pedig teleaggattam ezekkel a képekkel. Álmodoztam arról, hogy egy nap majd elmegyek Egyiptomba, hogy részt vegyek az ősi egyiptomi templomok és a fáraók sírjainak kiásásában.

Négy évtized elteltével még mindig nem vagyok régész, és kétlem, hogy valaha is az leszek. Soha nem jártam Egyiptomban, az általános felhatalmazotti elhívásom előtt pedig utoljára az élelmiszeriparban dolgoztam. Annak pedig szintén nem sok köze volt a gyermekkori terveimhez.

A fiatalkor, általánosságban véve, tökéletes időszak személyes tervek felállításához. Mindannyiunknak megvoltak a gyermekkori álmai. Fiatal felnőttekként még mindig kell, hogy legyenek álmaitok a jövőtökkel kapcsolatban! Lehet, hogy az valamilyen sportteljesítménnyel, valami nagyszerű művészi alkotás létrehozásával, vagy egy diploma vagy komoly állás megszerzésével kapcsolatos, melyek mindegyike munkát és kitartást kíván. Lehet, hogy elmétekben egy igen becses kép alakult ki leendő férjetekről vagy feleségetekről – hogy milyen lesz külsőre, milyen jellemvonásai lesznek, milyen színű lesz a szeme vagy a haja, és hogy milyen csodálatos gyermekek fogják majd megáldani a családotokat.

Vajon kívánságaitokból mennyi válik majd valóra? Az élet tele van bizonytalansággal. Meglepő dolgokba botlunk az élet ösvényén. Ki tudja, mi fog történni holnap, hol lesztek néhány év múlva, és mit fogtok éppen csinálni? Az élet olyan, akár egy izgalmas regény, melynek cselekményét nagyon nehéz előre megjósolni.

Lesznek olyan kulcsfontosságú pillanatok, melyek egy szempillantás alatt megváltoztathatják az életeteket. Ilyen előre nem tervezett pillanat lehet akár egy pillantás, egy beszélgetés, vagy egy váratlan esemény is. A feleségemmel, Valerie-vel még mindig pontosan emlékszünk a pillanatra, amikor egymásba szerettünk. Párizsban történt egy kóruspróbán, a fiatal egyedülállók egyházközségében. Teljesen váratlanul ért bennünket. Gyermekkorunk óta ismertük egymást, és korábban soha nem vonzódtunk egymáshoz. Azon az estén azonban én játszottam a zongorán, ő pedig a kórusban énekelt. Pillantásunk összeakadt, és valami történt. Egy pillanat, melyben benne rejlett az örökkévalóság.

Az életben új lehetőségek tárulnak majd elétek, mint például Monson elnök közelmúltban tett kijelentése a misszionáriusi szolgálat korhatárával kapcsolatban. E prófétai bejelentés hatására valószínűleg több ezer fiatal férfi és fiatal nő változtatja éppen meg a terveit, hogy elmehessen missziós szolgálatot végezni.¹

Az életünk ösvényét néha váratlan kihívások vagy csalódások alakítják. Tapasztalatból tudom, hogy az életünk körülményeit csupán részben tudjuk irányítani.

Az emberek zöme mégis vonakodik az ismeretlentől. Az élet bizonytalansága néhányakban bizalomhiányt, a jövőtől való félelmet eredményez, mely különféle módokon nyilvánul meg. Vannak, akik a bukástól tartva haboznak elkötelezni magukat, még akkor is, ha jó lehetőségek adódnak számukra. Esetleg későbbre halasztják például a házasságot, a tanulmányaikat, a családalapítást, vagy hogy egy állandó munkahelyet szerezzenek, és inkább csak a „lógás” mellett döntenek, vagy hogy a szüleik otthonának kényelmét élvezzék.

Egy másik, bennünket korlátozó hozzáállás a következő, már-már szállóigében található: „Egyél, igyál és vigadj, mert holnap meghalunk” (2 Nefi 28:7). Ez a mondat azt sugallja, hogy mivel nem tudjuk, mit hoz a holnap, és idővel mindannyian meghalunk, a jelent kell minél jobban kiélveznünk. Az ilyen gondolkodásmód az azonnali örömöket hajszolja, függetlenül azok következményeitől.

Kövessétek a boldogság ösvényét!

Drága fivéreim és nővéreim! A mai üzenetem számotokra az, hogy nemcsak a félelem, a kétség vagy az élvhajhászás ösvényei léteznek, hanem egy olyan is, mely békét, biztonságot és nyugalmat hoz az életbe. Nem tudtok hatással lenni életetek összes körülményére. Olyan jó és kihívást jelentő dolgok egyaránt fognak történni veletek, melyekre soha nem számítottatok volna. Azt azonban kijelentem nektek, hogy a saját boldogságotokat igenis ti irányítjátok. Ti vagytok annak építészei.

Máig emlékszem Dieter F. Uchtdorf elnöknek a legutóbbi általános konferencián elhangzott bölcs szavaira. Ezt mondta:

„Minél idősebbek leszünk, annál többször tekintünk vissza és jövünk rá, hogy a körülmények tulajdonképpen nem számítanak, vagy nem azok határozzák meg a boldogságunkat...

Mi határozzuk meg, mennyire leszünk boldogak.”²

A boldogság tulajdonképpen nem a saját életetek körülményeinek függvénye. Sokkal inkább a lelki jövőképeteken, valamint azon alapelveken nyugszik, melyekre az életeteket alapozzátok. Ezek az alapelvek fognak boldogságot hozni számotokra, azon kihívásoktól és meglepetésektől függetlenül, melyekkel elkerülhetetlenül szembe kell majd néznetek e földi utazásotok során.

Javaslom, hogy ma este tekintsünk át néhányat ezen alapelvek közül.

1. Ismerd fel a személyes értékeidet!

Az első: ismerd fel a személyes értékeidet!

Idén nyáron a családommal a Franciaország déli részén fekvő csodálatos Provence-ban töltöttünk el néhány kellemes napot. Az egyik este, röviddel naplemente után, mikor a sötétség lassan beborította a környező vidéket, úgy döntöttem, eltöltök néhány nyugalmas percet egy kényelmes kerti székbe heveredve. Mivel minden sötét volt, nehezen tudtam felismerni a körülöttem lévő dolgokat. Szemeim így az égbolt felé fordítottam. Először csak áthatolhatatlan sötétséget láttam. Aztán hirtelen egy fénypont tűnt fel az égen, mint egy apró szikra. Majd kettő, aztán három. Ahogy a szemem hozzászokott a sötéthez, lassan milliónyi csillag fénye tárult elém. Az addig csupán sötétnek vélt égbolton kirajzolódott a Tejút.

Ezt gondoltam magamban: „Ez kicsit olyan, mint az Istennel való kapcsolatunk. Hiszen hányan gondolják úgy, hogy Ő valahol messze van, vagy nem is létezik. Ezek az emberek az életet nagyon sötétnek és feketének látják. Nem szánnak időt vagy erőfeszítést arra, hogy megvizsgálják a mennyet, hogy meglássák, Ő igenis ott van, és nagyon közel hozzánk.”

Ezután tovább folytattam az elmélkedést. Elgondolkodtam a szemem elé táruló univerzum hatalmasságán, valamint saját fizikai jelentéktelenségemen, majd feltettem a kérdést: „Mi is vagyok én egy ilyen hatalmas alkotáshoz képest?” Egy szentírás jutott az eszembe. Egy nagyon csodálatos szentírás, mely egyike Dávid zsoltárainak, akinek költészete mindig is inspirált engem.

„Mikor látom egeidet, a te újjaidnak munkáját; a holdat és a csillagokat, a melyeket teremtettél:

Micsoda az ember – mondom – hogy megemlékezel róla? és az embernek fia, hogy gondod van reá?” (Zsoltárok 8:3–4).

Rögtön ezután pedig a következő vigasztaló mondat következik:

„Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt!” (Zsoltárok 8:6).

Ez a teremtés csodája és egyben paradoxonja is. Habár a világegyetem hatalmas és végtelen, ugyanakkor mindegyikünk egyéni, dicsőséges és végtelen értékkel bír Teremtőnk szemében. Bár fizikai megjelenésem jelentéktelen, személyes értékem mégis mérhetetlenül jelentős Mennyei Atyám számára.

Uchtdorf elnök kijelentette:

„Akárhol és akármilyen körülmények között is legyetek, nem feledkeztek meg rólatok! Nem számít, milyen komornak tűnnek a napjaitok, nem számít, milyen jelentéktelennek érzitek magatokat, nem számít, hogy mennyire háttérbe szorítva érzitek magatokat, Mennyei Atyátok nem feledkezett meg rólatok! Sőt, Ő végtelen szeretettel szeret benneteket.

…[A] világegyetem legfenségesebb, leghatalmasabb és legdicsőségesebb Lénye ismer, és nem feledkezik meg rólatok. Benneteket a végtelen világűr és az örökkévaló idő Királya szeret!”³

Életünknek értelmet ad és fényként ragyogja be az a tudás, hogy Isten személyesen ismer és szeret bennünket. Emlékszem egy fiatal nőre, aki egy Rómában tartott esti beszélgetés után odajött hozzám. Elcsukló hangon beszélt nekem a nővéréről, aki éppen akkor nagyon nehéz időszakokat és megpróbáltatásokat élt át. Azután pedig a következő kérdést tette fel nekem: „Hogyan segíthetek neki tudni, hogy Mennyei Atyánk szereti őt?”

Hát nem ez a legfontosabb kérdés? Honnan tudhatjuk, hogy Isten szeret bennünket? A saját személyes értékünkkel kapcsolatos érzéseinket gyakran a körülöttünk lévő emberektől kapott figyelem és szeretet alapján ítéljük meg. Pedig ez a szeretet nem mindig teljes. Az emberek szeretete gyakran tökéletlen, hiányos vagy önző.

Isten szeretete azonban tökéletes, teljes és önzetlen. Akárki is vagyok, akár vannak barátaim, akár nincsenek; akár népszerű vagyok, akár nem; és még akkor is, ha úgy érzem, hogy mások üldöznek és elutasítanak, teljes bizonyossággal tudhatom azt, hogy Mennyei Atyám szeret engem. Ismeri a szükségleteimet, megérti az aggodalmaimat, és alig várja, hogy megáldhasson engem. Az irántam érzett szeretetének legnagyobb megnyilvánulása pedig az, hogy „úgy szerette... e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta” (János 3:16). Nem vette el a Szabadító keserű poharát, és bizonyosan Ő maga is szenvedett, miközben látta Fia szenvedését a Gecsemáné kertjében és a kereszten. Krisztus minden ember bűnéért engesztelést végzett, és e hatalmas engesztelés egy része nekem is szólt, és ma is elérhető számomra. Ez a végtelen ajándék, melyet az Atya és az Ő Fia megosztanak velünk, megerősíti a lelkemnek, hogy Számukra milyen személyes értékkel bírok.

Testvérek, képzeljétek el, mit is jelentene számotokra az, ha úgy látnátok magatokat, ahogyan Isten lát benneteket! Mi lenne, ha ugyanolyan jóindulattal, szeretettel és bizalommal tekintenétek magatokra, mint Isten? Képzeljétek el, milyen hatással lenne az életetekre, ha úgy ismernétek örökkévaló lehetőségeteket, mint Isten! Milyen hatással lenne az életetekre, ha az Ő szemén keresztül láthatnátok saját magatokat?

Bizonyságot teszek arról, hogy Ő itt van. Keressétek Őt! Kutassátok és tanulmányozzátok a szavait! Imádkozzatok és kérjetek! Megígérem nektek, hogy Isten kézzel fogható jeleket fog küldeni nektek az Ő létezése és irántatok érzett szeretete bizonyítékául. Lehet, hogy ez egy imára adott válaszként érkezik; lehet, hogy a Szentlélek gyengéd vigasztalása által; lehet egy hirtelen sugalmazás, vagy egy olyan erő, melyről tudjátok, hogy nem tőletek származik; lehet egy családtag, barát vagy papsági vezető, aki éppen a megfelelő helyen és a megfelelő időben lesz ott, hogy megáldja az életeteket. Akárhogy is legyen, ha közeledtek felé, Ő tudatni fogja veletek, hogy ott van.

2. Válj azzá, aki valóban vagy!

Most pedig nézzük a boldogság második alapelvét: válj azzá, aki valóban vagy!

Ezt a mondatot az egyik legünnepeltebb görög költőnek, Pindarosznak tulajdonítják.⁴ Ez elsőre ellentmondásosnak hangzik. Hogyan tudok olyasvalakivé válni, aki már most is vagyok?

Hadd szemléltessem ezt az alapelvet egy történettel. Nemrégiben néztem meg A józan ítélőképesség kora című filmet. A film egy tehetős, Marguerite nevű tehetős bankárnőról szól, aki igen zaklatott életet él, mely során rengeteget utazik és tárgyal a világ mind a négy szegletében. Habár férjnél van, azt állítja, hogy nincs ideje gyermeket szülni.

A negyvenedik születésnapján egy titokzatos levelet kap, melyben a következő áll: „Kedves én! Ma vagyok hét éves, és azért írom ezt a levelet, hogy segítsek neked emlékezni azokra az ígéretekre, melyeket még a józan ítélőképesség korában tettem, és hogy emlékeztesselek arra, hogy kivé is akarok válni.” Marguerite ekkor hirtelen rádöbben, hogy a levél írója nem más, mint saját maga, hétéves korából. Az ezt követő oldalakon a kislány részletesen ismerteti az általa kitűzött életcélokat.

Marguerite pedig rájön, hogy az ember, akivé vált, egyáltalán nem hasonlít arra, akit kislány korában elképzelt. Miközben eldönti, hogy újra az az ember lesz, akit gyermekkorában kigondolt, a gondosan eltervezett élete teljesen a feje tetejére áll. Kibékül a családjával, és elhatározza, hogy élete hátralévő részét a szükséget látó emberek szolgálatának szenteli.⁵

Drága barátaim, ha most ti is kapnátok egy ilyen levelet a múltból, mit olvasnátok benne? Mi állna abban a levélben, melyet mondjuk nyolc évesen, a keresztelésetek napján írtatok volna magatoknak? Vagy hogy kicsit még távolabbról nézzük a dolgot: ha lehetséges lenne, hogy a halandóság előtti életetekből kapnátok egy levelet, mi állna abban? Milyen hatással lenne rátok egy ilyen levél egy elfelejtett, ámde nagyon is valós világból, ha az ma kerülne a kezetekbe?

Valami ilyesmi állna benne: „Kedves én! Azért írok neked, hogy emlékeztesselek arra, hogy kivé is akarok válni. Hatalmas örömmel fogadtam, hogy a földre jöhetek. Tudom, hogy a földi élet egy elengedhetetlen állomás, mely lehetővé teszi számomra, hogy kifejlesszem a bennem rejlő lehetőségeket, és örökké Mennyei Atyámmal élhessek. Remélem, emlékezni fogsz arra, hogy a legnagyobb vágyam az, hogy Szabadítónk, Jézus Krisztus egyik tanítványa lehessek. Én támogatom az Ő tervét, és amikor a földön leszek, segédkezni akarok az Ő szabadító munkájában. Kérlek, azt se feledd, hogy egy család része akarok lenni, mely az egész örökkévalóságban együtt marad.”

Ez az utolsó gondolat egy csodálatos énekre emlékeztet, mely csak a francia egyházi himnuszos könyvben található, más országok himnuszos könyveiben nem. A címe: „Souviens-toi” [szuvien toá], ami annyit tesz: „Emlékezz!”, a dallama pedig Antonín Dvořák [ejtsd: dvorzsák] Új-világ szimfóniájára épül. Az énekben egy szülő szól újszülött gyermekéhez.

Hadd olvassam fel a harmadik versszakot:
„Ne feledd, gyermekem: az idők hajnalán,
barátokként játszottunk a szélben.
Aztán egy nap, örömmel döntöttünk úgy,
hogy elfogadjuk az élet nagyszerű tervét Urunktól.
Azon az estén, gyermekem, megígértük,
hogy szeretet és hit által újra együtt leszünk majd.”6

„Gyermekem, emlékezz!” Az élet egyik legnagyszerűbb kalandja annak felfedezése, hogy kik is vagyunk valójában, honnan jöttünk, majd pedig hogy következetesen összhangban éljünk az azonosságunkkal és a létezésünk céljával.

Brigham Young ezt mondta: „A legnagyszerűbb lecke önmagunk megismerése... Ezt meg kell tanulnunk... Egyetlen ember sem ismerheti meg magát teljes egészében anélkül, hogy ne tudna valamennyit Isten dolgairól; és egyetlen ember sem értheti meg Isten dolgait anélkül, hogy saját magát ismerné. Először tehát magát kell ismernie, különben soha nem fogja megismerni Istent.” ⁷

Nemrégiben a lányaim felhívták a figyelmemet arra, hogy Az oroszlánkirály című rajzfilm remek hasonlatot vonultat fel erre. A ti generációtok ennek a rajzfilmnek a hangjaira és képeire nőtt fel. Valószínűleg emlékeztek a részre, amikor Szimbát meglátogatja édesapja, Mufasa, az elhunyt király. Szimba, apjának halála után messze vándorolt a királyságtól, mivel vétkesnek érezte magát apja halálában. El akart menekülni azon felelőssége elől, hogy megörökölje a trónt.

Édesapja megjelenik tehát neki, és így figyelmezteti: „Elfelejtetted ki is vagy valójában, ezért engem is elfelejtettél. Nézz magadba, Szimba! Több vagy annál, mint amivé váltál. El kell foglalnod helyed az élet körforgásában.” Aztán pedig többször is felhangzik a következő felhívás: „Emlékezz, ki vagy!... Emlékezz, ki vagy!”

Szimba, akit teljesen felráz ez az élmény, úgy dönt, elfogadja a rendeltetését. Bizalmasának, a sámán majomnak ezt mondja: „Úgy tűnik, hogy változnak a szelek.“

A majom válasza a következő: „A változás jó.“

Szimba erre így felel: „De nem könnyű. Tudom, mit kell tennem, de ha vissza akarok menni, akkor szembe kell néznem a múltammal. Már oly régóta menekülök előle.”

„Hova mész?” – kérdezi a majom.

„Vissza megyek” – kiáltja Szimba.⁸

Mindannyian képesek vagyunk elfoglalni, vagy újra elfoglalni helyünket az élet körforgásában. Váljatok azzá, akik valóban vagytok! A boldogságotok és azon képességetek, hogy egyensúlyt találjatok az életetekben, akkor fog bekövetkezni, amikor megtaláljátok, felismeritek és elfogadjátok valódi kiléteteket Mennyei Atyánk gyermekeként, majd pedig e tudás szerint kezdtek el élni.

3. Bízz Isten ígéreteiben!

Most pedig megosztom veletek a boldogság harmadik alapelvét: bízz Isten ígéreteiben!

Nagyon szeretem Thomas S. Monson elnök következő szavait: „A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek.”⁹ Az életben elért sikerünk és boldogságunk nagyban attól a hittől és bizalomtól függ, hogy az Úr vezetni fog bennünket rendeltetésünk betöltésében.

Megfigyeltem, hogy azok a férfiak és nők, akik az életben figyelemreméltó dolgokat érnek el, gyakran már gyermekkoruk óta hatalmas hittel vannak a jövőjük iránt. Jó példa erre Winston Churchill, a kiváló brit államférfi. Fiatal férfiként megingathatatlan bizalommal volt a jövője iránt. Amikor 23 évesen a hadsereg páncélos alakulatában szolgált Indiában, ezt írta édesanyjának: „Hiszek a szerencsecsillagomban, és hogy van célom a világban.”¹⁰ Mily prófétai gondolat! Sőt, még azt is látta lelki szemei előtt, hogy ő egy kulcsfigura lesz saját országa történelmében, és ő lett az a férfi, aki Nagy-Britanniát győzelemre vezette a második világháborúban.

Hiszem, hogy nektek, Jézus Krisztus egyházának fiatal tagjainak, sokkal több áll a rendelkezésetekre egy szerencsecsillagnál, hogy vezéreljen benneteket. Isten figyel rátok, és ígéreteket tett nektek.

Malakiás könyvében van egy szentírás, mely az evangélium visszaállításának középpontjában áll, és melyet Moróni angyal is idézett minden egyes, Joseph Smithnél tett látogatása során. Illés prófétát idézve ezt mondta: „És ő a gyermekek szívébe ülteti az atyáknak tett ígéreteket, és a gyermekek szíve atyáikhoz fordul” (Joseph Smith története 1:39).

Drága fiatal fivéreim és nővéreim! A visszaállításnak köszönhetően ti vagytok az ígéret gyermekei. Az atyáitoknak adott ígéreteket fogjátok örökül kapni. Az Úrtól jövő eme ígéretek egy királyi nemzetség részesévé tesznek benneteket.

Sokaknak közületek nemes pionírok is vannak az őseik között, olyan nagyszerű lelkek, akik bátorságuk és áldozathozataluk által segítettek a visszaállított egyház megalapításában. Több nemzedéknyi bátor szent járt már előttetek. A mai hallgatóságomból sokan pedig saját családjuk és országuk pionírjai. Egy örökkévaló láncolat első láncszemei vagytok. Akármi is legyen a történetetek vagy az örökségetek, az egyház tagjaiként egy lelki családhoz vagytok kapcsolva. Lelki értelemben vett családtörténetetek mindegyikőtöket a próféták által megjövendölt atyák leszármazottjaivá, valamint Isten nekik tett ígéreteinek örököseivé teszi.

Olvassátok el újra a pátriárkai áldásotokat! Ebben az áldásban az Úr megerősíti számotokra, hogy Izráel egyik törzséhez tartoztok, ami miatt pedig, hithűségetek által azon hatalmas áldások örököseivé válhattok, melyeket Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak ígértek. Isten ezt az ígéretet tette Ábrahámnak: „…mert mindazok, akik befogadják ezt az evangéliumot, a te nevedről neveztetnek, és a te magodhoz számláltatnak, és felkelnek, és atyjukként áldanak téged” (Ábrahám 2:10). A pátriárkai áldásotokat olvasva különösen figyeljetek oda azokra az ígéretekre, melyeket az Úr személyesen nektek tett. Gondolkodjatok el mindegyiken! Mit jelentenek a számotokra?

Ezek kézzel fogható ígéretek, és ha mi megtesszük a részünket, Isten is megteszi az Ő részét. Nagyon szeretem Alma szavait, melyeket aznap mondott, amikor átadta a szent feljegyzéseket fiának, Hélamánnak:

„Ó, emlékezz, emlékezz rá, Hélamán fiam…,

Ha Isten parancsolatait betartod, és ezekkel a szent dolgokkal aszerint cselekszel, ahogy azt az Úr megparancsolja neked, …akkor íme, nincs az a hatalom a földön vagy a pokolban, amely elvehetné őket tőled, mert Isten olyan hatalmas, hogy minden szavát betölti.

Mert minden ígéretét be fogja tölteni, amit majd neked tesz, mert az atyáinknak tett ígéreteit is betöltötte” (Alma 37:13, 16–17).

Isten ígéreteinek beteljesedése mindig attól függ, hogy mennyire engedelmeskedünk a hozzájuk kapcsolódó parancsolatoknak. Az Úr ezt mondta: „Én, az Úr, meg vagyok kötve, amikor megteszitek, amit mondok; de amikor nem teszitek meg, amit mondok, akkor nincs ígéret számotokra” (T&Sz 82:10).

Másrészről pedig, ezen ígéretek nem garantálják, hogy minden, ami az életetekben történik, összhangban lesz az elvárásaitokkal és vágyaitokkal. Isten ígéretei azonban garantálják, hogy minden, ami veletek fog történni, az Ő akarata szerint lesz. Néha váratlan próbatételek jönnek, melyeket le kell győznünk; néha pedig a megígért áldások váratnak magukra. De eljön majd az idő, amikor tudni fogjuk, hogy ezek a próbatételek és késedelmek a javunkat és örökkévaló fejlődésünket szolgálták. Kérhetnénk hát ennél többet?

A legnagyszerűbb dolog, amire az életben vágyhatunk az, hogy akaratunkat összhangba hozzuk az Úr akaratával, és elfogadjuk az Ő időrendjét az életünkben. Ő a kezdetektől fogva ismer és úgy lát mindent, ahogy mi nem, és végtelen szeretettel van irántunk.

Hadd szemléltessem ezt az alapelvet egy személyes élményemmel. Fiatal koromban úgy döntöttem, hogy felkészítem magam Franciaország egyik legjobb üzleti főiskolájának felvételi vizsgájára. E felkészülés, mely egy egész évig tartott, nagyon megpróbáló volt, és mindennapos erőfeszítést igényelt. Az év elején úgy döntöttem, hogy e feladat nehézségétől függetlenül soha nem fogom engedni, hogy a tanulmányaim miatt ne vegyek részt a vasárnapi gyűléseimen, vagy hogy hetente egyszer ne vegyek részt a felsőfokú hitoktatáson. Sőt, még elfogadtam egy írnoki elhívást is az egyházközségemben, mely minden héten több óra pluszmunkát jelentett. Bíztam abban, hogy az Úr majd elismeri hithűségemet, és segít elérnem a céljaimat.

Az év végén, a vizsgáim közeledtével úgy éreztem, minden tőlem telhetőt megtettem. Imáim és böjtjeim pedig még buzgóbbá váltak. Amikor eljött a legnevesebb iskolába való felvételi ideje, teljes mértékben bíztam az Úrban, hogy majd megadja mindazt, amire vágytam. Sajnos azonban minden teljesen másképp történt, mint ahogyan azt én reméltem. Az egyik legerősebb tantárgyam szóbeli vizsgája teljes katasztrófa volt, a kapott jegy pedig nem lett elég ahhoz, hogy felvételt nyerjek e neves intézménybe. Nagyon zaklatott voltam. Hogyan hagyhatott el az Úr, amikor teljes hithűséggel kitartottam mellette?

Amikor a listámon második helyen lévő iskola szóbeli vizsgájára értem, kétségek és bizonytalanság gyötört. Ebben az iskolában a legnagyobb mértékben számító vizsga egy 45 perces elbeszélgetés volt egy vizsgabizottság előtt, melynek elnöke az iskola igazgatója volt. Az interjú eleje teljesen rendben zajlott. Egészen addig, amíg fel nem tettek egy látszólag jelentéktelen kérdést: „Tudjuk, hogy ön nagyon sokat készült erre a vizsgára. Azonban azt is szeretnénk tudni, hogy a tanulmányain kívül milyen más elfoglaltságai vannak?” A szívem is megállt egy pillanatra. Egy éven keresztül semmi mást nem csináltam, csak tanultam és az egyházba jártam. Szóval, tudtam, hogy eljött az igazság pillanata. Attól azonban kissé tartottam, hogy a bizottság majd negatívan fogja értékelni az egyháztagságomat. Ennek ellenére azonban egy szempillantás alatt úgy döntöttem, hogy hű maradok az elveimhez.

Ezt mondtam: „Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának tagja vagyok.” Az ezt követő mintegy negyed órában az egyházi tevékenységeimről beszéltem: a vasárnapi gyűlésekről, a felsőfokú hitoktatásról, az írnoki feladataimról.

Amikor befejeztem, az iskolaigazgató így szólt: „Tudja, nagyon örülök, hogy mindezt elmondta. Fiatal koromban én az Egyesült Államokban tanultam. Az egyik legjobb barátom is mormon volt. Figyelemre méltó fiatalember volt, aki nagyszerű emberi tulajdonságokkal rendelkezett. A mormonokat nagyon jó embereknek tartom.”

Micsoda megkönnyebbülés! Aznap az egyik lehető legjobb osztályzatot kaptam, mellyel kiemelt tanulóként nyertem felvételt abba az iskolába.

Köszönetet mondtam az Úrnak az Ő jóságáért. Akkor azonban még mindig nem békéltem meg a legnevesebb iskolában elszenvedett kudarcommal. Sokáig hordoztam magamban kudarc és az igazságtalanság érzését. Hosszú évekbe tellett megértenem, hogy milyen csodálatos áldás is volt az, hogy nem kerültem be álmaim iskolájába. A második iskolában találkoztam életem legmeghatározóbb embereivel. A velük való kapcsolatom az egész pályafutásomra kihatott, sőt még ma is fontos szerepet töltenek be a saját és a családom életében. Most már tudom, hogy az Úr még olyan fiatalon is vezérelte a lépteimet, tudván azt, hogy életem egy későbbi szakaszában milyen feladatokkal fog majd megbízni.

Testvérek, miután minden tőletek telhetőt megtettetek, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt reméltétek vagy elvártátok volna, álljatok készen elfogadni Mennyei Atyánk akaratát. Tudjuk, hogy semmi olyat nem fog ránk erőltetni, ami végső soron nem a mi javunkat szolgálná. Hallgassatok erre a fülünkben suttogó megnyugtató hangra: „…minden test az én kezemben van; legyetek nyugodtak és tudjátok, hogy én Isten vagyok” (T&Sz 101:16).

Nemrégiben láttam egy igen megindító filmet a Willie és Martin kézikocsis társaságok történetéről. 1856 májusában egymás után két, több mint ezer fős csoport hagyta el Angliát, hogy Utah államba vándoroljon. Amikor veszélyekkel teli utazásuk végén hat hónappal később megérkeztek a Salt Lake völgybe, több mint 200 ember hiányzott közülük. A legtöbben valamilyen betegség, éhezés vagy a kimerültség miatt halt meg az általuk „Sionnak” nevezett hely felé vezető úton.

A filmben bemutatott egyik pionír mély benyomást tett rám. A csapatot mindig jó humorával és lelkesedésével árasztotta el. Ő maga azonban nem az a tipikus pionír volt. Egy apró termetű, súlyosan fogyatékos férfi volt – már önmagában is egy csoda. Ahogy megtudtam, ezt a bátor pionírt Robert Pierce-nek hívták, és az angliai Cheltenhamből származott.

Az egyik utazótársa a következőképp írta le őt. Idézem: „Az egyik legsúlyosabban nyomorék utazó, akit valaha csak láttam. Az alsó végtagjai bénák voltak, az egész teste torz, a hitben azonban nagyon erős volt. Mankók segítségével meglepően gyorsan tudott haladni.”¹¹

Az egyik nap Robert Pierce rossz felé vette az irányt, és szem elől vesztette a többieket. Számos férfi indult a megkeresésére, végül pedig igen kényelmetlen helyzetben találtak rá. Idézem szavaikat:

„Rémülten láttuk, ahogy egy öreg fát három nagy szürke farkas vesz körül, és vagy fél tucat sas körözött felettük arra várva, hogy [Robert] abbahagyja a jajveszékelést és a mankóival való hadonászást, hogy végre hozzáférjenek, és abban az összekuporodott helyzetben, a fa tövében felfalják őt. [...]

Éppen időben érkeztünk, hogy megmentsük a biztos végzetétől. Kiszabadítottuk, majd egy kocsira tettük és irányba állítottuk, hogy visszatérhessen a táborba.”

Most pedig hadd olvassam fel milyen kiváló jellemvonásokkal illeték Robertet: „Hogy könyörgött nekünk szegény cimboránk, hogy engedjük gyalog menni, mivel még az utunk elején megígérte, hogy ő bizony végigjárja az utat egészen Salt Lake Cityig.”

Ekkor jött a történet szomorú része: „Sajnos hiába mentettük meg, csupán néhány nappal tudott tovább utazni velünk, amikor is a hatodik nap végéhez közeledvén befejezte földi próbatételeit. Az Elkhorn folyó partjánál temettük el.”¹²

A Robert Pierce történetét megíró Jolene Allphin nőtestvér ezt mondta róla: „Igazán figyelemre méltó, hogy amikor Robert Pierce az utazás nehézségei miatt eltávozott, addig már mintegy 1000 kilométert megtett a mankójával. Az volt szívének vágya, hogy egybegyűlhessen Sion szentjeivel, és ne jelentsen többé terhet egyetlen utazótársára sem... Robert nem akarta, hogy szánják vagy másképp bánjanak vele.”¹³

Testvérek, én feltettem magamnak a következő kérdést: Isten, aki ezt a hatalmas hitű embert olyan csodálatos módon megmentette a farkasoktól és a sasoktól, vajon miért hagyta meghalni őt az út mentén csupán néhány nappal később?

Békés halála volt. A filmben, röviddel a vége előtt ezt mondja:

„A misszionáriusok azt tanították nekem, hogy fontos vagyok, egy nap pedig tökéletes leszek. [...]

Mindig is erős testet szerettem volna. Most végre megkapom. Majd gondoljatok rám, amikor Sionba értek!.”¹⁴

Robert Pierce tiszteletéből most felolvasnék egy részt Pál zsidókhoz írt leveléből:

„Hitben haltak meg mindezek, nem nyerve meg az ígéreteket, hanem csak távolról látva és üdvözölve azokat, és vallást tevén arról, hogy idegenek és vándorok a földön.

…nyilván jelentik, hogy hazát keresnek. …

Így azonban jobb után vágyódnak, …mennyei után” (Zsidók 11:13, 16).

A végén Robert Pierce felismerte, hogy a végső úti célja a menny királysága volt, nem pedig a Salt Lake völgy.

Ugyanígy van ez velünk is. Az Úr ígéretei erősítik meg bennünk a végső úti célunkat. Istenről való előzetes tudásunk függvényében az útiterv mindegyikőnk számára eltérő. A körülményeink változhatnak, történhetnek váratlan események, jöhetnek próbatételek, a hithűségünk által azonban Isten ígéretei biztosítva vannak számunkra.

Anne C. Pingree nőtestvér csodálatosan felvázolta, mit is jelent hitet gyakorolni az Úr ígéreteiben. Szavait Bruce R. McConkie eldert idézve kezdte:

„»A hit a maga teljes és tiszta alakjában megingathatatlan bizonyosságot és… tökéletes bizalmat követel abban, hogy [Isten] meg fogja hallani esedezésünket, és [megadja] könyörgéseinket« a maga idejében. Ha ebben hiszünk, akkor mi is meg tudunk állni a hitben ma és holnap.”

Majd így folytatta:

„Nem számít, hol és milyen körülmények között élünk, igazlelkű életünk mindennap megmutathatja Jézus Krisztusba vetett hitünket, ami túltekint a halandó szívfájdalmakon, csalódásokon és valóra nem vált ígéreteken. Csodás dolog olyan hittel bírni, ami képessé tesz minket arra, hogy előretekintsünk arra a napra, amikor »mindazt, amit ígért, a szentek megkapják.«”¹⁵

Testvérek! A saját életem körülményei ma nyilvánvalóan mások, mint amit a ti korotokban elterveztem. Nem hiszem azonban, hogy valaha ennél boldogabb lettem volna. Ha valaki 20 éves koromban átadta volna nekem az életem mai napig szóló történetét, azt hiszem, bármiféle habozás nélkül aláírtam volna a pontozott vonalon.

A jövőtök olyan fényes, mint a hitetek

Most pedig Valérie és a saját nevemben is szólnék. Minél jobban eltöprengek életünk ösvényén, annál jobban hiszem azt, hogy a leglényegesebb dolog az volt, hogy fiatal korunkban az örökkévalóság ugyanazon képe lebegett szemeink előtt. Egy örökkévaló családot akartunk alapítani. Tudtuk, hogy miért vagyunk itt a földön, és hogy milyen örökkévaló céljaink vannak. Tudtuk, hogy Isten szeret bennünket, és hogy rendkívül értékesek vagyunk a szemében. Minden bizalmunk megvolt abban, hogy válaszolni fog az imáinkra, mégpedig az Ő módján, és akkor, amikor azt jónak látja. Nem tudom, hogy mindenben készek voltunk-e elfogadni az Ő akaratát, mivel ez olyasvalami volt, amit még meg kellett tanulnunk – és továbbra is tanuljuk. Azonban tőlünk telhető legjobb módon akartuk Neki szenteli magunkat és követni Őt.

Monson elnökkel együtt bizonyságomat teszem arról, hogy a „jövőtök olyan fényes, mint a hitetek”. A boldogságotok sokkal inkább függ az általatok választott alapelvek követésétől, mintsem az életetek körülményeitől. Legyetek hűek ezekhez az alapelvekhez! Isten ismer és szeret benneteket. Ha összhangban éltek az Ő örökkévaló tervével, és ha hisztek az Ő ígéreteiben, akkor a jövőtök ragyogó lesz.

Vannak álmaitok és céljaitok? Remek! Teljes szívvel munkálkodjatok azok beteljesítésén! A többit pedig hagyjátok az Úrra! Ő elvezet benneteket oda, ahová egyedül nem találtok el; Ő fog azzá alakítani benneteket, amivé egyedül nem válhatnátok.

Mindig fogadjátok el az Ő akaratát! Álljatok készen arra, hogy amikor azt kéri, hogy menjetek és cselekedjétek az Ő akaratát, akkor azt tegyétek is meg. Váljatok olyan férfiakká és nőkké, akivé Ő nevel benneteket.

Imádkozom azért, hogy az életetekben érezzétek Mennyei Atyánk szeretetét, és hogy tudjátok, miként bízzatok úgy magatokban, ahogyan Ő bízik bennetek. Imádkozom, hogy mindig hithűk legyetek – minden időben és minden helyen. Szeretetemet, csodálatomat és mélységes tiszteletemet fejezem ki azért a példamutatásért és erőért, melyet az egész világ számára tanúsítotok.

Bizonyságomat teszem arról, hogy ez az örökkévalóság egy csodálatos pillanata. Dicsőséges cél lebeg a szemünk előtt: felkészülni az Istennel való találkozásra. Az Ő Fia, Jézus Krisztus él. Az Ő engesztelése és végtelen szeretetének ajándéka az, ami megnyitja az örök boldogsághoz vezető kaput. Jézus Krisztus egyháza, annak tökéletes formájában újra itt van a földön, az élén pedig Isten prófétája áll. Hatalmas öröm és kiváltság ehhez az egyházhoz tartozni. Jézus Krisztus nevében, ámen.