A missziós mezőről
Az angyalok jelenlétében
Amikor misszionáriusként elválasztottak, a cövekelnököm megígérte, hogy időnként érezni fogom az angyalok jelenlétét, és ők megvédenek engem.
A nyugat-afrikai Elefántcsontpartra hívtak el misszióba, 2003-ban. Mikor utánanéztem a területnek, megtudtam, hogy az országban szinte folyamatos polgárháború dúl, de megnyugodtam, mikor hallottam, hogy jelenleg tűzszünet van.* Amikor elválasztottak, még több vigasztalást kaptam. A cövekelnök megígérte, hogy amíg szolgálok, időnként érezni fogom az angyalok jelenlétét, és ők megvédenek engem. Azt is megígérte, hogy ha engedelmes leszek, biztonságban hazatérek majd.
A misszióm első hónapjaiban a misszióelnökünk azt tanácsolta, hogy legyünk felkészültek. A fővárosban, Abidjanban lévő lakásunkban volt egy háromnapos élelmiszer- és vízkészletünk, a gyűléseinken pedig megtanították, mit tegyünk, ha ismét harc robban ki.
Mégis nagyon nyugtalanok lettünk, mikor 2004. november 4-én a felkelők megtörték a tűzszünetet. A misszió-elnökünk este hat óra után kijárási tilalmat rendelt el. Másnap, az utolsó tanítási programunk alatt egyszer csak robbanást hallottunk. Azonnal befejeztük a tanítást egy imával, megmondtuk a családnak, melyik fejezetet olvassák el a Mormon könyvéből, majd hazasiettünk. A másik két misszionárius, akikkel együtt laktunk, nem sokkal utánunk érkeztek haza. A misszióelnök segédjei telefonáltak, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjuk el a lakásunkat, még az egyházba vagy élelemért sem mehetünk el. Megtudtuk, hogy néhány francia békefenntartót megöltek egy légicsapás során, így Franciaország megtámadta a katonai repteret, megbénítva ezzel a kicsiny elefántcsontparti légierőt. Emiatt szerte a fővárosban tömeges lázadás tört ki.
Több tízezernyi felkelő özönlötte el az utcákat, machetékkel felfegyverkezve kifosztották a francia üzleteket, és betörtek azokba a házakba, ahol úgy vélték, hogy franciák laknak. Az ablakunkból néztük az egyre növekvő erőszakot. Tudtuk, hogy fehér bőrünk miatt veszélyben vagyunk.
November 7-én, vasárnap délután a kintről jövő kiabálások, puskalövések és robbantások közepette megtartottuk négyszemélyes úrvacsorai gyűlésünket a lakásunkban. Miután megáldottuk és kiosztottuk a kenyeret és a vizet a háromnapos élelmiszertartalékunkból, megosztottunk egymással egy-egy szentírásrészt, és bizonyságot tettünk. Én a Tan és a szövetségek 84:88-at olvastam: „És aki befogad titeket, ott leszek én is, mert az arcotok előtt járok majd. Ott leszek a jobb és a bal kezeteken, és Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek, hogy hordozzanak.” Miközben olvastam, eszembe jutott az áldás, melyet a cövekelnökömtől kaptam, és tudtam, hogy biztonságban leszek.
Egy hétig voltunk bezárkózva a lakásunkban. Az egyházközség vezetői és tagjai időnként meglátogattak minket, és élelmet hoztak. Az egyik egyháztag még azt is vállalta, hogy e-mailben átadja az üzeneteinket a családunknak, hogy tudják, egyelőre biztonságban vagyunk. Csodálatos volt ez a segítség, melyet az egyháztagoktól kaptunk! Mindeközben a családjaink és az egyháztagok világszerte imádkoztak a biztonságunkért. Amikor a családom imádkozott értem, csendes bizonyosságot éreztek afelől, hogy minden rendben lesz velem.
November 12-én, pénteken, megkezdték az evakuálásunkat. Az elefántcsontparti egyháztagok átkísértek bennünket Abidjan utcáin, és bár hallottunk híreket arról, hogy más menekülteket bántalmaztak, nekünk sikerült biztonságban átjutnunk a brit nagykövet háza előtti barikádon. Ezután a brit hadsereg kimenekített bennünket az országból, és a családom imái meghallgatásra találtak, amikor a hírekben látták, hogy két másik elderrel együtt evakuáltak bennünket. Az éj leple alatt az egyháztagok más, nem afrikai misszio-náriusokat is elvittek a misszióházba. Onnan az olasz légierő Ghánába vitte őket, ahol újra együtt lehettünk velük.
Bár országszerte tucatnyi támadás érte az idegeneket, a misszionáriusok közül senkinek sem esett bántódása a lázongások során, és egyetlen misszionáriusi lakásba sem törtek be. Mivel hallgattunk a misszióelnök tanácsára, biztonságban lehettünk az otthonunkban a lázadók felkelésekor, és el voltunk látva a túléléshez szükséges dolgokkal. A katonai védelemnél pedig még megnyugtatóbb volt az a tudat, hogy az Úr oltalmaz bennünket.
Amikor evakuáltak minket, megtudtam, hogy azon a vasárnap délutánon, amikor az úrvacsorai gyűlést tartottuk, egy csoport felkelő arra készült, hogy megtámadja a szállásunkat. Az egyik szomszédunk azt kiabálta: „Azok nem franciák!” De mégsem mentek el. Végül egy másik szomszédunk így kiáltott: „Ők misszionáriusok!” A lázadók erre feloszlottak. Újra eszembe jutottak a szavak: „Lelkem a szívetekben lesz, angyalaim pedig körülöttetek”. Hirtelen rádöbbentem, hogy a cövekelnököm által adott áldást ígéreteit élem meg éppen. A szemem láttára teljesedett be egy prófécia.
Illusztráció: Richard Hull