Murilo Vicente Leite Ribeiro

Brazília, Goiânia

Amikor Murilo 16 évesen megkeresztelkedett, az egész családja ellenezte azt. Amikor megkapta a missziós elhívását, a szülei kidobták a vasárnapi ruháját, és megakadályozták, hogy missziót szolgáljon. Murilo idővel segített a családjának az egyházba jönni, de továbbra is érdemtelennek érezte magát, amiért nem szolgált missziót.

Fényképezte: Cody Bell

14 éves voltam, amikor megismertem az egyházat. A barátaim egyháztagok voltak, és bemutattak a misszionáriusoknak. Elsőre nem fogadtam el az üzenetüket, mert a családom már más vallású volt.

Két évvel később megkérdezték, hogy szeretnék-e focizni az egyháztagokkal. Igencsak szerettem focizni, és szerettem volna játszani. Meghívtak az ifjúsági hitoktatásra is. Elkezdett érdekelni az egyház.

Beszélgettem a misszionáriusokkal, és ők az első látomásról tanítottak engem. Ez megváltoztatta az életemet. Abban a pillanatban megindított, ahogy szóba hozták. Előttük sírtam el magam. Nagyon megérintett, és erős lelkiséget éreztem. Már az első lecke után elfogadtam a keresztelkedésre vonatkozó felkérésüket.

A szüleim ellene voltak az egyháznak, és nem jöttek el a keresztelőmre. Ez nagyon nehéz volt számomra. A családomból az öcsém, Joaquim volt az egyetlen, aki aznap ott volt velem.

A keresztelkedésem után sok nehézségen mentem keresztül. Hittem a visszaállított evangéliumban, de a családom még nem osztotta ezt a látásmódot. Próbáltam elmagyarázni nekik, de a szüleim nem értették meg. Továbbra is jártam istentiszteletre, bár a szüleim úgy élték meg, hogy elfeledkezem a családunkról. Az igazság az, hogy szerettem volna, ha eljárnak velem az egyházba.

Amikor eljött a misszióm ideje, felkészültnek éreztem magam. Korábban két évig jártam ifjúsági hitoktatásra, részt vettem a misszionáriusi felkészítő órákon, és jártam felsőfokú hitoktatásra is. Akkoriba lelkileg erősnek éreztem magamat, de a szüleim egyre erősebben kezdtek korlátozni. Az egész családom részt vett abban, hogy megpróbáljon kivonni engem az egyházból.

Beadtam a papírjaimat, és megkaptam az elhívásomat, hogy a Brazília Recife Misszióban szolgáljak. Elmondtam a szüleimnek, hogy Recifébe megyek, ahol Jézus Krisztust fogom misszionáriusként képviselni. Édesapám veszekedett velem, édesanyám pedig odáig ment, hogy kidobta a vasárnapi ruhámat, és az egyházi könyveimet. Nagyon dühösek voltak.

Nem mentem misszióba. Ez volt életem legnehezebb időszaka. Missziót akartam szolgálni, de hatalmas ellenállással szembesültem. Nem tettem semmi rosszat, mégis elcsüggedtem és búskomorrá váltam, és otthon továbbra is üldöztetést kellett elszenvednem. A szüleim abban reménykedtek, hogy feladom, és nem fogok többet az egyházba járni.

Nehéz volt számomra, hogy fiatal férfiként nem misszióban voltam. Alsóbbrendűnek éreztem magam azokhoz a barátaimhoz képest, akik már elmentek misszióba, és magányosnak éreztem magam az egyházban. Egyesek azt gondolták, hogy érdemtelenség miatt nem mentem el. Én azonban minden tőlem telhetőt megtettem, hogy szilárd maradjak a hitben.

Ekkoriban találkoztam Kellyvel, aki később a feleségem lett. Amikor megismerkedtem vele, elmúlt a búskomorságom, és képes voltam Isten gyermekeként tekinteni magamra. A randevúzásunk kezdetekor Kelly nem volt az egyház tagja. Hamarosan összeházasodtunk, és egy hónappal később megkereszteltem. Egy évre rá egymáshoz pecsételtek minket a templomban. Ez egy különleges és szent pillanat volt számomra.

Miután megszületett az első gyermekünk, Rafael, elhoztuk az egyházba, hogy áldást kapjon. A szüleim is jelen voltak a megáldásánál. Ez volt az első alkalom, hogy ellátogattak az egyházba. Elkezdtek részt venni a misszionáriusi beszélgetéseken az otthonukban. Végül az én kiváltságom volt, hogy megkeresztelhettem a szüleimet és az öcsémet.

Vicces, mert édesapám nagyon céltudatos volt ezzel kapcsolatban. Így szólt: „Fiam, mikor keresztelsz már meg?” Amikor megkeresztelkedett és kiemeltem a vízből, megölelt. Ez egy annyira rendkívüli pillanat volt az életemben!

Évekkel később történt, hogy találkoztam Jairo Mazzagardi elderrel a Hetvenektől, amikor eljött, hogy átszervezze a cövekünket. Rákérdezett a missziómra.

„Murilo testvér, látom, hogy 16 évesen keresztelkedtél meg, de nem szolgáltál missziót” – mondta Mazzagardi elder.

„Nem szolgáltam missziót” – mondtam, majd sírva fakadtam.

– De minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az Úr megbocsásson nekem. Hét hónapja szolgálok gyülekezeti elnökként, és igyekszem misszionárius lenni és a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Keményen dolgozom azon, hogy másoknak segítsek. Azt szeretném, ha az Úr megbocsátana nekem. Nem kívánom ezt a szeplőt az utolsó napon.”

„Murilo testvér – felelte –, ne nézz hátra; előre nézz! Aki hátrafelé néz, hátrafelé megy, aki pedig előre néz, előrefelé megy. Tiszta vagy.”

Boldog voltam, amikor ezt hallottam, és nem tudtam visszatartani az örömkönnyeket. Sok év elteltével ekkor éreztem végre az Úr békességét.

Úgy éreztem, mintha egy többmázsás hátizsákot emeltek volna le a vállamról.

Azt mondta, hogy jöjjek vissza hozzá a feleségemmel együtt, majd pedig elhívott, hogy cövekelnökként szolgáljak.

Mazzagardi elder ekkor így szólt: „A tapasztalataid segíteni fognak téged cövekelnökként. Képes leszel segíteni azoknak a fiataloknak, akiknek nehézségeik vannak, vagy akiket nem támogatnak a szüleik. Neked nem volt lehetőséged missziót szolgálni, de ez most a te missziód. Segíteni fogsz misszióba küldeni a fiatalokat.”

Cövekelnökként az egyik fő célom az, hogy segítsek a fiatal férfiaknak és fiatal nőknek felkészülni arra, hogy missziót szolgáljanak. Az Úr mindig megadja nekem a megfelelő szavakat a megfelelő időben, amikor ezekkel a fiatalokkal beszélgetek. Hálás vagyok, amiért az Úr lehetőséget adott arra, hogy másoknak segítsek a missziós szolgálat mellett dönteni.