A mi otthonunk – a mi családunk
Lizocska szíve
A szerző jelenleg Belgiumban él.
Illusztráció: Annie Henrie
A férjemmel 1995-ben csatlakoztunk az egyházhoz Oroszországban, és a rákövetkező évben pecsételtek minket össze a Svédországi Stockholm templomban. Két kislányunk is hozzánk lett pecsételve. Két évvel később abban az áldásban részesültünk, hogy még egy kislányunk született – Lizocska. Az életünk nagyon jó volt. Mindannyian boldogok voltunk. Két nappal a születése után azonban a babának táplálkozási nehézségei támadtak. Egy hónap elteltével még mindig csak 300 grammal gyarapodott a súlya.
A gyermek-egészségügyi központban azt tanácsolták, hogy etessük őt gyakrabban. Én láttam, hogy szeretne enni, de nem képes rá. Végül a férjem elvitte őt a városi kórházba. Az orvos azonnal felállította a diagnózist: születési szívrendellenesség. Az egyik szívbillentyű nem működött, és a tüdő rossz vérellátása azt eredményezte, hogy nehezére esett lélegezni és táplálkozni.
Műtétre volt szüksége, de Oroszországban a legfiatalabb ilyen pácienseket is csak kétéves korukban műtötték. A lányunk csak egy hónapos volt. Az orvos felírt számára egy kezelést és azt mondta, hogy amikor idősebb lesz, akkor elvégzik rajta a műtétet.
Egy hónapra rá Lizocska állapota hirtelen sokkal rosszabra fordult, így a kórházba siettünk vele. A karomban tartottam az autóban. Úgy nézett rám, mint aki segítségért könyörög. Ha nem lettem volna az egyház tagja, nem tudtam volna, hogy mit tegyek. A férjem és én azonban bíztunk az Úrban és szilárdan hittünk abban, hogy minden rendben lesz. Próbáltam megnyugtatni a lányunkat: „Ne félj semmitől, kicsim. Isten szeret bennünket. Segíteni fog és minden rendben lesz.”
Végre megérkeztünk. Magamhoz szorítottam és berohantam a recepcióhoz. Lizocska szemei lassan lecsukódtak. Már alig lélegzett. Szinte képtelen voltam megszólalni, de elmondtam az orvosnak a helyzetet a lányunkkal, az egészségügyi személyzet pedig bevitte őt az intenzív osztályra. Az orvos szerint a tüdeje megduzzadt, ezért lélegeztetőgépre tették.
Másnap beszéltünk a szívsebészeti osztály igazgatójával. Azt mondta: „Végeztem már ilyen műtéteket, de csak idősebb gyerekeken. Mennyi idős a lányuk?”
„Két hónapos” – feleltük.
„Nagy fájdalmai vannak. Annyira kicsi, és a tüdő megduzzadása is bonyolítja a dolgokat, de nem halogathatjuk tovább. Még soha nem végeztem ezt a műtétet ilyen kicsi gyermeken. Megteszek mindent, amit tudok. Az biztos, hogy önöknek ki kell fizetniük egy mesterséges dupla szívbillentyűt, de ez nagyon drága – úgy 2100 dollár. A műtét négy nap múlva lesz.”
Nem tudtuk, mitévők legyünk. Sem nekünk, sem egyetlen ismerősünknek nem volt ennyi pénze. A helyzetünk azonban másoknak is tudomására jutott, és az ő nagylelkűségük, valamint az Úr irgalma révén összegyűjtöttük a szükséges forrásokat. A férjem megvette a gyermekünk életének megmentéséhez szükséges szívbillentyűt.
Nemcsak a gyülekezetünk összes tagja imádkozott és böjtölt a kislányunkért, de ezt tették a misszionáriusok is, valamint sok más utolsó napi szent is a városunkban. Éreztük a támogatásukat. Amikor a műtét napján ott ültünk a váróban, éreztük a Szentlélek jelenlétét és a testvéreink imáit. Tudtuk, hogy nagyon közel vannak most hozzánk. Isten pedig velünk volt és irányította a sebészeket. Biztosak voltunk benne, hogy nem fog elhagyni bennünket, és minden rendben lesz.
Amikor a sebész kijött a műtét után, maga is egy kissé zavarban volt, és ezt mondta: „Minden megoldódott. Behelyeztük a szívbillentyűt. Nem tudom, hogy hogyan, de sikerült.” Mi viszont tudtuk, hogy hogyan sikerült. Mennyei Atyánk megáldotta őt.
Ezután Lizocska három napig volt a kórházban, hogy lemenjen a duzzanat a szívéről és a tüdejéről. Mivel felnyitották, és a műtét után csak egy vékony hártyával fedték be a műtéti sebet, így pár nappal később még egy műtétre volt szükség, hogy lezárják a mellkasát és a szerveit. Szinte egyik orvos sem számított arra, hogy túl fogja élni. Mi azonban hittünk Mennyei Atyánkban és az Ő hatalmában, valamint hittünk abban is, hogy ha Ő úgy akarja, akkor a kislányunk felépül.
Egyedül Isten adhatta vissza nekünk a mi Lizocskánkat. Minden egyes nappal jobban lett. További egy hónapig maradt a kórházban, ma pedig itthon van velünk.
Isten a csodák Istene. Meghallgatja az imáinkat, a nehéz időkben pedig hordoz bennünket. A megpróbáltatások megerősítik a hitünket és megtanítanak hinni, remélni és szeretni.