A bizonyság megszerzéséhez való hozzáállásom megváltoztatása. Liahóna, 2023. július
Fiatal felnőtteknek
A bizonyság megszerzéséhez való hozzáállásom megváltoztatása
Végre valahára rendelkeztem a hitnek egy egyszerű magjával, amely valóságos volt.
Az egyházban nőttem fel: eljártam a tevékenységekre, részt vettem családi imában és szentírás-tanulmányozásban. De nem igazán volt bizonyságom. Nem tudtam, hogy hiszek-e Istenben vagy az Ő Fiában. Nem tudtam, igaz-e a Mormon könyve.
Szerettem volna, hogy legyen bizonyságom, de csak bosszankodtam, miután már sokszor imádkoztam anélkül, hogy úgy éreztem volna, választ kaptam. Eltűnődtem: Ha Isten valóságos, akkor miért nem mutatja meg nekem? Miért hagyja, hogy itt üljek és tépelődjek?
Visszatekintve tisztán látom, miért nem kaptam választ: nem igazán tettem érte erőfeszítést. Hetente egyszer öt percig olvastam a szentírásaimat, és némi kinyilatkoztató élményt vártam csupán azért, mert kértem.
Nem fogtam fel, hogy a hit a cselekvés tantétele.
A hit magja
Egy külső szemlélő azt mondta volna rám, hogy tevékeny vagyok az egyházban, én viszont még mindig nem tudtam, hogy igaz-e az egyház. De akartam tudni.
Így hát úgy döntöttem, missziót fogok szolgálni. Tévesen azt feltételeztem, hogy misszionáriusként automatikusan nagyobb valószínűséggel fogok válaszokat kapni Istentől. Továbbra sem fektettem sok erőfeszítést az imába vagy a tanulmányozásba, viszont hamarosan kézhez kaptam a megbízásomat.
A misszióm kezdetén a lagymatag erőfeszítéseim miatt nehezemre esett érezni a Lelket, miközben online képeztek engem a világjárvány idején. Aztán viszont személyesen is megjelentem a misszionáriusképző-központban. És az ott töltött idő az életem leglelkibb élménye volt. Végre valahára rendelkeztem a hitnek egy egyszerű magjával, amely valóságos volt.
Változtatás és változás
Amikor végül eljutottam a missziós terepre, az kemény volt. Úgy éreztem, hogy az a kis bizonyság, amelyre korábban szert tettem, most elveszett.
Az egyik nap éppen sírtam, amikor beugrott egy emlék. Apukám mindig megkérdezte, hogy milyen volt a napom az iskolában, én pedig állandóan azt feleltem, hogy uncsi. Ő pedig ilyenkor ezt mondta: „Hát, ez azért van, mert te teszed unalmassá. Ha azt szeretnéd, hogy az iskola kellemes időtöltés legyen, tedd azzá!” Rájöttem, hogy két lehetőség közül választhatok: vagy a legtöbbet hozom ki a missziómból tanulás és fejlődés által, vagy pedig érezhetem magam nyomorúságosan is.
Ezért minden addiginál őszintébben imádkoztam, elmondva Mennyei Atyának, hogy meg fogom próbálni megváltoztatni a hozzáállásomat. Ezt követően ösztönzést éreztem arra, hogy megújult erőfeszítést tegyek. Elkezdtem igazán tanulmányozni, imádkozni és elmélkedni, és idővel ismét felcsillant a bizonyság – aztán egyre csak növekedett. Kevésbé voltam bosszús, és elkezdtem örömre lelni az evangéliumban.
Ki mint vet, úgy arat
Amikor bosszankodsz, mert úgy érzed, mintha nem növekedne a hited, olyankor talán eltűnődsz azon, hogy vajon ott van-e Isten, és hogy törődik-e veled. Én azonban megtanultam, hogy Ő mindig velünk van, és segíteni fog nekünk megerősíteni a hitünket és a bizonyságunkat, ha felelősséget vállalunk és erőfeszítést teszünk ezért (lásd Moróni 10:4).
Robert D. Hales elder (1932–2017) a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt mondta: „Bár úgy tűnik, nincs pontos képlet arra, ahogy egyénileg bizonyságot kapunk, az is látszik, hogy van egy felismerhető minta.”1 Ez a minta magában foglalja az igazság megismerésére való őszinte vágyat, az imádkozást, a szolgálatra való hajlandóságot ott, ahova elhívnak minket, arra törekedve, hogy engedelmesek legyünk, tanulmányozzuk a szentírásokat és alkalmazzuk azokat az életünkben, valamint alázatos hozzáállással rendelkezzünk.
Soha nem erősíthettem volna meg a hitemet, ha nem változtattam volna a hozzáállásomon, nem követtem volna ezt a mintát, és nem tettem volna bele teljesen a szívemet a Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal való kapcsolat létrehozásába. Amikor megtettem ezeket a változtatásokat, elkezdtem válaszokat kapni és hinni az igazságokban.
Rebecca L. Craven nőtestvér, a Fiatal Nők Általános Elnökségének a második tanácsosa nemrég ezt mondta: „Jézus Krisztus tanítványának lenni többet foglal magában, mint csupán reménykedni és hinni. […] Megköveteli, hogy tegyünk is valamit…”2 Saját magam is megtanultam, hogy ez igaz: amennyit „beleteszek” az evangéliumba, annak megfelelően kapok is belőle.
Kívülről nézve az egyházban végzett tevékenységem mértéke valószínűleg pont úgy néz ki, mint korábban. A szívemben viszont megváltoztattam az evangélium iránti elkötelezettségemet. És ez döntőnek bizonyult.
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Washington államban él.