Egy apa ajándéka: elfogadom vagy elvetem?
Mily gyönyörű ez a zene! És mily csodálatos üzenetet hallhattunk Eubank nővértől! Mily csodálatos is volt a megváltás ama rég várt hajnala! Nos, elérkezett a december. Lehűlt a levegő, és már némi hó is esett. A legtöbbeknek ez azt jelenti, hogy igencsak közeleg a karácsony. Számomra azonban nem ilyen érzés a karácsony.
A földön töltött éveim mindegyikében hosszú, forró napok jelezték a karácsony közeledtét. Mégpedig azért, mert decemberben nyár van Ausztráliában. Nyugat-Afrikában pedig, ahol a feleségemmel az elmúlt öt évben éltünk, mindig meleg van.
Így a december általában a tengerparton, szörfözéssel és grillezéssel töltött napokat jelent. Karácsonykor az otthonunkat mangóillat lengi és nevetés hangjai töltik be. A karácsony lelkülete azonban mindenhol ugyanaz. Legyenek akár Sydney-ben, Salt Lake City-ben vagy Sierra Leonéban, Nuku’alofában, Új-Fundlandon vagy Nigériában, Szabadítónk születése jó cselekedetekre indítja az embereket.
A legtöbb helyen az emberek megajándékozzák és meglátogatják egymást, valamint kedves dolgokat cselekszenek, hogy megünnepeljék a karácsony lelkületét. Szamoán élő barátaink hagyománnyá tették, hogy a karácsonyt követő napon élelmet és finomságokat csomagolnak dobozokba, és a leginkább rászoruló családoknak adják őket, nemcsak az egyházközségükben, hanem a tágabb közösségükben is. Van kétholdnyi veteményesük is, melynek termése java részét a szükséget szenvedőknek adják.
Egy, a Nyugat-afrikai Szenegálban élő nagyon kedves barátunk elmondta nekem, hogy az Elefántcsontparton található szülőfalujában ahelyett, hogy ajándékokat hoznának, a helybéliek Szenteste napjának reggelén a megoldatlan nézeteltéréseiket tárják a vezetőik elé. A nap hátralévő részében ezek a vezetők együtt dolgoznak a családokkal az ellentétek feloldásán. A falu lakosai elvárják, hogy karácsonykor a falu minden otthonában béke és összhang uralkodjon, hiszen Krisztus születését ünneplik – azét a Krisztusét, aki pontosan azzal a céllal született meg, hogy békét hozzon a világba.
Az idén találkoztunk a ruandai Jeanne Ingabire nővérrel, egy fiatal misszionáriussal, aki Libériában szolgál missziót. Elmesélte nekem annak szívbemarkoló történetét, hogy milyen hatással volt rá az 1994-es ruandai népirtás. Az édesapja a Hutu törzsből származott, akik gyűlölték a Tutsi törzs tagjait. Azonban az édesanyja ennek a Tutsi törzsnek volt a tagja. Azért, hogy megmentse a felesége és a négy lányuk életét, ez a bátor édesapa elbújtatta a családját egy messzi vidéken, és egyedül tért vissza a falujába. A felesége és lányai soha többé nem látták őt viszont, és küzdeniük kellett az életben maradásért is. Végül kilenc évvel később visszatértek, hogy részt vegyenek egy, a kormány által szervezett békítő gyűlésen, ahol megtudták, hogy a férjüket és édesapjukat megölték, amikor visszatért a falujába. Bámulatos módon azonban Ingabire nővér édesanyja és testvérei megbocsátottak azoknak, akik véget vetettek férjük és édesapjuk életének.
Egy olyan időszakban, amikor Joseph Smitht felemészthette volna a harag, amiért hónapokon keresztül ártatlanul tartották fogva Liberty fogházában 1838 karácsonyán, az Úr kinyilatkoztatotta a Tan és szövetségek 121. szakaszát. Ebben a kinyilatkoztatásban az Úr segít Josephnek felülkerekedni az e szakasz elején nyilvánvalóan megmutatkozó reményvesztettség érzésén, és megtanítja a Prófétának, hogy a kedvesség, a hosszútűrés, a gyengédség, a szelídség és a színleletlen szeretet a tanítványsághoz elengedhetetlen krisztusi tulajdonságok.
A karácsony becses családi emlékeket hordoz számomra. Azonban ezen emlékek közül nem mindegyik kellemes. Emlékszem, hogy kisfiú koromban kaptam az édesapámtól egy értékes, zöld játék versenyautót. Viszonylag szegény család voltunk, és én nagyon szerettem ezt az ajándékot. Azonban egyszer, egy csip-csup dolog feletti, gyerekes harag által fűtött hisztiroham közepette bedobtam a játékautót a kerítésünkre felfuttatott burjánzó lilaakác-bokorba. Rögvest megbántam a dolgot. Nemcsak azért, mert eldobtam a játékot, hanem azért is, mert úgy fogtam fel, hogy az édesapám szeretetének jelképét dobtam el. Kerestem és kerestem a kisautót, de mindhiába. Amikor beköszöntött a tél, és a bokor lehullajtotta a leveleit, újra megpróbáltam megkeresni, de nem jártam sikerrel. Még mindig fájdalommal tölt el, hogy megbántottam az édesapámat. Még mindig fáj.
Tudjátok, ez hasonló ahhoz, ahogy néha elvetjük Mennyei Atyánk szeretetét és az Ő nekünk adott ajándékait, melyek közül a legnagyobb az, hogy Ő elküldte a Fiát, hogy szenvedjen és engesztelést hozzon értünk. Micsoda tragédia, ha elutasítjuk az Ő engesztelő áldozatát, valamint az Ő evangéliumának szövetségeit és szertartásait!
Bárcsak mindig inkább olyanok lennénk, akik azon dolgoznak, hogy kimutassák a szeretetüket mások iránt. A közelmúltban sokan munkálkodtak a pusztító viharoktól sújtott Florida és a Karolina-államok lakosainak megsegítésén, a kaliforniai tüzek károsultjainak támogatásán, vagy olyanok megsegítésére siettek, akik hasonló szenvedésen mennek keresztül világszerte.
1974. december 25-én romba dőlt Ausztrália Északi-Területének fővárosa. A Tracy ciklon karácsony napjának korai óráiban sújtott le Darwin városára. Sokan meghaltak, és Darwin lakosságának nagy része otthon nélkül maradt. A közeltmúltbeli floridai pusztítást ábrázoló képek nagyon hasonlítanak a Darwinról készültekre. A karácsony lelkülete azonban felülkerekedett a kétségbeesésen. Adományok áradtak az Ausztrália-szerte élő emberektől, és sokan mindent eldobva Darwinba utaztak, hogy segédkezzenek az újjáépítésnél.
Sok évvel ezelőtt, amikor a legidősebb lányunk még csak két éves volt, röviddel karácsony előtt eltörte a lábát, és több hetet kórházban töltött, ahol függesztőortézisben kellett feküdnie. Ez egy nagyon nehéz karácsony volt a számunkra. Az egyházközségünkben élő egyik család, akik szerény anyagi helyzetben voltak, karácsony napján eljöttek meglátogatni őt. Kisgyermekeik mindegyike elhozta a saját kedvenc ajándékát, amelyet még csak aznap reggel kaptak, hogy a lányunknak ajándékozzák. A feleségemet, Kay-t, és engem a könnyekig meghatott e gyermekek és szüleik természetes és őszinte kedvessége.
Ez a karácsony valódi lelkülete – amikor az egyének másoknak segítenek. Végül is a Szabadító örökségének fontos üzenete, hogy Ő az „egyet” szolgálta. Ez kétségtelenül egy olyan tantétel, melyet az Ő egyházának afrikai tagjai befogadnak és alkalmaznak, és ez az, amit Ő tőlünk is megkíván.
M. Russell Ballard elnök kijelentette, hogy az engesztelés volt a legfőbb olyan cselekedet, amikor a Szabadító pontosan így tett, „egyenként”, mindannyiunkért. Ballard elnök a következő szavakkal írta le ezt:
„Ha valóban megértenénk, mit jelent az engesztelés és minden egyes lélek örök értéke, akkor megkeresnénk… Isten minden… eltévedt gyermekét. Segítenénk nekik, hogy megismerjék Krisztus irántuk érzett szeretetét. Minden tőlünk telhetőt megtennénk, hogy segítsünk nekik felkészülni az evangélium szabadító szertartásainak elnyerésére.
Bizonyos, hogy ha Krisztus engesztelő áldozata lenne az elsődleges az egyházközségi és gyülekezeti vezetők szemében, akkor egyetlen új vagy visszatért egyháztag sem lenne soha elhanyagolva. […]
Az engesztelés szépsége abban rejlik, hogy végtelen és örökkévaló, ugyanakkor egyszerre csak egy személyre vonatkozik.[…]
Testvérek! Soha, de soha ne becsüljétek alá az egyén értékét!”1
Hát nem lenne csodás, ha mindannyian követnénk ezt, valamint prófétánk, Russell M. Nelson elnök tanácsát – hogy egy magasztosabb és szentebb módon éljünk a két nagy parancsolat szerint? Ha kételkedtek a képességetekben, hogy ezt megtéve hatást gyakorolhattok, gondolkodjatok el ezen az afrikai közmondáson: „Ha úgy véled, túl kicsi vagy, hogy változást érj el, akkor még sosem éjszakáztál egy szúnyog társaságában.”
Nem szükséges elutaznunk a Szentföldre, hogy változást érjünk el, vagy közelebb kerüljünk a Szabadítónkhoz. A karácsony olyan időszak, amikor a Szabadítónak adott személyes ajándékunkra összpontosíthatunk azáltal, hogy szüntelenül szeretünk és szolgálunk másokat. Így az út már egyikünk számára sem lesz hosszú Betlehembe. Rajtunk múlik, hogy Krisztust az életünk részévé tegyük – hogy elfogadjuk az Őáltala kínált ajándékokat, és hogy Őneki ajándékozzuk a szívünket. Szeretem Őt, és bizonyságomat teszem az Ő mindannyiunkért érzett kiolthatatlan szeretetéről, Jézus Krisztus nevében, ámen.