A Szabadító engesztelése: A valódi kereszténység alapja
Részlet egy 2008. június 24-i beszédből (“The Atonement”), mely a Provói Misszionáriusképző Központban, egy új misszióelnökök számára tartott képzésén hangzott el.
Jézus Krisztus engesztelő áldozatának köszönhetően mind fel fogunk támadni és halhatatlanná fogunk válni.
Gecsemáné. Készítette: J. Kirk Richards
Joseph Smith prófétához (1805–1844) ezt a kérdést intézték: „Melyek az önök vallásának alapvető tantételei?” Ő így felelt: „Vallásunk alapvető tantételei az apostolok és a próféták bizonysága Jézus Krisztusról; az, hogy Ő meghalt, eltemették, és harmadnap feltámadt, és felemelkedett a mennybe; és a vallásunkra vonatkozó minden más dolog ennek csupán függeléke.”1
Én is szeretnék szót emelni Joseph próféta kijelentése mellett. Mindannak középpontjában, amiben hiszünk, a Szabadítónk és az Ő engesztelő áldozata áll – „Isten leereszkedése” (lásd 1 Nefi 11:16), melynek során az Atya elküldte a Fiát a földre az engesztelés véghezvitelére. Jézus Krisztus életének központi célja az engesztelő áldozat elvégzése volt. Az engesztelés a valódi kereszténység alapja.
Miért jelenti a Szabadító engesztelése az egyház és az életünk központi evangéliumi tantételét?
Hittételek 1:3
A harmadik hittételben ezt olvashatjuk: „Hisszük, hogy Krisztus engesztelése által az egész emberiség megszabadulhat, ha engedelmeskednek az evangélium törvényeinek és szertartásainak.”
A „megszabadulhat” ebben az összefüggésben a dicsőség legmagasabb fokának elérésére utal a celesztiális királyságban. A feltámadás mindenki számára biztosított, aki a földre jön, de az örök élet, az örök fejlődés teljes áldásainak elnyeréséhez az egyes embereknek engedelmeskedniük kell a törvényeknek, részesülniük kell a szertartásokban, és meg kell kötniük az evangéliumi szövetségeket.
Miért volt képes Jézus Krisztus engesztelést hozni a világ bűneiért, és miért csak Ő volt erre képes? Megfelelt minden követelménynek.
Isten szerette Őt és megbízott Őbenne
Jézus Mennyei Szülőktől született a halandóság előtti világban. Ő volt Mennyei Atyánk Elsőszülöttje. A kezdettől fogva ki volt választva. Engedelmeskedett Atyja akaratának. A szentírások gyakran említik Mennyei Atya örömét a Fiával kapcsolatban.
Máténál ezt olvassuk: „És ímé egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, a kiben én gyönyörködöm” (Máté 3:17).
Lukács feljegyzése szerint: „És szózat lőn a felhőből, mondván: Ez amaz én szerelmes Fiam, őt hallgassátok” (Lukács 9:35).
A Szabadító feltámadását követően pedig a Bőség földjén épült templomnál a nép az Atya hangját hallotta: „Íme, ez az én Szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm” (3 Nefi 11:7).
Különösképpen megérinti a lelkemet, amikor azt olvasom, hogy miközben Jézus a Gecsemáné kertjében szenvedett, az Atya – az Ő Egyszülött Fia iránti nagy szeretetből és együttérzésből – elküldött egy angyalt, hogy az vigasztalja és erősítse Őt (lásd Lukács 22:43).
Jézus engedelmességre használta az önrendelkezését
Ecce Homo. Készítette: J. Kirk Richards
Jézusnak önszántából kellett az életét adnia értünk.
A nagy mennyei tanácsban Lucifer, „a hajnal fia” (Ésaiás 14:12; T&Sz 76:26–27) így szólt:
„Íme, itt vagyok, küldj engem, én fiad leszek, és az egész emberiséget megváltom, hogy egyetlen lélek sem vész el, és ezt biztosan megteszem; add hát nekem a neked járó tiszteletet.
De íme, az én Szeretett Fiam, aki kezdettől fogva Szeretettem és Választottam volt, azt mondta nekem – Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké” (Mózes 4:1–2; lásd még Ábrahám 3:27).
Az Atyja és mindannyiunk iránti nagy szeretete következtében a Fiú így szólt: „engem küldj”. Amikor azt mondta, hogy „engem küldj”, akkor az önrendelkezését használta.
„A miként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért. […]
Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az életemet, hogy újra felvegyem azt.
Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól” (János 10:15, 17–18).
Ha a Szabadító úgy akarta volna, angyalok seregei vihették volna Őt haza a keresztről egyenesen az Atyjához. Ő azonban az önrendelkezését használva feláldozta magát értünk, hogy bevégezze küldetését a halandóságban, és hogy mindvégig kitartson, beteljesítve az engesztelő áldozatot.
Jézus a földre akart jönni és alkalmas is volt erre. Amikor pedig eljött, kijelentette: „Mert azért szállottam le a mennyből, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, a ki elküldött engem” (János 6:38).
Jézus előre el volt rendelve
Péter azt tanította, hogy Jézus „eleve [előre] el volt… rendelve, a világ megalapítása előtt” (lásd 1 Péter 1:19–21).
Az összes adományozási korszak prófétái jövendöltek Jézus Krisztus eljöveteléről és leendő küldetésének mibenlétéről. Nagy hite révén Énók bámulatos látomásban részesült a Szabadító születéséről, haláláról, mennybemeneteléről és második eljöveteléről:
„És íme, Énók látta azt a napot, amikor eljön az Ember Fia, méghozzá a testben; és lelke örvendezett, mondván: Az Igazlelkű felemeltetett, és a Bárány megöletett a világ megalapítása óta…
És az Úr így szólt Énókhoz: Nézd, és ő odanézett, és látta az Ember Fiát, keresztre emelve fel, az emberek módja szerint;
És hallott egy hangos hangot; és az egekre fátyol borult; és Isten minden teremtménye gyászolt; és felnyögött a Föld; és meghasadtak a sziklák; és felkeltek a szentek, és megkoronáztattak az Ember Fiának jobb kezénél, dicsőség koronáival;
És Énók látta az Ember Fiát, felszállni az Atyához…
És lőn, hogy Énók látta az Ember Fia eljövetelének napját, az utolsó napokban, hogy igazlelkűségben a Földön lakjon ezer éven át” (Mózes 7:47, 55–56, 59, 65).
Mintegy 75 évvel Krisztus születése előtt Amulek ekképpen tett bizonyságot: „Íme, azt mondom nektek, tudom, hogy Krisztus el fog jönni az emberek gyermekei közé, hogy magára vegye népe vétkeit, és hogy engesztelést fog hozni a világ bűneiért; mert az Úristen mondta ezt” (Alma 34:8).
Jézus egyedülálló tulajdonságokkal rendelkezett
Hova vitték Őt? Készítette: J. Kirk Richards
Halandó anyától (Máriától) születvén, az életnek hatalmát pedig az Atyjától nyervén (lásd János 5:26), kizárólag Jézus Krisztus volt képes meghozni az engesztelő áldozatot. Az élet eme hatalmának köszönhetően legyőzte a halált, semmissé tette a sír hatalmát, továbbá Ő lett a Szabadítónk és a Közbenjárónk, valamint Mestere a feltámadásnak – annak az eszköznek, amely által a szabadítás és a halhatatlanság adatik mindannyiunk számára. Jézus Krisztus engesztelő áldozatának köszönhetően mind fel fogunk támadni és halhatatlanná fogunk válni.
Jézus önszántából hozott engesztelést az eredendő bűnért
A második hittétel leszögezi: „Hisszük, hogy az emberek saját bűneikért lesznek megbüntetve, nem pedig Ádám vétkéért.”
Önrendelkezésünk használata által választjuk a hitünk gyakorlását. Buzgalommal képesek vagyunk bűnbánatot tartani, de az engesztelés nélkül nem.
Mózes könyvéből ezt tanuljuk: „Így terjedt el a mondás az emberek között, hogy Isten Fia kiengesztelt az eredeti vétekért, tehát a szülők bűneiért nem felelhet a gyermekek feje” (Mózes 6:54).
Nefi 2. könyvéből nagyszerű tanításban részesülünk:
„Mert amint a halál minden ember felett áthaladt, hogy betöltse a nagy Teremtő irgalmas tervét, ezért szükségképpen lennie kell egy feltámasztó hatalomnak; és a feltámadásnak a bukás következményeként szükségképpen el kell jönnie az emberekhez; és a bukás vétek következményeként jött el; és mert az emberek elbuktak, ki lettek vágva az Úr színe elől.
Szükségképpen lennie kell tehát egy végtelen engesztelésnek – ha nem lenne egy végtelen engesztelés, ez a romlandóság nem ölthetne magára romolhatatlanságot. Az első ítéletnek tehát, mely az embert érte, szükségképpen a végtelenségig kellett volna tartania. És így ennek a testnek le kellett volna feküdnie, hogy elrothadjon és szétporladjon anyaföldjében, hogy többé fel ne támadjon” (2 Nefi 9:6–7).
Jézus Krisztus volt az egyetlen tökéletes lény
A Tan és a szövetségekben így szól a Szabadító: „Atyám, tekintsd annak szenvedéseit és halálát, aki bűnt nem cselekedett, akivel nagyon elégedett voltál; tekintsd a te Fiadnak vérét, amely kiontatott, annak vérét, akit odaadtál, hogy te magad megdicsőülhess” (T&Sz 45:4).
Jézus volt az egyetlen tökéletes, bűntelen emberi lény. Az Ószövetségben az áldozat véráldozatot jelentett, előjeleként az Urunk és Megváltónk kereszten hozott áldozatának, mellyel beteljesítette az engesztelő áldozatot. Amikor az ősi templomokban véráldozatot mutattak be, a papok egy szeplőtelen, minden tekintetben tökéletes bárányt áldoztak fel. A szentírások a tisztasága miatt gyakran utalnak a Szabadítóra úgy, mint aki „Isten Báránya” (lásd például János 1:29, 36; 1 Nefi 12:6; 14:10; T&Sz 88:106).
Péter azt tanította, hogy „drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1 Péter 1:19) váltatunk meg.
Jézus Krisztus elvette a világ bűneit
A következő versek világossá teszik, hogy engesztelése által a Szabadító megfizette bűneink árát:
„Mindannyian mint juhok letértünk; közülünk mindenki a saját útjára tért; és az Úr reá vetette mindannyiunk gonoszságát” (Móziás 14:6).
„Az Isten pedig a mi hozzánk való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus érettünk meghalt. […]
Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.
Nemcsak pedig, hanem dicsekedünk is az Istenben a mi Urunk Jézus Krisztus által, a ki által most a megbékélést [engesztelést] nyertük. […]
Mert miképen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek: azonképen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek” (Rómabeliek 5:8, 10–11, 19).
„Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Ő vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket” (Máté 8:17).
„De Isten nem szűnik meg Istennek lenni, és az irgalom jogot formál a töredelmesekre, és az irgalom az engesztelés miatt jön el; és az engesztelés véghezviszi a halottak feltámadását; és a halottak feltámadása visszaviszi az embereket Isten színe elé; és így visszaállíttatnak az ő színe elé, hogy cselekedeteik szerint, a törvény és az igazságosság szerint megítéltessenek. […]
És így valósítja meg Isten az ő nagyszerű és örök céljait, amelyek a világ megalapítása óta el vannak készítve. És így jön létre az emberek szabadulása és megváltása, és a pusztulásuk és a nyomorúságuk is” (Alma 42:23, 26).
Jézus mindvégig kitartott
Szürke nap a Golgotán. Készítette: J. Kirk Richards
Jézus Krisztus kitartott a Gecsemáné megpróbáltatásai, szenvedése, áldozata és kínjai, valamint a Golgota keresztjének gyötrelmei közepette is. Majd végre ezt mondhatta: „Elvégeztetett” (János 19:30). Elvégezte a munkáját a halandóságban és mindvégig kitartott, így teljesítve be az engesztelő áldozatot.
A kertben így szólt: „Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te” (Máté 26:39).
A Tan és a szövetségekben a következőket tanuljuk:
„Amely szenvedés nyomán, még én, Isten, mindenek közt a legnagyobb is reszkettem a fájdalomtól, és minden pórusból véreztem, és testben és lélekben is szenvedtem – és azt kívántam, hogy ne igyam ki a keserű poharat, és visszarettenjek –
Mindazonáltal dicsőség legyen az Atyának; én ittam, és befejeztem előkészületeimet az emberek gyermekeiért” (T&Sz 19:18–19).
Az Atyjának ezt mondta Jézus: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt” (János 17:4).
A kereszten pedig, „mikor azért elvette Jézus az eczetet, monda: Elvégeztetett! És lehajtván fejét, kibocsátá lelkét” (János 19:30).
Jézus a földre jött, megtartotta az isteniségét, hogy elvégezhesse az engesztelő áldozatot, és mindvégig kitartott.
Emlékezzünk Őrá az úrvacsora által
Napjainkban a kenyér és a víz – testének és vérének jelképei – azok a jegyek, melyekkel a Szabadító engesztelő áldozatára emlékezünk, ahogyan azt az Úr az apostolaival elköltött utolsó vacsora során bevezette.
„És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé, és adá nékik, mondván: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Hasonlóképen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti értettetek kiontatik” (Lukács 22:19–20).
A János 11:25–26-ban a következőket olvassuk:
„Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;
És a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal.”
Továbbá: „Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért” (János 6:51).
A „világ élete” az örök életet jelenti.
Minden héten fel kell készítenünk magunkat és a családunkat arra, hogy érdemesen vegyünk az úrvacsorából, és bűnbánó szívvel újítsuk meg a szövetségeinket.
Az Atya és a Fiú szeretnek minket
Tamás, ne kételkedj! Készítette: J. Kirk Richards
Az Atya a földre küldte az Ő Fiát (ez a leereszkedés), hogy megengedje a keresztre feszítését és azt, hogy keresztülmenjen mindazon, amin keresztülment. Jánosnál ezt olvassuk:
„Monda… Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.
Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt” (János 14:6–7).
„Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (1 János 4:10).
Az idézett versekben a megbékélés, engesztelés, engesztelő áldozat kifejezések hasonló jelentéssel bírnak.
Összefoglalás
Mindenki, aki a földre jön és halandó testet kap, fel fog támadni. Azért azonban meg kell dolgoznunk, hogy elnyerjük a felmagasztosulás áldását a hithűségünk, önrendelkezésünk, engedelmességünk és bűnbánatunk révén. Az irgalom igazságosan lesz kimérve, lehetővé téve a bűnbánatot.
Mivel azt választottuk, hogy Megváltónkként követjük és fogadjuk el Jézus Krisztust, keresztelkedéskor magunkra vesszük a nevét. Magunkra vesszük az engedelmesség törvényét. Megígérjük, hogy mindig emlékezni fogunk Őrá és betartjuk a parancsolatait. Amikor veszünk az úrvacsorából, megújítjuk a szövetségeinket.
Szövetségeink megújítása által megkapjuk az ígéretet, hogy a Lelke mindig velünk lesz. Ha beengedjük az életünkbe a Lelkét, és engedjük, hogy irányítsa az életünket, akkor visszatérhetünk Mennyei Atyánk és az Ő Fia, Jézus Krisztus színe elé. Ez az Ő boldogságtervük számunkra, ez a szabadítás terve.