Kiállni azért, amiben hiszünk
Olyan világban élünk, ahol sokan a gonoszt jónak tartják, a jót pedig gonosznak; nekünk pedig ki kell állnunk a jóért. A következőkben olyan fiatal felnőttek bizonyságait olvashatjátok, akik kiálltak azért, amiben hisznek. Nem vitatkoztak és nem reagáltak haraggal vagy durvasággal. Egyszerre tanúsítottak „mind bátorságot, mind pedig udvariasságot”1, ennek eredményeképpen pedig megerősítettek másokat (lásd 3 Nefi 12:44–45).
Az öcsém visszautasította a pezsgőt
Franciaországban kötelező sorkatonai szolgálat van. A 20 éves öcsém, Loïc, úgy döntött, hogy tartalékos tisztképző iskolába megy és hadnagy lesz. A tanulmányai végén avatási ünnepség következett az új tisztek részére. Ilyenkor egymás után el kell mondaniuk az ezred jelmondatát, majd pedig fel kell hajtaniuk egy pohár pezsgőt, elfogyasztva a benne lévő rózsát is. Ez a hagyomány még Bonaparte Napóleonnal kezdődött, és azóta egyetlen tiszt sem hagyta ki.
Loïc azt mondta az ezredesnek, hogy a vallási elvei nem teszik lehetővé az alkoholfogyasztást. Fagyos csend követte Loïc mentesség iránti kérelmét. Az ezredes felállt. Ám ahelyett, hogy Loïcot a pezsgő elfogyasztására utasította volna, gratulált neki ahhoz, hogy a nyomás ellenére hű maradt az elveihez. Elmondta, hogy büszkén fogad egy ilyen tisztességes embert az ezredébe. A pezsgőt más italra cserélték, Loïc pedig részt vett az avatási ünnepségen.
Pierre Anthian, Franciaország
Elhívtak egy vad buliba
Diploma után a nővérem, Grace és én több utolsó napi szenttel együtt dolgoztunk egy cégnél. A munkaadóink nem voltak az egyház tagjai. Amikor a nővéremet eljegyezték, a munkaadónk egy meglepetés leánybúcsút tervezett számára. Azt reméltem, hogy tiszteletben fogja tartani a normáinkat, de ehelyett szeszesitalt, csippendél táncost és egy botrányos filmecskét rendelt.
A leánybúcsú előtt éreztem magamban a Szentlélek suttogását, amint arra bátorított, hogy emlékeztessem a főnökömet a normáinkra. Megmarkoltam a Fiatal Nők medálomat és eszembe jutott mindaz az erőfeszítés és áldozat, amelyet a személyes fejlődésem véghezvitele érdekében hoztam, amikor a Fiatal Nők közé tartoztam. Iránymutatásért imádkoztam, hogy ezúttal még jobban helyt tudjak állni. Sms-t küldtem a munkaadómnak, leírva az aggodalmaimat, és biztos voltam benne, hogy meg fog miatta sértődni. Ennek ellenére a legfőbb vágyam az volt, hogy Mennyei Atyámnak tetszően cselekedjek.
Amikor elkezdődött a buli, a főnököm nem szólt hozzám, de még csak rám sem mosolygott. Viszont lemondta a táncost és a filmet.
A buli utáni napokban a főnököm továbbra sem beszélgetett és nevetett velem úgy, mint előtte. Én azonban nyugodt voltam, mert tudtam, hogy Isten elégedett azzal, amit tettem. Úgy egy héttel később a főnökömmel való viszonyom visszatért a rendes kerékvágásba. Tudom, hogy Isten meglágyította a szívét, és segített neki megérteni, hogy aszerint élek, amiben hiszek.
Lemy Labitag, Fülöp-szigetek, Cagayan-völgy
Csúnya beszédet hallottam az órán
Amikor úgy 18 éves voltam, beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Az egyik nap a tőlem 1-2 méterre ülő három lány elkezdett csúnyán beszélni egymás között. Nem tudtam, hogy mit tegyek: hagyjam őket figyelmen kívül, hogy elkerüljem a konfliktust, vagy álljak ki a normáimért, és kérjem meg őket, hogy hagyják abba? Végül a lehető legkedvesebben azt mondtam: „Elnézést, de megtennétek, hogy nem beszéltek így?”
A legnagyobb lány rámmeredt és azt mondta: „Úgy beszélünk, ahogy akarunk.”
„De tényleg muszáj káromkodnotok? – kérdeztem. – Nekem nagyon rosszul esik.”
„Akkor ne figyelj ide” – felelte.
Kezdtem dühbe jönni és azt mondtam: „Nehéz nem odafigyelni, amikor ilyen hangosak vagytok.”
„Kibírod” – válaszolta ő.
Feladtam. Bosszantottak a lányok, de magamra még jobban haragudtam. Nem tudtam elhinni, hogy hagytam magam kihozni a sodromból. A lányok továbbra is káromkodtak, és eddigre már mindannyian mérgesek voltunk.
Miután lecsillapodtam, láttam, hogy a lányoknak gondjuk akadt a varrógépükkel. Tudtam, hogy hol a hiba, mert korábban nálam is pont ugyanaz volt. Úgyhogy megmutattam nekik, hogy hol kell megjavítani. Láttam, ahogy megváltozik a legnagyobb lány arckifejezése. „Figyu – mondta –, sajnáljuk.” Nem tudtam elhinni: éppen bocsánatot kért. „Én is sajnálom – mondtam neki. Nem lett volna szabad így felhúznom magamat.”
Visszamentem a varrógépemhez, és ezután már egyetlen csúnya szót sem hallottam. Ez az élmény megtanította nekem, hogy ha a szavaink esetleg nem is változtatják meg mások hozzáállását, a kedvesség és a szolgálat gyakran képes lehet rá.
Katie Pike, USA, Utah
Megvédtem a missziós szolgálatot
19 évesen csatlakoztam az egyházhoz. Én voltam három fiú közül a középső, valamint az egyetlen utolsó napi szent a családunkban. Röviddel a keresztelkedésem után vágyat kezdtem érezni arra, hogy missziót szolgáljak. Egy év elteltével a Lélek azt mondta nekem, hogy menjek. Beszéltem édesanyámmal, aki úgy érezte, hogy nem lenne helyes elmennem. Így elhalasztottam egy évvel, de a missziós szolgálat iránti vágy nem múlt el. Azalatt az év alatt tanulmányoztam a szentírásokat, pénzt tettem félre, előkészítettem a papírjaimat, megcsináltattam az összes orvosi vizsgálatot és – miután minden más megvolt – vártam az Úrra. Hamarosan elhívást kaptam, hogy a Brazíliai Campinas Misszióban szolgáljak.
A szüleim továbbra is ellene voltak. Nyíltan böjtöltem és imádkoztam, megosztva az aggodalmaimat Mennyei Atyámmal. Arra kértem, hogy érintse meg a földi édesapám szívét. Megtette. Meglepetésemre, édesapám eljött arra a búcsúbulira, melyet a barátaim az indulásom előtti szombatra szerveztek. Hétfőn pedig apa kivitt a repülőtérre.
A misszióm során, miközben az evangéliumot prédikáltam, éreztem Isten szeretetét. Anyukám továbbra is édesanya maradt, és visszatértemkor ő volt az első, aki megölelt.
Megtanultam, hogy a missziós szolgálat jóval több, mint kötelesség: ez egy kiváltság, illetve a fejlődés és tanulás csodálatos időszaka.
Cleison Wellington Amorim Brito, Brazília, Paraíba
Bizonyságot tettem Istenről
Amikor az első évfolyamba jártam az országunk legjobb egyetemén, nagy volt rajtam a nyomás, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Zaklattak a hitem miatt, én pedig elkezdtem megkérdőjelezni az evangéliumba vetett hitemet, amikor sok tanárom kifejtette mindazt, amit „valóságnak” tartott. Sok évfolyamtársamat érintette mindez. Ilyen környezetben nehéz volt fenntartani a keresztény értékeket. Arra gondoltam, hogy abbahagyom, de úgy döntöttem, hogy jobb, ha maradok. Úgy érveltem magamban, hogy ha csak néhányan jutnak be erre az egyetemre, és közöttük is csak néhány utolsó napi szent van, akkor nekem maradnom kell, és ki kell állnom az igazságért.
A biológiatanárom, aki a saját bevallása szerint ateista volt, bármiféle Legfensőbb Alkotóba vetett hit nélkül tanította ezt a tudományt. Minél többet hallgattam azonban, annál jobban megerősödött bennem, hogy van egy Legfensőbb Lény – Isten, a mi Atyánk –, aki mindezeket a dolgokat megalkotta. Mások úgy érveltek, hogy ennek az elgondolásnak semmi értelme. A vitáink egyre hevesebbek lettek. Türelmetlenül vártam, hogy jelentkezhessek és elmagyarázhassam, hogy hiszek Istenben, az Alkotóban.
Elérkezett a hozzászólások ideje. Az iskolánkban teljesen megszokott volt, hogy az emberek tapsoltak, bekiabáltak neki, vagy lehurrogták, amikor valaki előadta az elgondolásait. Határozottan felálltam és egyszerűen ennyit mondtam az ellenző félnek: „Most talán teljesen értelmetlennek tűnik számotokra az Istenbe vetett hit, de el fog jönni a nap, amikor számotokra is épp olyan világos értelme lesz, mint amilyen számomra most.”
Azóta soha nem hurrogtak le, amikor kiálltam a hitelveimért. Onnantól kezdve tanulmányilag, társadalmilag és lelkileg is fejlődtem. Elkezdtem tevékeny részt vállalni a diákéletből, és meg is választottak különböző egyetemi tisztségekbe.
Megtanultam, hogy az igazság melletti – akár csak egyszeri – kiállás nagy hatással van a jövőbeni döntéseinkre.
ifj. Vince A. Molejan, Fülöp-szigetek, Mindanao