George Albert Smith élete és szolgálata

Az egyház elnökeként végzett szolgálata során egy nap George Albert Smith kapott egy fényképet a következő üzenettel: „Azért küldöm el Önnek ezt a képet, mert jól illusztrálja, hogy szerintünk milyen ember Ön.” A képen Smith elnök látható, amint egy édesanyával és négy gyermekével beszélget. Azon a napon Smith elnök nagyon sietett, hogy elérjen egy vonatot, amikor megállította őt az édesanya, remélve, hogy a gyermekeinek lesz lehetőségük kezet fogni Isten prófétájával. Egy szemtanú megörökítette fényképen a pillanatot.

Az üzenet így folytatódott: „Azért tartjuk nagy becsben [ezt a képet], mert akármilyen elfoglalt is volt, akármennyire is siettették, hogy szálljon be a kocsiba és érje el a várakozó vonatot, időt szakított arra, hogy kezet fogjon minden egyes gyermekkel ebből a családból.”¹

Ilyen jóságos cselekedetek jellemezték George Albert Smith életét és szolgálatát. Akár azáltal, hogy szeretetet és bátorítást nyújtott egy, a hitével küszködő szomszédnak, akár azáltal, hogy nagymérvű jóléti szolgálatokat szervezett meg, hogy emberek ezrei jussanak élelemhez, George Albert Smith a Szabadító azon parancsolata szerint élt, mely szerint „szeresd felebarátodat, mint magadat” (Márk 12:31).

Korai évek (1870–1890)

George Albert Smith 1870. április 4-én született John Henry Smith és Sarah Farr Smith gyermekeként a Salt Lake Citybeli szerény otthonukban. A Smith család nagy múltra tekint vissza Isten királyságának a szolgálatában. George Albert édesapja később a Tizenkét Apostol Kvórumában, majd pedig az Első Elnökségben szolgált. Nagyapja és névrokona, George A. Smith Joseph Smith próféta unokatestvére volt, és az első utolsó napi szentek között volt, akik 1847-ben letelepedtek a Sóstó-völgyben; George A. Smith apostol és Brigham Young elnök tanácsosa is volt. George Albert dédnagyapja, John Smith az egyház pátriárkájaként, valamint Salt Lake City első cövekelnökeként szolgált. Anyai nagyapja, Lorin Farr pedig a Utah állambeli Ogden első polgármestere, illetve a város első cövekelnöke volt.

George Albert Smith szerette és csodálta a szüleit. Édesapja érdemének tartotta, hogy megtanulta felkarolni a szükséget látókat,² és nagy elismeréssel adózott édesanyjának, amiért oly sok áldozat árán nevelte fel családját az evangéliumban. „Habár nagyon szegények voltunk – emlékezett vissza –, és apám misszióban volt, amikor én öt éves voltam, soha nem hallottam édesanyámat panaszkodni, és soha nem láttam egy könnycseppet sem hullajtani a körülményei miatt. Többet tudott kihozni egy dollárból, mint bárki, akit valaha is ismertem. […]

Amikor apám nem volt otthon egy misszió miatt, anyám vette át a helyét, és valóban ő lett a család feje édesapám távollétében. Elmondtuk az imáinkat, megáldottuk az ételt, és ha valaki megbetegedett, elhívta az eldereket, mert óriási hite volt az evangélium szertartásaiban. Mindig pontosan befizette a tizedét, és amennyire meg tudtam figyelni, soha nem futott át az agyán a gondolat, hogy talán hibázott, és a »mormonizmus« mégsem igaz. Teljes lelkével hisz benne.”³

George Albert Smith konkrétan emlékezett arra, amikor édesanyja imádkozni tanította, és arra, hogy bízzon Isten válaszában: „Amikor arra gondolok, milyen hatással volt rám az édesanyám, amikor [kisfiú] voltam, tiszteletet érzek, és meghatódom. […] Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna. Kézen fogott, és felmentünk a lépcsőn a második emeletre. Ott letérdeltem előtte, és fogtam a kezét, miközben megtanított imádkozni. Köszönet Istennek azokért az édesanyákért, akiknek ott van a szívében az evangélium lelkisége, valamint az a vágy, hogy megáldjanak másokat. Még most is el tudnám ismételni azt az imát, pedig jó sok évvel ezelőtt tanultam. Bizonyosságot adott nekem arról, hogy van egy Mennyei Atyám, és tudtam, hogy meghallgatja és megválaszolja az imákat. Idősebb koromban még mindig egy kétemeletes faházban laktunk, és amikor erősen fújt a szél, úgy rengett, mintha össze akarna dőlni. Néha félelmemben nem tudtam elaludni. Az ágyam egy külön kis szobában volt, és számos éjjel kimásztam belőle, letérdeltem, és arra kértem Mennyei Atyámat, hogy vigyázzon a házra, óvja meg, hogy ne törjön darabokra. Ezután visszafeküdtem a kis ágyamba, és olyan biztos voltam abban, hogy meg leszek védve a gonosztól, mintha Atyám kezét fogtam volna.”⁴

Gyermekkorára visszatekintve George Albert Smith ezt mondta:

„A szüleim nagyon szerény körülmények között éltek, de dicsőítem Teremtőmet, és teljes szívvel köszönöm Neki, hogy az ő otthonukba küldött engem.

[…] Már kisfiúként megtanultam, hogy ez az Úr munkája. Megtanultam, hogy próféták élnek a földön. Megtanultam, hogy a Mindenható sugalmazása mindazokra hatással van, akik érdemesen élnek arra.

[…] Hálás vagyok a származásomért, hálás vagyok a szüleimért, akik megtanították nekem Jézus Krisztus evangéliumát és példát mutattak az otthonukban.”⁵

A fiatal George Albertet boldog, játékos fiúként ismerték. A barátai nagyra értékelték vidám természetét, ő pedig szerette harmonikával, bendzsóval, gitárral és vicces dalokkal szórakoztatni őket. Ennek ellenére voltak olyan élményei, melyek fiatal korát meghazudtoló felelősségtudatot alakítottak ki benne. Amikor 12 éves volt, George Albert a Brigham Young Középiskolába járt, ahol olyan oktatásban részesült, amely mély hatással volt az életére. Később így emlékezett vissza:

„Szerencsés voltam, hogy az egyik tanárom Dr. Karl G. Maeser volt, az a kiemelkedő pedagógus, aki nagyszerű egyházi iskoláink első építője volt. […] Nem sok mindenre emlékszem abból az évből, amikor oda jártam, ám van egy valami, amit valószínűleg soha nem fogok elfelejteni. Sokszor elismételtem már. […] Egy nap Dr. Maeser felállt, és ezt mondta:

»Nem csupán azért lesztek felelősségre vonva, amit tesztek, hanem azért is, amit gondoltok.«

Kisfiúként nem igazán figyeltem a gondolataim kordában tartására, így hát nagy fejtörést okozott, mi tévő legyek, és aggasztott a dolog. Sőt, a gondolat teljesen befészkelte magát a fejembe. Körülbelül egy hét vagy tíz nap elteltével hirtelen rájöttem, mit értett ezalatt. Megláttam az értelmét. Egyszerre megjelent előttem a jelentése annak, amit mondott: természetes, hogy felelősségre leszel vonva a gondolataidért, hiszen amikor vége lesz az életednek a halandóságban, az a gondolataid összefoglalása lesz. Ez az egy tanács óriási áldást jelentett egész életemben, és számos alkalommal segített elkerülnöm a helytelen gondolatokat, mert felismertem, hogy amikor életem munkája befejeződik, én magam a gondolataim eredménye leszek.”⁶

Az ifjú George Albertre nagy kötelezettségek hárultak otthon, amikor az édesapját, aki két évig a Tizenkettek Kvórumában szolgált, 1882-ben elhívták az Európai Misszió elnökének. John Henry távolléte megkövetelte, hogy George Albert tartsa el a családot. 13 éves korában munkára jelentkezett egy egyházi tulajdonban lévő gyárba és áruházba Salt Lake Cityben, ám az igazgató azt mondta, nem tudnak felvenni senkit. George Albert azt válaszolta, hogy nem fizetést kér, hanem munkát. Majd hozzátette: „Tudom, hogy ha hasznos munkaerő leszek, fizetést is kapok.”⁷ A pozitív hozzáállása kivívott neki egy gyári munkás pozíciót heti 2 dollár 50 centért, erős munkamorálja pedig hamarosan segített kedvezőbb pozíciókat elérnie a cégnél.

Amikor 18 éves volt, egy vasútfelügyeleti társaságnál kapott állást. Amíg itt dolgozott, a sivatagi homokról visszaverődő napfény súlyosan megrongálta a szemét. Ennek következtében George Albert látása tartósan károsodott, s így egész életében gondjai voltak az olvasással, és egyéb nehézségei adódtak.

Misszionáriusi szolgálat és házasság (1890–1894)

1891 szeptemberében Wilford Woodruff elnök elhívta George Albert Smitht, hogy szolgáljon egy rövid missziót Dél-Utahban. Az volt a konkrét feladata, hogy az adott területen élő egyháztag fiatalokkal foglalkozzon. A következő négy hónapban ő és a társa segítettek ifjúsági szervezeteket felállítani a cövekekben és az egyházközségekben, számos gyűlésen mondtak beszédet, és arra buzdították a fiatalokat, hogy az egyház normái szerint éljenek.

Missziójából visszatérve George Albert tovább udvarolt gyermekkori szerelmének, Lucy Woodruffnak, Wilford Woodruff elnök unokájának. Szomszédokként nőttek fel, és Lucy észrevette a George Albert által kifejlesztett jellemvonásokat. Iránta érzett csodálatát lejegyezte a naplójában: „Ma este Isten iránti hálás szívvel hajtom nyugovóra a fejem…, és azért imádkozom, hogy adjon nekem erőt ahhoz, hogy még érdemesebb lehessek annak a személynek a szeretetére, akiről szilárdan hiszem, hogy az egyik legnagyszerűbb fiatalember, aki valaha élt ezen a földön. Jósága és kedvessége könnyet csal a szemembe.”⁸

Lucynek azonban számos csodálója akadt, akik közül néhányan igen tehetősek voltak, és pazar ajándékokkal halmozták el. Ezzel szemben George Albertben az Úr iránti odaadása vonzotta Lucyt. George Albert ezt írta neki: „Ha a pénzéért szeretnél valakihez hozzámenni, akkor az nem én leszek, mert már réges-régen elhatároztam, hogy nem fogom magamat, az életemet és az időmet pénzkeresésnek szentelni, hanem inkább az Úr szolgálatának és az Ő gyermekei megsegítésének a világon.”⁹ Lucy meghozta a döntést, és 1892. május 25-én ő és George Albert összeházasodtak a Utahi Manti templomban. George Albert édesapja végezte el a szertartást. Aznap Lucy adott a férjének egy kis medaliont, benne a saját fényképével. George Albert a zsebórája láncára fűzte a medált, ahol közel lehetett a szívéhez, és életének szinte minden napján magánál tartotta.¹⁰

Az ifjú házasoknak kevesebb, mint egy hónapjuk volt együtt, mielőtt George Albert elindult egy újabb misszióra, ezúttal hittérítő feladattal az Egyesült Államok déli részére. Habár tudták, hogy hamarosan el kell mennie – három héttel az esküvőjük előtt kapta meg az elhívását –, nehezen váltak el egymástól. Mindkettejüket határtalan boldogság érte, amikor négy hónappal később elhívták Lucyt, hogy a férje mellett szolgáljon a misszióirodában, ahol Smith eldert nem sokkal azelőtt kijelölték missziótitkárnak.

A Déli Államok Misszió elnöke akkor J. Golden Kimball volt, aki egyben a Hetvenek tagjaként is szolgált. Smith elder szolgálata során Kimball elnöknek többször el kellett hagynia a missziót, hogy elintézzen néhány fontos ügyet Salt Lake Cityben – egyszer, nem sokkal azután, hogy Smith elder missziótitkár lett, majd ismét, körülbelül egy évvel később. Kimball elnök mindkét alkalommal Smith elderre hagyta a misszió vezetésének és igazgatásának hatalmas felelősségét, számos levélen keresztül nyújtva hozzá támogatást és tanácsot. Mindent egybevetve Smith elder mintegy 16 hónapon át szolgált a misszió ügyvezető elnökeként. Kimball elnököt aggasztotta, hogy oly sokáig volt távol, ám bízott fiatal helyettesében. Egyik levelében a következőket írta Smith eldernek: „Úgy vélem, ítélőképességem és intelligenciám – akármilyen korlátozott is legyen az – feljogosít arra, hogy nagyra becsüljem feddhetetlenségedet és értékedet, amit, biztosíthatlak, megteszek.”¹¹ Egy másik levélben ezt írta: „Mindig ez az egy gondolat vezéreljen: hogy nagyra értékelem a munkádat, a lelkesedésedet és a jó lelkedet.”¹²

Kimball elnök számos alkalommal lehetett tanúja Smith elder lelkesedésének és jó lelkének. Egyszer együtt utaztak, és egy kis rönkházban kellett tölteniük az éjszakát. George Albert Smith később így emlékezett vissza:

„Éjfél körül kintről érkező szörnyű kiabálásra és ordítozásra ébredtünk. Csúnya beszéd sértette a fülünket, miközben felültünk és megpróbáltunk rájönni, mi történhetett. A hold fényesen ragyogott, és számos ember alakja rajzolódott ki odakinn. Kimball elnök felugrott, és elkezdett öltözködni. A férfiak elkezdtek dörömbölni az ajtón, káromkodva követelték, hogy a mormonok jöjjenek ki, és azt üvöltözték, hogy le fogják lőni őket. Kimball elnök megkérdezte, hogy én nem akarok-e felkelni és felöltözni, mire azt feleltem, hogy nem, én ágyban maradok, és biztos vagyok benne, hogy az Úr majd vigyáz ránk. Néhány másodperccel később golyók kezdtek el záporozni a szobára. A csőcselék nyilvánvalóan négy csapatra oszlott, és a ház négy sarkát vették célba. Mindenfelől repeszek süvítettek el a fejünk felett. Néhány másodpercnyi szünet után újabb sorozat lövés következett, és még több repesz röpködött körülöttünk. A legkisebb félelem sem volt bennem. Nagyon nyugodtan feküdtem ott, életem legszörnyűbb élményét megtapasztalva, ám biztos voltam benne…, hogy az Úr meg fog védeni, és így is lett.

A csőcselék, úgy tűnik, kedvét vesztette, és elment. Amikor másnap reggel kinyitottuk az ajtót, egy rakás nehéz hikori botot találtunk a ház előtt, melyet délen a csőcselék a misszionáriusok ütlegelésére használ.”¹³

Évekkel később George Albert Smith megosztotta ezt az élményt az unokáival, hogy megtanítsa nekik, hogy bízzanak az Úrban. „Szeretném a szívetekbe vésni – mondta –, hogy az Úr meg fog óvni benneteket veszély esetén, ha lehetőséget adtok Neki.”¹⁴

Családi élet

George Albertet és Lucyt 1894 júniusában mentették fel a missziójukból. Néhány hónappal azután, hogy visszatértek Salt Lake Citybe, Lucy kapott egy áldást a nagyapjától, Wilford Woodrufftól, melyben megígérte neki, hogy gyermekei fognak születni. 1895. november 19-én leánygyermeknek adott életet, akit Emilynek neveztek el, majd négy évvel később megszületett a második leányuk, Edith. Utolsó gyermekük, ifj. George Albert, 1905-ben jött a világra.

George Albert Smith gyengéd édesapa volt, akiért rajongtak a gyermekei. Edith ezt írta róla: „Számomra az édesapám minden olyan jellemvonással rendelkezett, amely megszerettet egy apát a lányával. Az apasággal kapcsolatos minden elvárásomnak eleget tett.” Különösen nagy hatással volt a gyermekekre az, ahogyan George Albert a feleségével bánt. „Apánk édesanyánk iránti ragaszkodása és figyelmessége gyönyörű volt – írta Edith. – Soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem arra, hogy kimutassa nagyrabecsülését iránta. Mindent, amit csináltak, együtt csinálták, jól átgondolva és csapatmunkában. Nagy becsben tartotta anyánkat. […] Bár mindannyian rajongtunk az édesanyánkért, apánk iránta mutatott előzékenysége és gyengédsége még nagyobb szeretetet ébresztett bennünk, gyermekekben.”¹⁵

Apaként George Albert Smith lelkiismeretesen próbált segíteni a gyermekeinek megtapasztalni azt az örömöt, melyet az evangélium szerinti élet következtében érzett. Egyszer, karácsony napján, miután kibontották az ajándékokat, megkérdezte fiatal leányaitól, mit szólnának hozzá, ha néhány játékukat odaadnák olyan gyermekeknek, akik semmilyen karácsonyi ajándékot sem kaptak. Mivel pont akkor kaptak új játékokat, a lányok beleegyeztek, hogy odaadják néhány régi játékukat a nincstelen gyermekeknek.

„Nem szeretnétek adni nekik néhányat az újakból is?” – javasolta kedvesen George Albert.

A lányok tétováztak, ám végül beleegyeztek, hogy elajándékoznak egyet-kettőt az új játékok közül is. George Albert ezután elvitte a lányokat azoknak a gyermekeknek az otthonához, akikre gondolt, és átadták nekik az ajándékokat. Az élmény olyan felemelő volt, hogy amikor eljöttek, az egyik kislány lelkesen így szólt: „Akkor most menjünk, és hozzuk el nekik a többi játékot is!”¹⁶

A Tizenkét Apostol Kvóruma (1903–1945)

1903. október 6-án, kedden, George Albert Smithnek nagyon zsúfolt napja volt a munkahelyén, ezért nem tudott részt venni az általános konferencia aznapi ülésein. Mire végzett az irodában, már majdnem vége volt a konferencia délutáni ülésének, így hát elindult hazafelé, azt tervezve, hogy elviszi a gyermekeket a vásárba.

Amikor hazaért, meglepetten látta, hogy számos látogatójuk érkezett, akik közül egy előlépett, és melegen gratulált neki.

„Mi ez az egész?” – kérdezte.

„Hát nem tudja?” – csodálkozott a hölgy.

„Mit nem tudok?”

„Hát azt, hogy támogatták a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként” – felelte a látogató.

„Az nem lehet – mondta George Albert. – Itt biztosan valami félreértés történt!”

„A saját fülemmel hallottam” – erősködött.

„Valószínűleg egy másik Smith lehetett – mondta. – Nekem egy szóval sem említette ezt senki, és nem tudom elhinni, hogy ez igaz lehet.”

A látogató zavarában visszatért a Tabernákulumba, hogy utána járjon, valóban tévedett-e. Ott közölték vele, hogy nem tévedett – George Albert Smith lett a Tizenkét Apostol Kvórumának legújabb tagja.¹⁷

Leánya, Emily később így emlékezett vissza a Smith otthonban lezajló jelenetre: „Úgy tűnt, az egész Tabernákulum beözönlik a házunkba a kerten keresztül, és mindenki sírt és csókolgatta édesanyát. Mindenki arról beszélt, hogy apánk apostol lett, mi pedig azt gondoltuk, hogy apostolnak lenni a legszörnyűbb dolog, ami valaha történhet veled.”

Miután megerősítették a hírt, George Albert ragaszkodott hozzá, hogy ennek ellenére elvigye a lányait a vásárba, ahogy ígérte, „bár ő maga nem sokat látott belőle”, emlékezett vissza Emily. „Egész idő alatt a fal mellett állva beszélgetett az emberekkel.”¹⁸

Két nappal később, 1903. október 8-án Joseph F. Smith elnök elrendelte George Albert Smitht apostollá a Salt Lake templom felső szobájában. Elrendelése után felkérték, hogy ossza meg az érzéseit a Tizenkettek Kvórumának jelenlévő tagjaival. „Gyengének érzem magam és hiányos ítélőképességgel bírok a nálam érettebb férfiakhoz képest – mondta –, ám a szívem a helyén van, és őszintén vágyom arra, hogy az Úr munkája tovább fejlődjön. […] Élő bizonyságom van e munka isteni természetéről; tudom, hogy az evangélium magának az Úrnak az irányítása és vezetése alatt került a földre, és azok, akik kiválasztattak az elnöklésre, valóban az Ő szolgái voltak, és még mindig azok. Arra vágyom és azért imádkozom, hogy olyan tiszta és alázatos életet éljek, hogy érdemes legyek a Lélek sugalmazásaira és intéseire, hogy egész életemben vezethessen engem.”¹⁹

George Albert Smith közel 42 éven át szolgált a Tizenkettek Kvórumában, ebből két évig a Kvórum elnökeként. Eközben sok megbízást teljesített, és világszerte, számos különböző módon áldotta meg az embereket.

Az evangélium megosztása és barátok szerzése az egyháznak

Smith elnöknek veleszületett tehetsége volt ahhoz, hogy meglágyítsa az embereket, és az ellenségekből barátokat faragjon. A temetésén egy nem egyháztag helyi üzletember ezt mondta róla: „Olyan ember volt, akit könnyű volt megismerni. Olyan, akit egyszerűen meg akartál ismerni. A barátságos mosolya, az erős kézfogása, a szívélyes üdvözlése éreztette veled belülről, a szívedben, az irántad és a felebarátai iránt érzett barátságának őszinteségét.”²⁰

Ez a tehetsége nagyon hasznosnak bizonyult abban az időben, amikor az egyházat még alig ismerték a világon, és sokan gyanakodva tekintettek rá. Egyszer, amikor Nyugat-Virginiában teljesített egy megbízást, fülébe jutott, hogy a városi tisztviselők azzal fenyegetőznek, hogy mindenkit letartóztatnak, akit rajtakapnak, hogy a mormonizmusról prédikál. Smith elder találkozott Engle úrral, a város jegyzőjével, hogy megpróbáljon változtatni ezen a rendeleten. Később ezt írta a naplójába: „Amikor először találkoztam Engle úrral, nagyon csípős volt a modora, és röviden tájékoztatott arról, hogy nem tűrnek meg minket a városban. […] Elmondtam neki, hogy úgy vélem, félretájékoztatták, ezért szeretnék leülni és elbeszélgetni vele. […] Eltöltöttünk egy kis időt a mormonizmus átbeszélésével. Jelentősen megenyhült, mire végeztünk, kezet fogott velem, és átnyújtotta a névjegykártyáját. Azzal a biztos tudattal jöttem el, hogy eloszlattam az előítéleteit.”²¹ Három nappal később Smith elder újra meglátogatta, és ez alkalommal otthagyott számára egy példányt a Mormon könyvéből.²²

Smith elder mindig kereste a lehetőséget, hogy az egyházról beszélhessen az emberekkel. Valahányszor utaznia kellett a megbízása teljesítéséhez, vitt magával néhány példányt a Mormon könyvéből, az egyházi magazinokból és egyéb egyházi irodalmakból, remélve, hogy el tudja őket osztogatni. Mivel a Mormon könyve erőteljes tanúbizonyságot tesz Jézus Krisztusról, Smith elnök ideális karácsonyi ajándéknak tekintette, és gyakran postázott belőle más hitet valló barátainak, vagy akár olyan befolyásos embereknek is, akikkel soha nem találkozott.²³ Az egyik ilyen karácsonyi ajándék mellé a következő üzenetet írta: „Néhány napon belül a keresztény világ a Szabadító születését fogja ünnepelni, és ilyenkor az a szokás, hogy megemlékezünk a barátainkról. Ezért bízom benne, hogy elfogadja tőlem ezt a példányt a Mormon könyvéből. […] Remélem, örömmel adja hozzá könyvtárához ezt a kötetet, melyet karácsonyi ajándékként küldök Önnek.”

Az üzenetre a következő választ kapta: „A könyv helyet kap a polcunkon, és nyitott szívvel és alaposan ki fogjuk olvasni [elejétől a végéig]. Biztosan mindenkinek kiszélesíti a látószögét és mindenkiben növeli a tolerancia lelkiségét, aki figyelmesen elolvassa.”²⁴

Társadalmi szolgálata

Smith elder arra buzdította az egyház tagjait, hogy vegyenek részt a közösségi munkában, és használják befolyásukat a világ helyzetének javítására. Ő maga is számos társadalmi szervezet tagja volt a sokat követelő általános felhatalmazotti elhívása ellenére. Megválasztották az International Irrigation Congress [Nemzetközi Öntözési Kongresszus] és a Dry Farming Congress [Szárazművelési Kongresszus] elnökévé, valamint hatszor választották meg a National Society of the Sons of the American Revolution [Az Amerikai Forradalom Fiainak Országos Egyesülete] alelnökévé. A repülés lelkes híveként, mely által hatékonyabban teljesítheti az utazással járó általános felhatalmazotti megbízásait, Smith elder a Western Air Lines [Nyugati Légitársaság] igazgatóságában is szolgált. Tevékenyen részt vett továbbá a Boy Scouts of America [Amerikai Cserkészek] szervezetében, és 1934-ben elnyerte a cserkészek legmagasabb kitüntetését az Ezüst Bölény rangot. Az első világháborút követő években az Örményország és Szíria megsegítésére létrehozott kampány során Utah állam elnökeként, valamint az International Housing Convention [Nemzetközi Elszállásolási Szövetség] állami képviselőjeként szolgált, amelynek az volt a célja, hogy szállást találjon a háború miatt hajléktalanná vált embereknek.²⁵

Mielőtt elhívták apostolnak, George Albert tevékenyen részt vett a politikában, lelkesen kampányolva olyan ügyek és jelöltek mellett, akikről úgy gondolta, javítanának a társadalom helyzetén. Amikor általános felhatalmazott lett, csökkent a politikai életben való részvétele, de továbbra is támogatta azokat az ügyeket, amelyekben hitt. Például 1923-ban segített egy törvényjavaslat bevezetésében a Utah Állami Törvényhozó Testületben, aminek eredményeként szanatórium épült a tüdővészes betegek megsegítésére.²⁶

Smith elder mások iránti könyörülete különösen megmutatkozott a Society for the Aid of the Sightless [Egyesület a Világtalanok Megsegítésére] elnöki szolgálata során, mely pozíciót 1933 és 1949 között töltötte be. Smith elder, aki maga is csökkent látóképességű volt, különös rokonszenvet érzett a vakok iránt. Ő felügyelte a Mormon könyve Braille-írással történő kiadását, továbbá bevezetett egy programot, amely segített a vak embereknek megtanulni a Braille-írás olvasását, valamint a rokkantságukhoz alkalmazkodni. Erőfeszítései megszerettették őt azokkal, akiket szolgált. A Society for the Aid of the Sightless egyik tagja egy versen keresztül fejezte ki nagyrabecsülését, melyet Smith elder 70. születésnapján olvastak fel neki:

Mikor az élet kegyetlen viharai dúlnak,
És keserű könnyeket hullatok;
Mikor nincs egy barát mellettem,
S kiáltásomat sem halljátok –
Ekkor indulok reménykedve,
Fáradt, meggyötört lábakkal
Egy megértő szív keresésére,
Kiben ég a barátság lángja –
Egy szív, melyben bölcsesség él,
Könyörület és jóakarat,
Ki Istenbe és emberbe vetett hitét
Megtanította a világtalannak. […]

Bár fátyol takarja előlünk
Gyengéd, kedves arcát,
Látjuk megértő szívének
Bölcs élettapasztalatát.
Érezzük lelkében a békét,
Mely a mi szívünkben is ott van;
Halljuk az imát, mit értünk mond,
Nem vagyunk egyedül a bajban.
Hite erőt ad nekünk
A fénytelen ösvényen járva;
Egy ember emeli fel lelkünk,
Kinek maga Isten a társa.27

Betegségek és egyéb megpróbáltatások

George Albertnek soha életében nem volt különösen jó az egészsége. Habár szeretett úszni, lovagolni, és örömét lelte más fizikai tevékenységekben is, a teste törékeny volt, és gyakran gyenge. Krónikus szemproblémája mellett Smith elder egész életében gyomor- és hátfájással, állandó kimerültséggel, szívpanasszal és több más betegséggel küzdött. A számos kötelezettségével járó stressz és nyomás szintén meglátszott rajta, de eleinte nem volt hajlandó lassítani a tempón, hogy megőrizze az egészségét. Ennek következtében 1909 és 1912 között olyan súlyos betegséggel kellett megküzdenie, hogy állandó ágyban fekvésre kényszerült, és így nem tudott eleget tenni a Tizenkettek Kvórumán belüli feladatainak. Nagyon emberpróbáló időszak volt ez Smith elder számára, aki elszántan szerette volna folytatni a szolgálatát. Édesapja 1911-ben bekövetkezett halála, valamint a feleségét sújtó influenzás megbetegedés még inkább hátráltatta Smith elder felépülését.

Évekkel később a következőket osztotta meg erről az időszakról:

„Néhány évvel ezelőtt súlyosan megbetegedtem. Sőt, azt hiszem, már mindenki lemondott rólam, a feleségemet kivéve. […] Annyira legyengültem, hogy alig bírtam megmozdulni. Lassú és kimerítő erőfeszítésembe került még az is, hogy megforduljak az ágyban.

Ezen körülmények között egy nap elvesztettem az eszméletemet, és azt hittem, hogy áttértem a fátyol másik oldalára. Képzeletemben háttal álltam egy nagy és gyönyörű tónak, előttem pedig egy hatalmas erdő terült el. Senkit sem láttam magam körül. Nem volt csónak a vizen, és semmilyen más látható jelét nem láttam annak, hogy miként jutottam el oda. Felismertem, vagy legalábbis úgy tűnt, felismertem, hogy befejeztem halandó szolgálatomat, és hazatértem. […]

Elindultam felfedezni a terepet, és hamarosan találtam is egy, az erdőn át vezető ösvényt, melyet alig használtak és szinte teljesen benőtt a fű. Elindultam az ösvényen, és miután egy ideje már gyalogoltam és jelentős távolságot megtettem, megláttam egy férfit felém közeledni. Észrevettem, hogy nagy testű emberről van szó, mire elkezdtem sietni felé, hiszen felismertem, hogy ő a nagyapám [George A. Smith]. A halandóságban több mint 130 kilogramm volt a súlya, úgyhogy el tudjátok képzelni, milyen hatalmas ember volt. Emlékszem, milyen boldog voltam, hogy láthattam őt. Róla kaptam a nevem, és erre mindig büszke voltam.

Amikor nagyapa már csupán néhány lépés távolságra volt tőlem, megállt. Az, hogy megállt, engem is arra késztetett, hogy megálljak. Ezután – és szeretném, ha ezt soha nem felejtenétek el, fiúk, lányok és fiatalok – komolyan a szemembe nézett, és ezt mondta:

»Szeretném tudni, mihez kezdtél a nevemmel!«

Minden, amit valaha is tettem, lepörgött a szemem előtt, mint mozgó képek egy vásznon – minden, amit tettem. Ez az eleven visszatekintés gyorsan eljutott arra a pontra, amikor ott álltam előtte. Az egész életem lepörgött előttem. Elmosolyodtam, ránéztem a nagyapámra, és ezt mondtam:

»Soha semmi olyat nem tettem a neveddel, amit szégyellned kellene.«

Erre ő előrelépett, a karjába zárt, és ahogy ezt tette, visszanyertem az eszméletemet. A párnám olyan nedves volt, mintha vizet öntöttek volna rá – a hála könnyei áztatták el, amiért szégyenérzet nélkül tudtam válaszolni a kérdésre.

Gyakran visszagondoltam erre az élményre, és el szeretném mondani nektek, hogy azóta igyekeztem még jobban vigyázni erre a névre, mint valaha. Így hát azt mondom nektek, fiúk és lányok, fiatal férfiak és nők, az egyház fiataljai világszerte: tiszteljétek atyátokat és anyátokat! Tiszteljétek a nevet, amelyet viseltek!”²⁸

Smith elder végül elkezdte visszanyerni az erejét, és e megpróbáltatásból az igazságról szerzett bizonyságáért érzett megújult hálával lábalt ki. Egy későbbi általános konferencián ezt mondta a szenteknek: „Az elmúlt években a halál árnyékának völgyében jártam, olyan közel a másik oldalhoz, hogy biztos vagyok benne, [ha nem] kaptam volna különleges áldást Mennyei Atyámtól, akkor nem maradhattam volna itt. De egyetlen pillanatra sem halványult el az a bizonyság, mellyel Mennyei Atyám megáldott engem. Minél közelebb kerültem a másik oldalhoz, annál bizonyosabb voltam benne, hogy az evangélium igaz. Most, hogy megmenekültem, örömmel teszem bizonyságomat arról, hogy tudom, az evangélium igaz, és teljes szívemmel mondok köszönetet Mennyei Atyámnak azért, hogy ezt kinyilatkoztatta nekem.”²⁹

Az elkövetkező években további fizikai betegségekkel és más csapásokkal kellett Smith eldernek szembenéznie. A legnagyobb megpróbáltatás talán az 1932 és 1937 közötti évek voltak, amikor felesége, Lucy ízületi gyulladástól és idegzsábától szenvedett. Nagy fájdalmai voltak, és 1937-re szinte állandó gondozást igényelt. 1937 áprilisában egy szívroham majdnem az életét követelte és még jobban legyengítette.

Habár folyamatosan Lucy miatt aggódott, Smith elder továbbra is ellátta a feladatait, amennyire csak tudta. 1937. november 5-én egy barátja temetésén mondott beszédet, amikor azonban a beszéd után helyet foglalt, valaki átadott neki egy üzenetet, melyben az állt, hogy azonnal térjen haza. Később ezt írta a naplójába: „Tüstént elhagytam a kápolnát, de mire hazaértem, drága feleségem már kilehelte a lelkét. Aközben hunyt el, hogy a temetésen beszéltem. Természetesen egy odaadó társat veszítettem el, magányos leszek nélküle.”

Lucy és George Albert nem sokkal több mint 45 éve voltak házasok, amikor Lucy elhunyt. 68 éves volt. Bár nagyon hiányzott neki a felesége, Smith elder tudta, hogy az elválás csupán időleges, és ez a tudat erőt adott neki. „Jóllehet a családom mély fájdalmat érez – írta –, az a biztos tudat vigasztal minket, hogy újra találkozhatunk anyával, ha hithűek maradunk. Odaadó, segítőkész és figyelmes feleség és édesanya volt. Hat éven át szenvedett ilyen-olyan problémáktól, biztos vagyok benne, hogy most boldog odaát az édesanyjával és a többi szerettével. […] Az Úr nagyon jóságos volt, és megkímélt bennünket a halál érzésétől, amiért végtelenül hálás vagyok.”³⁰

Az Európai Misszió elnöke

1919-ben Heber J. Grant elnök, akit nem sokkal korábban támogattak az egyház elnökeként, elhívta Smith eldert, hogy az Európai Misszió felett elnököljön. Néhány nappal indulás előtt, egy általános konferenciai beszédében Smith elder ezt mondta:

„Szeretném elmondani nektek, fivéreim és nőtestvéreim, hogy megtiszteltetésnek érzem – nem, ez több mint megtiszteltetés, óriási áldásnak érzem –, hogy az Úr felemelt engem abból a beteges állapotból, amelyben nemrég voltam, olyan egészségi állapotba állítva vissza engem, hogy a fivérek úgy érezték, lehetséges számomra, hogy missziót szolgáljak egy idegen földön. […]

Jövő szerdán felszállok a vonatra, amely elvisz engem a partig, és utána átszelem az óceánt arra a földre, ahová elhívtak. Hálás vagyok Istennek ezért a lehetőségért. Hálás vagyok, hogy eme igazság ismerete beivódott a lelkembe.”³¹

Ebben az időben Európa még mindig az első világháborúból próbált talpra állni, amely csupán néhány hónappal korábban fejeződött be. A háború miatt nagyon lecsökkent az Európában szolgáló misszionáriusok száma, és Smith elder feladatai közé tartozott, hogy megemelje a létszámukat. A háború utáni Európa feszült gazdasági helyzete azonban azt eredményezte, hogy a kormányok nem voltak hajlandóak megadni a szükséges vízumot. Mindennek tetejébe még mindig sok volt a félreértés és az előítélet az utolsó napi szentekkel kapcsolatban. Az egyház jóhírének javítása érdekében Smith elder számos kormányhivatalnokkal és más tekintélyes emberrel is találkozott. Az Európában és világszerte dolgozó misszionáriusok célját elmagyarázva gyakran mondogatta: „Tartsák meg mindazt a jót, amijük van, tartsák meg mindazt, amit Isten adott Önöknek, s ami gazdagítja az életüket, azután pedig engedjék, hogy megosszunk valamit, ami boldogabbá és elégedettebbé teszi majd Önöket.”³² Az egyik misszionárius szerint, aki alatta szolgált, Smith elnök „az ő tökéletes, kedves módján elnyerte a nagyra becsülésüket és a barátságukat, és olyan engedményeket biztosított a misszionáriusok számára, melyeket korábban megtagadtak tőlünk.”³³

1921-re, szolgálata végére, Smith eldernek sikerült felemelni az Európában szolgáló misszionáriusok számát és megváltoztatni néhány téves nézetet az utolsó napi szentekről. Számos barátot szerzett az egyháznak, akikkel sok éven át tartotta még levélben a kapcsolatot.

Az egyház történelmi helyeinek megőrzése

Smith elder nagyon szeretett másoknak az egyházról és az egyház történelmének nagyszerű eseményeiről beszélni. Szolgálata során sokat tett azért, hogy megőrizze ezt a történelmet azáltal, hogy emlékműveket állíttatott vagy egyéb módon megjelölte az egyház történelmének jelentősebb helyeit. Egy ismerőse ezt írta: „Hitte, hogy óriási szolgálatot végez azzal, ha felhívja a fiatalabb nemzedék figyelmét őseik cselekedeteire.”³⁴

Fiatal apostolként elment a New York állambeli Palmyrába, és elintézte, hogy az egyház megvásárolhassa idősebb Joseph Smith farmját. Amíg New Yorkban tartózkodott, meglátogatott egy Pliny Sexton nevű embert, a Kumóra-domb tulajdonosát, amely helyen Joseph Smith megkapta az aranylemezeket. Sexton úr nem volt hajlandó eladni a földet az egyháznak, ettől függetlenül ő és Smith elder barátok lettek. Részben a Smith elder és Sexton úr közötti jó viszonynak köszönhetően végül az egyház meg tudta vásárolni a birtokot, és felszentelt egy műemléket a dombon.

1930-ban, az egyház megszervezésének századik évfordulóján Smith elder segített megalapítani a Utah Pioneer Trails and Landmarks Association-t [A Utahi Pionírok Útvonalainak és Jelentős Helyeinek Egyesületét], ahol meg is választották a társaság első elnökének. A következő 20 évben ez a szervezet több mint 100 műemléket és emléktáblát helyezett el, melyek többsége a pionírok Sóstó-völgybe vezető útjáról emlékezett meg. Smith elder a legtöbb műemlék felavatásán jelen volt.³⁵

Arról, hogy az egyház miért érdekelt a történelmi helyek megőrzésében, ezt írta: „Szokássá vált, hogy emlékműveket állítsunk az embereknek, hogy megőrizzük az emléküket. A nagyobb eseményeket is úgy vésik tartósan az emberek emlékezetébe, hogy emlékműveket állítanak nekik. […] Számos érdekes mozzanat feledésbe merült, és az emberek úgy érezték, jó lenne megfelelő módon megjelölnünk őket, hogy az utánunk következő nemzedékeknek felhívjuk a figyelmét a fontosabb eseményekre.”³⁶

Mivel nagyapja azon pionírok között volt, akik gyalog jutottak el Utahba, Smith elder mély tiszteletet érzett azon korai szentek iránt, akik oly sok áldozatot hoztak a hitükért. A Segítőegyletnek mondott egyik beszédében a következő történetet mesélte el azon élményéből, amikor felderítették a kézikocsis pionírok útvonalát:

„Eljutottunk az útvonal azon pontjára, ahol a Martin kézikocsis társaságból oly sokan vesztették életüket. Amennyire pontosan csak meg tudtuk határozni, megtaláltuk a helyet, ahol letáboroztak. Az ehhez a társasághoz tartozók leszármazottai ott voltak, hogy segítsenek az emléktábla elhelyezésében. Ezután Rock Creekhez mentünk; egy évvel ezelőtt ideiglenes táblát helyeztünk el ott. Az év ezen szakában gyönyörű vadvirágok nyíltak mindenütt, köztük sok írisz is. Az egyháztagok összegyűjtöttek egy csokorral e virágokból, és gyöngéden arra a kőhalomra helyezték, melyet egy évvel ezelőtt emeltünk ott. […] Ezen a helyen az egyház 15 tagját temették el egy közös sírba, akik az éhség és kihűlés következtében vesztették életüket.

Tudjátok, vannak olyan időszakok és helyek, amikor és ahol látszólag közelebb kerülünk Mennyei Atyánkhoz. Miközben Rock Creek szűk völgyében a tábortűz körül ültünk, azon a helyen, ahol a Willie kézikocsis társaságot érte a katasztrófa – mi, akik a pionírok, vagyis azon emberek leszármazottai voltunk, akik átszelték a síkságot a forró nyárban és a fagyos télben –, történeteket meséltünk egymásnak az őseink beszámolóiból. […] Felemelő élmény volt. A történelem a mi javunkra ismételte meg önmagát.

[…] Úgy tűnt, azon emberek jelenlétében voltunk, akik mindenüket feladták azért, hogy mi élvezhessük az evangélium áldásait. Éreztük az Úr jelenlétét.

Könnyek közt sétáltunk el arról a helyről – mert nem hiszem, hogy volt bárki abban a 30-40 főből álló csoportban, akinek száraz maradt volna a szeme –, e kis beszélgetés hatása megérintette a szívünket. Az egyik jólelkű nőtestvér belém karolt, és ezt mondta: »Smith testvér, mostantól jobb ember leszek.« Ez az asszony… az egyik legjóravalóbb nőtestvér volt, de hiszem, hogy őt is megérintette, ahogyan a legtöbbünket, az a tény, hogy bizonyos helyzetekben nem értünk fel azokhoz a jellemvonásokhoz, melyeknek a lelkünkben kellett volna lenniük. Az itt eltemetett emberek nem csupán néhány napot áldoztak fel az életükből, hanem magát az életet áldozták fel e munka isteni természetébe vetett hitük bizonyítékaként. […]

Ha e szervezet [a Segítőegylet] legalább olyan hithű lesz, mint azok, akik a síkságon vannak eltemetve, akik az Úrba vetett hittel néztek szembe a problémákkal, akkor nagyszerű dolgokat fogtok véghezvinni, és kivívjátok szerető Atyánk elismerését magatok és utódaitok részére.”³⁷

Az egyház elnöke (1945–1951)

1945. május 25-e kora reggelén, miközben az Egyesült Államok keleti részébe utazott vonattal, Smith eldert a következő üzenettel ébresztette egy vasúti tiszt: Heber J. Grant elnök, aki az egyház akkori elnöke volt, elhunyt. Smith elder, amint csak tehette, leszállt a vonatról, és visszatért Salt Lake Citybe. Néhány nappal később George Albert Smitht, a Tizenkét Apostol Kvórumának rangidős tagját elválasztották Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nyolcadik elnökévé.

Az egyház elnökeként adott első általános konferenciai beszédében a következőket mondta a szenteknek, akik nem sokkal azelőtt támogatták őt: „Nem tudom, van-e közöttünk valaki, aki gyengébbnek és alázatosabbnak érzi magát, mint az, aki most itt áll előttetek.”³⁸ Hasonló érzésekről tett tanúságot a családjának is: „Én nem akartam ezt a pozíciót. Nem érzem magam alkalmasnak rá. De mégis én kaptam meg, így hát legjobb képességemhez mérten fogom betölteni azt. Szeretném, ha mindannyian tudnátok, hogy akármit is csináltok az egyházban, a [házi]tanítástól a cövek feletti elnöklésig, ha azt a legjobb képességetekhez mérten végzitek, a ti elhívásotok legalább olyan fontos, mint az enyém.”³⁹

Sokan érezték úgy, hogy Smith elnök tehetségei kivételesen alkalmasak voltak az elhívásához. Az egyik általános felhatalmazott nem sokkal Smith elnök támogatása után így fejezte ki belé vetett bizalmát: „Gyakran mondogatják, hogy az Úr egy konkrét embert egy konkrét küldetés elvégzésére már előre felkészített. […] Nem vagyok abban a helyzetben, hogy kijelentsem, milyen konkrét küldetés áll George Albert Smith elnök előtt. Azt azonban tudom, hogy még soha nem volt nagyobb szükség a fivérek között a szeretetre, mint ma, a világ történetének ezen időszakában. Továbbá tudom, hogy nem ismerek senkit, aki mélyebben szereti az emberiség családját, együttesen és egyénenként, mint George Albert Smith elnök.”⁴⁰

A nincstelenek megsegítése a második világháború után

A második világháború csupán néhány hónappal azután ért véget, hogy George Albert Smith az egyház elnöke lett. A háború miatt emberek ezrei váltak hajléktalanná és elszegényedetté Európában, így Smith elnök azonnal mozgósította az egyház jóléti szervezetét, hogy segítséget nyújtson. Gordon B. Hinckley elnök később ezt mondta erről a törekvésről: „Azok között voltam, akik éjszakákon át dolgoztak a Jóléti téren itt, Salt Lake Cityben. Vasúti kocsikra pakoltuk az árukat, melyeket elszállítottak a kikötőbe, ahonnan hajóval vitték át azokat a tengeren. A Svájci templom felszentelésekor [1955-ben], amikor számos németországi szent jött el a templomhoz, hallottam, amint néhányan könnyes szemmel beszéltek arról, milyen hálásak azért az ételért, ami akkor megmentette az életüket.”⁴¹

Smith elnök azt is tudta, hogy lelkileg is nagy szükség van segítségre a világban egy ilyen pusztító háború után. Erre reagálva lépéseket tett annak érdekében, hogy újraszervezze a missziókat azokban az országokban, ahol a háború miatt félbeszakadt a misszionáriusi munka, és arra buzdította a szenteket, hogy éljenek a béke evangéliuma szerint a személyes életükben. „A hála legjobb bizonyítéka ebben az időszakban az – mondta röviddel azután, hogy vége lett a háborúnak –, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy boldogságot hozzunk e szomorú világba, hiszen mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk, és mindannyiunk kötelessége, hogy boldogabb hellyé tegyük ezt a világot azáltal, hogy benne élünk.

Legyünk kedvesek és figyelmesek azokkal, akiknek szükségük van rá, és ne feledkezzünk meg azokról, akiket megfosztottak mindenüktől; és ebben az időszakban, amikor békének örvendünk, ne feledkezzünk meg azokról, akik szeretteiket áldozták fel ezért a békéért. […]

Azért imádkozom, hogy az emberek Istenhez forduljanak, engedelmeskedjenek Neki, és ezáltal megmentsék a világot a további konfliktusoktól és pusztításoktól. Imádkozom, hogy a Mennyei Atyánktól érkező béke minden gyászoló szívében és otthonában jelen legyen.”⁴²

Még több lehetőség az evangélium megosztására

Smith elnök továbbra is minden lehetőséget kihasznált arra, hogy megossza másokkal az evangéliumot, és az új pozíciójával a lehetőségek száma megnövekedett. 1946 májusában Smith elnök lett az egyház első olyan elnöke, aki meglátogatta a Mexikóban élő szenteket. Mindamellett, hogy találkozott az egyháztagokkal és egy hatalmas konferencián is beszélt hozzájuk, Smith elnök számos magas beosztású hivatalnokkal is találkozott Mexikóban, és elbeszélgetett velük a visszaállított evangéliumról. A Mexikó elnökéhez, Manual Camachóhoz tett látogatása során Smith elnök és az őt kísérő társaság a következő magyarázatot adta: „Különleges üzenetet hoztunk Önnek és a népének. Azért vagyunk itt, hogy az őseiről és Jézus Krisztus visszaállított evangéliumáról beszéljünk. […] Van egy könyvünk, amely… egy nagy prófétáról ír, aki a családjával és másokkal Krisztus előtt 600-ban elhagyta Jeruzsálemet, és eljött… Amerika eme nagyszerű földjére, melyet ők »megígért földnek, minden más földnél kiválóbbnak« ismertek. A Mormon könyve elbeszéli Jézus Krisztus látogatását is erre a kontinensre, és ír arról, hogy megszervezte itt az egyházát, és választott tizenkét tanítványt.”

Camacho elnököt, aki tiszteletét és csodálatát fejezte ki az országában élő utolsó napi szentek iránt, elkezdte nagyon érdekelni a Mormon könyve, és megkérdezte: „Kaphatnék egy példányt a Mormon könyvéből? Eddig még soha nem hallottam róla.” Smith elnök ekkor átadott neki egy bőrfedelű, spanyol nyelvű példányt, melynek elejébe felsorolták a könyv különösen érdekes részeihez tartozó utalásokat. Camacho elnök így válaszolt: „El fogom olvasni az egész könyvet, mert ez nagyon hasznos számomra és a népem számára.”⁴³

A pionírok megérkezése századik évfordulójának megünneplése

George Albert Smith hat évig tartó elnökségének fénypontja 1947-ben következett be, amikor az egyház a pionírok Sóstó-völgybe érkezésének századik évfordulóját ünnepelték. Smith elnök felügyelte az ünnepséget, amely országos figyelmet kapott, és melynek csúcspontja a This Is the Place [Ez az a hely] emlékmű felavatása volt Salt Lake Cityben, nem messze attól a helytől, ahol az első pionírok beléptek a völgybe. Smith elnök 1930 óta vett részt egy szobor megtervezésében a pionírok tetteinek és hitének tiszteletére. Arra is figyelt azonban, hogy az emlékmű a korai felfedezők, a más hitet valló misszionáriusok és a kor fontos amerikai indián vezetői előtt is tisztelettel adózzon.

A This Is the Place emlékmű felavatásánál George Q. Morris, aki akkor a Keleti Államok Misszió elnöke volt, a jóakarat lelkiségéről beszélt, melyet Smith elnök erőfeszítéseinek tulajdonított: „A felavató szertartás tükrözte Smith elnök hozzájárulását a testvériséghez és a toleranciához. […] Az emlékmű szoborportrékkal adózik – amennyire lehetséges, egyénenként megmintázva – azon emberek előtt, akik történelmet írtak a hegyekkel tarkított nyugaton a mormon pionírok előtt, származástól és vallástól függetlenül. Amikor a felavató szertartást szervezték, az volt Smith elnök kívánsága, hogy az állami, nemzeti és városi hivatalnokok mellett minden főbb vallási csoport is képviselve legyen az ünnepségen. A megemlékezés kiemelt beszélői egy katolikus pap, egy protestáns püspök, egy zsidó rabbi, valamint Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza képviselői voltak. Egy keletről érkező látogató a következő megjegyzést tette az ünnepség után: »Ma lelkileg újjászülettem. Aminek itt tanúja voltam, az sehol máshol nem történhetett volna meg a világon. A tolerancia lelkiségének nagyszerű megnyilvánulását tapasztalhattuk meg.«”⁴⁴

Habár a 18 méter magas emlékmű lenyűgöző volt, Smith elnök úgy gondolta, a pionírok iránti tisztelet kimutatásának legjobb módja az, ha követjük példájukat a hitben és az odaadásban. Az emlékmű felszentelő imájában ezt mondta: „Atyánk, aki a mennyekben vagy…, a Te jelenlétedben állunk itt ma reggel, e csendes domboldalon, és tekintünk e nagyszerű emlékműre, melyet a Te fiaid, leányaid, valamint az ő odaadásuk tiszteletére állítottunk. […] Azért imádkozunk, hogy megáldassunk ugyanazzal a lélekkel, amely azokat a hithű embereket jellemezte, akik hittek Benned és a Te Szeretett Fiadban, és akik azért jöttek ebbe a völgybe, mert itt akartak élni és hódolni Neked. Azért imádkozunk, hogy a hódolat és hála lelkülete a mi szívünket is átjárja.”⁴⁵

Elmélkedések az életről 80 évesen

Hajlott kora ellenére Smith elnök képes volt végigszolgálni elnökségének nagy részét úgy, hogy elkerülték azok a fizikai betegségek, melyek a múltban korlátozták őt. A 80. születésnapjához közeledve, egy 1950 áprilisában kiadott cikkben Smith elnök visszatekintett az életére, és megállapította, hogy Isten mily nagyon támogatta és megáldotta őt:

„Ebben a nyolcvan évben több mint egymillió kilométert utaztam a világban Jézus Krisztus evangéliumának érdekében. Számos égtájon, számos földrészen, számos országban jártam, és az emberek gyermekkorom óta kedvesek és segítőkészek voltak velem, akár az egyház tagjai voltak, akár nem. Akárhová mentem, nemes férfiakkal és nőkkel találkoztam. […]

Amikor arra gondolok, milyen gyenge, törékeny ember vagyok ahhoz, hogy e nagyszerű egyház vezetésére hívjanak el, ráeszmélek, mily nagy szükségem van a segítségre. Hálás szívvel ismerem el Mennyei Atyám segítségét, valamint a legjóravalóbb férfiak és nők bátorítását és társaságát az életemben, akikkel a világ minden táján, itthon és külföldön találkoztam.”

Később így fejezte ki szeretetét azok iránt az emberek iránt, akiket oly sok éven át szolgált:

„Kétségtelenül nagy áldás ilyen emberek társaságában lenni, és megragadom az alkalmat, hogy szívem mélyéből megköszönjem mindannyiótoknak az irántam tanúsított jóságotokat, és arra is megragadom az alkalmat, hogy elmondjam nektek: soha nem fogjátok tudni, mennyire szeretlek benneteket. Nem tudom szavakkal kifejezni. És én így szeretnék érezni Mennyei Atyám minden fia és leánya iránt.

Az emberek átlag életkorához képest hosszú életem volt, és boldog életem volt. Még néhány év, és a természet rendje szerint átszólítanak engem is a másik oldalra. Kellemes várakozással tekintek ama időpont elé. És miután 80 évet eltöltöttem a halandóságban, a világ számos pontjára eljutottam, és sok nagyszerű és jóravaló férfival és nővel találkoztam, tanúságomat teszem nektek, hogy jobban tudom ma, mint valaha, hogy Isten él; hogy Jézus a Krisztus; hogy Joseph Smith az Élő Isten prófétája volt; és hogy az egyház, melyet Mennyei Atyánk irányítása alatt megszervezett, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza…, ugyanazon papság ereje és hatalma által működik, mint amelyet Péter, Jakab és János Joseph Smithnek és Oliver Cowderynek adományozott. Úgy tudom ezt, mint ahogy tudom, hogy élek, és elismerem, hogy nagyon komoly dolog ilyen bizonyságot tenni nektek, mert Mennyei Atyám felelősségre fog vonni engem ezért, és minden olyan dologért, melyet az Ő nevében tanítottam. […] Mindannyiótok iránti szívből jövő szeretettel és jóakarattal teszem nektek tanúságomat erről, Urunk, Jézus Krisztus nevében.⁴⁶

Egy évvel később, 1951. április 4-én, a 81. születésnapján George Albert Smith csendben elhunyt az otthonában, fia és leányai körében.

A szeretettel teli szolgálat apró cselekedetei

George Albert Smith sok mindent elért az ő 81 évében – mind az egyházban, mind a közösségében, mint pedig a világban. De azok, akik személyesen ismerték őt, legjobban a kedvességből és szeretetből fakadó sok, apró, alázatos cselekedetére emlékeztek. David O. McKay elnök, aki részt vett Smith elnök temetésén, ezt mondta róla: „Valóban nemes lelke volt, és akkor volt a legboldogabb, amikor másokat boldoggá tudott tenni.”⁴⁷

John A. Widtsoe elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja elmesélt egy történetet arról az időszakról, amikor egy nehéz, bonyolult ügyet próbált megoldani:

„Az irodámban ültem, elég fáradtan a napi munka után. […] Kimerült voltam. Ekkor kopogtattak az ajtómon, és George Albert Smith lépett be rajta. Ezt mondta: »Éppen hazafelé tartok a munkámból. Eszembe jutottál és a problémák, melyeket meg kell oldanod. Azért jöttem, hogy vigaszt nyújtsak és megáldjalak.«

Ilyen volt George Albert Smith. […] Soha nem fogom elfelejteni. Beszélgettünk egy ideig, majd elváltunk, és ő hazament. Könnyűnek éreztem a szívemet. Nem voltam többé kimerült.

Látjátok, a szeretet… nem csupán egy szó vagy egy belső érzés. Ahhoz, hogy a szeretetnek értelme legyen, tettekbe kell foglalni. Smith elnök ezt tette azon a napon. Adott nekem a saját idejéből és a saját erejéből.”⁴⁸

Matthew Cowley elder, aki szintén a Tizenkettek Kvórumának tagja, illetve Smith elnök közeli barátja volt, így fejezte ki iránta érzett tiszteletét a temetési szertartáson:

„Minden olyan ember, akit bánat gyötört, aki betegségtől vagy más csapástól szenvedett, és aki találkozott Isten ezen Fiával, az erényt és erőt kapott tőle. Már a puszta jelenlététől meggyógyultak – ha nem fizikailag, akkor lelkileg bizonyosan. […]

Isten magához vonzza az istenfélőket, és biztos vagyok benne, hogy a legrövidebb út, melyet Isten eme követőjének valaha is meg kellett tennie, az az út volt, amelyet most tett meg. Isten a szeretet. George Albert Smith a szeretet. Ő Istent követi. És Isten felragadta őt magához.

[…] Nem tudunk szavakban tisztelettel adózni egy ilyen életnek. Nem elegendőek hozzá. Csupán egyféleképpen mutathatunk tiszteletet erénye, drága jelleme, valamint nagyszerű, szeretettel teli tulajdonságai iránt: a tetteinkkel. […]

Legyünk mindannyian egy kicsit megbocsátóbbak, egy kicsit gyengédebbek az egymással való kapcsolatainkban, egy kicsit figyelmesebbek egymással, és osszuk meg egymással egy kicsit nagylelkűbben az érzéseinket.”⁴⁹

George Albert Smith sírkövén a következő felirat olvasható, amely illően összefoglalja a szeretettel teli szolgálatból álló életét:

„Megértette és megosztotta Krisztus tanításait, és kivételesen sikeres volt azok gyakorlatba történő átültetésében. Jóságos, türelmes, bölcs, toleráns és megértő volt. Tele volt jó cselekedetekkel. Szerette Utaht és Amerikát, de nem volt szűk látókörű. Fenntartás nélkül hitt a szeretet szükségességében és erejében. Határtalanul ragaszkodott egyházához és családjához, és szenvedélyesen szolgálta őket. Szeretete azonban nem ismert korlátokat: minden emberre kiterjedt, származástól, hittől és társadalmi helyzettől függetlenül. Gyakran mondogatta nekik és róluk: »Mindannyian Atyánk gyermekei vagyunk.«”

Misszionáriusok a Déli Államok Misszióban. Az ifjú házasok, Lucy (balról a harmadik) és George Albert Smith (a felesége mellett foglal helyet) együtt szolgáltak a misszióházban

A Tizenkét Apostol Kvóruma 1921-ben. Álló sor, balról jobbra: Joseph Fielding Smith, James E. Talmage, Stephen L. Richards, Richard R. Lyman, Melvin J. Ballard és John A. Widtsoe. Ülő sor, balról jobbra: Rudger Clawson, Reed Smoot, George Albert Smith, George F. Richards, Orson F. Whitney és David O. McKay

George Albert Smith elder felügyelte a Mormon könyve Braille-írással történő kiadását

A Kumóra-dombon található emlékmű, ahol Moróni angyal átadta az aranylemezeket Joseph Smithnek

Smith elnök és a tanácsosai: ifj. J. Reuben Clark (balra) és David O. McKay (jobbra)

A This Is the Place [Ez az a hely] emlékművet, amely a pionírok Sóstó-völgybe történő érkezéséről emlékezik meg, 1947-ben avatta fel Smith elnök

Smith elnök az irodájában

John Henry és Sara Farr Smith gyermekei. George Albert Smith a bal oldalon foglal helyet