Mi hozta önöket Rexburgba?

Sandra Rush, USA, Idaho

Miután évtizedekig éltünk olyan helyen, ahol alig voltak egyháztagok, a férjemmel egy olyan környékre költöztünk az Idaho állambeli Rexburgba az Egyesült Államokban, ahol csupán két nem egyháztag család élt. Szerencsére az egyik ilyen család pont a szomszédunk volt.

Az apa éppen a füvet nyírta, amikor először megérkeztünk a házunkhoz. A férjemmel átsétáltunk a kertünkön, hogy bemutatkozzunk. Ahogy kezet fogtam a férfival, megkérdeztem: „Szóval, mi hozta önöket Rexburgba?”

„A munkám – és kifejezetten olyan várost kerestünk, amelynek lakosaival meg kell ismertetnünk Krisztust.”

Úgy éreztem magam, mintha leöntöttek volna egy vödör hideg vízzel, de csak tovább mosolyogtam. Akkor és ott eldöntöttem, hogy akármit is mondjon vagy tegyen az új szomszédunk, mi leszünk a legjobb szomszédok, akikkel valaha is találkoztak. Kedvesen, szeretettel és ésszerűen fogunk reagálni mindenre, ahogyan a Szabadító tenné.

A következő nyolc évben számos közös tevékenységben vettünk részt. Az édesanyát meghívtuk a segítőegyleti tevékenységekre, és el is jött. Majd ő hívott meg engem és több utolsó napi szent szomszédunkat egy nőknek szervezett keresztény programra, melyet az egyházuk szponzorált. A férjemmel együtt meghívtak minket a gyermekeik tánc- és zongoraestjére. A családjuk jelen volt a közösségi kerti partikon és összejöveteleken. Az idősebb gyermekeik pedig minket hívtak, ha szükségük volt valakire, aki elhozza őket kocsival a munkahelyükről, ha éppen nem érték el a szüleiket.

A szülők aggódtak, hogy a gyermekeik túlságosan megszeretik majd az utolsó napi szenteket, ezért nem engedték, hogy a fiaik részt vegyenek az egyházközségünk cserkész programjában. Az otthonunkat azonban biztonságos helynek tartották, ahol a gyermekeik együtt játszhattak az unokáinkkal, amikor eljöttek látogatóba.

Valahányszor a szomszédaink megpróbáltak rámutatni, hogy „rossz úton járunk”, emlékeztettük őket, hogy mélyen tiszteljük a hitelveiket, azt, ahogyan élnek, és ahogyan nevelik a gyermekeiket. Majd hozzátettük, hogy ugyanezt a tiszteletet várjuk el tőlük is a mi hitelveink iránt, amelyek szintén a Szabadító tanításai köré épülnek.

Amikor az anya megpróbálta áthidalhatatlan szakadékként feltűntetni a különbözőségeket, mondván, az utolsó napi szentek „egy másik Jézusban” hisznek, emlékeztettem, hogy mindketten hisszük, hogy Ő isteni természettel rendelkezik, és Ő Isten szeretett Fia. Végül kellemes baráti viszonyba kerültünk mi ketten.

A család úgy költözött el, hogy nem csatlakoztak az egyházhoz. De ha el tudják mondani: „Mormonok között éltünk; őszinte szívű, jó és tiszteletteljes emberek”, akkor úgy érzem, sikerrel jártunk abban, hogy jó szomszédok legyünk, és segítsünk nekik nyitottabbá válniuk és kevésbé részrehajlóvá az utolsó napi szentek megítélésében.