Utolsó napi szent hangok
Visszatérés a Frankfurt Templomba
Emlékszem az első templomi utamra, alig vártam, hogy elmehessek Frankfurtba. Tudtam, hogy olyan dolgokat fogok tapasztalni, amelyek meg fogják határozni az életemet, és tényleg így volt. A templomban töltött idő alatt megváltoztam és sokat fejlődtem lelkiekben. Volt egy kérésem az Úrhoz: bárcsak egyszer a szüleimmel is eljöhetnék ide. Tudtam, hogy csak egy mód lehet rá és ez a keresztelkedés. Teljeséggel lehetetlen, gondoltam akkor, de az Úr ígéretet tett nekem. Ám még az ígéretet is lehetetlennek éreztem. A családomból egyedül csak én vagyok egyháztag. A többiek ugyan elfogadták, hogy én hívő ember lettem, de nem érdeklődnek a vallás vagy az egyház iránt. Emiatt erősen kételkedtem ebben az ígéretben és idővel el is felejtkeztem róla.
Egy ideig azt hittem, hogy sok idő lesz, mire újra eljutok a templomba, de hamarosan Hágába utaztunk a szüleimmel és a nővérem családjával. Egy kicsit fájt a szívem, mert tudtam, hogy őket nem érdekelte a templom úgy, mint engem. Ezen látogatásom alkalmával az Úr azt kérte tőlem, legyek türelemmel hozzájuk. Így szólt hozzám: „Még sok dolog van hátra, hogy előkészíthessem ezt az utat.” Nem igazán értettem, hogy az Úr mire utalhat ezzel, de ma már tudom. Az első lépések egyike az volt, hogy megismerjék mi az ima, hogy a szívek megnyílhassanak a szeretet és a hit, de kiváltképpen egy közös templomi út felé.
Eleinte nehéz volt, mert elutasítóak voltak az imával szemben, amit én teljesen megértettem, így inkább magamban imádkoztam és mondtam az ételáldásokat. Amikor nővérem gyerekeiben egyre több kérdés merült fel, már éreztem mit kíván tőlem az Úr: „Ismertesd meg velük az imát, mert ők vannak most legközelebb hozzám.”
Így megismertettem velük az imát. A gyerekek rögvest ráhangolódtak és megértették annak fontosságát. Aztán tettem egy nagyobb lépést: mi lenne, ha ételáldást is mondanánk közösen az asztalnál? Úgy gondolták, hogy csak én tudom elmondani, hiszen én vagyok a hívő ember, de nem bántam. Hogy lássák, az ételt bárki megáldhatja, egy idő után a gyerekekkel közösen kezdtük el mondani. Ez annyira sikeres lett, hogy ma már édesapám kezdeményezi, hogy mondjak egyet minden közös étkezés előtt.
A közös étkezések alatt így már szabadon tudtam beszélni a templomokról is és egyre inkább belemélyedtünk a témába. Végül a szüleim kijelentették: „Mi is szeretnénk menni templomba!” Igyekeztem elmagyarázni, hogy ez egy szent hely és csak egyháztagok mehetnek be, szent szövetségeket kötni Istennel. Megértették, hogy egyedül akkor léphetnek be a templomba, ha megkeresztelkednek. A beszélgetés itt félbeszakadt, én pedig elszomorodtam. Úgy éreztem, a halandóságban a nekem tett ígéret nem is halandóságban fog megtörténni, hanem a túlvilágon.
Mostanában számos templomot építenek vagy újítanak fel Európában (pl.: Freiberg, Párizs, Róma, Lisszabon). Idén őszre várható a Frankfurt templom átadása és újraszentelése. Utólag visszatekintve számos lehetőség lett volna arra, hogy a felsorolt templomok bármelyikébe elmehessünk együtt egy nyílt nap alkalmával, de akkor én nem tudtam, hogy ilyenkor bárki bemehet a templomba. Idővel megértettem, hogy mit jelentenek a nyílt napok a felszentelés előtt. Az Úr számunkra is kiválasztott egy templomot, amelynek közös meglátogatására mindannyian elég érettek vagyunk lelkileg.
Korábban azt hittem, hogy ez a Róma templom lesz, hiszen elég monumentálisra sikerült és a mondás is úgy tartja, hogy „minden út Rómába vezet”. De az Úr terve nem ez volt számunka. Az Ő tervében a Frankfurt templom szerepelt. Ma már a miértekre is megvannak a válaszok. A szüleim a római nyílt napok ideje alatt régi álmukat akarták megvalósítani – elutazni Ausztráliába –, én pedig lelki fejlődésemben még nem tartottam ott, ahol most tartok, hogy elkísérhessem őket és jó idegenvezetőjük lehessek a templomban.
Így még egyszer nekigyürkőztem a kérdésnek: „Mit szólnátok Lisszabonhoz vagy Frankfurthoz? Ott lesznek most nyílt napok!” Ekkor történt meg a csoda és az Úr beváltotta az ígéretét. Édesanyám valamiért Frankfurtot választotta, talán azért, mert Lisszabonban már jártak, de ettől függetlenül is igencsak izgatottá és kíváncsivá vált. Sőt, még édesapám is hamar ráállt az utazásra. El is kezdtem szervezni az útjukat. Úgy gondoltam, hogy szívesebben mennének kettesben, nem kell nekik egy kolonc. Utólag kiderült, hogy tévedtem. Két egyháztagnak megemlítettem a dolgot, akik azonnal meg is kérdezték tőlem: „Ugye elkíséred őket?” Hirtelen nagyot fordult velem a világ és szóltam édesanyámnak, hogy velük tartok. Ekkor emlékeztem vissza, hogy mit is kértem az Úrtól, és Ő mit is ígért nekem. Így végül ellátogatok a szüleimmel Frankfurtba. Már alig várom, hogy eljöjjön az bizonyos szeptemberi hónap és vele az első közös templomi utunk.