Vajon tévedett a püspököm?
Jeannie L. Sorensen, USA, Kalifornia
Az egyházközségünket nemrég ketté osztották, így amikor a püspök találkozni akart velem, biztos voltam benne, hogy elhívást akar adni az új egyházközségben. A fiatal nőkkel dolgoztam, és nagyon szerettem őket. Nagyon befogadóak voltak az evangéliummal kapcsolatban, így nagy öröm volt tanítani őket. Azt gondoltam, az Úr biztos megengedi, hogy továbbra is őket tanítsam.
Meglepetésemre a püspök ehelyett azt mondta, az Úr azt szeretné, ha az Elemiben tanítanék. Biztosan téved! – gondoltam. Azonban biztosított afelől, hogy böjtölt és imádkozott, és nagyon erős érzései voltak az új elhívásommal kapcsolatban. Szerettem a gyerekeket, de ugyan, mit tudtam én a tanításukról?
Tizenöt évi házasság után férjemmel az egyetlen bánatunk az volt, hogy az Úr nem áldott meg bennünket gyermekekkel. Az örökbefogadásra irányuló erőfeszítéseink szintén nem sikerültek bizonyos egészség-ügyi problémák miatt.
Bízva a püspökben elfogadtam az elhívást, hogy az Elemiben tanítsak, de a szívem mélyén vívódtam. Mérges voltam az Úrra, amiért nem hagyta, hogy gyermekem lehessen, ezért zokon vettem ezt az új elhívást.
„Uram, miért kéred ezt tőlem? – tűnődtem. – Te bölcsességedben úgy döntöttél, hogy visszatartod tőlem a saját gyermekeket. Miért kérsz hát arra, hogy mások gyermekeit tanítsam?”
Imádkoztam és küszködtem, miközben vívódtam az Úrral, s könnyeimen át megértésért könyörögtem. Végül úgy döntöttem, hogy mivel már elfogadtam az elhívást, jobb, ha abbahagyom az önsajnálatot, és megteszem, ami tőlem telik.
Ekkor kezdtem kapni az áldásokat. Gyorsan megszerettem a gyermekeket, ők pedig engem. Rájöttem, hogy az ő szeretetük elég nagy volt ahhoz, hogy az segítsen kitölteni az életemben lévő űrt. Hamarosan már nem tudtam úgy végigmenni a gyülekezeti ház folyosóján, hogy legalább két kisgyerek ne fogná a kezemet, a többiek pedig meg ne állítanának, hogy öleljem meg őket. Cserébe a férjemet elhívták cserkészvezetőnek. Nemsokára az otthonunk tele volt gyermekekkel és tizenévesekkel.
A férjem 1986 novemberében, 47 évesen hunyt el. Az Úr megint jobban tudta nálam, mire van szükségem. A férjem halála után néhány héttel elhívtak, hogy tanítói missziót szolgáljak a kaliforniai Fresnóban, a laoszi gyülekezetben. E kivételes emberek és gyermekeik bátorsága erőt adott, hogy a férjem nélkül folytathassam tovább.
Mily különleges öröm volt látni az általam tanított fiatalokat felnőtté válni, missziót szolgálni, a templomban házasodni és saját családot alapítani. „Örökbefogadott” gyermekeim közül sokan még most is megállnak útközben, hogy beköszönjenek, és felvidítsák a napomat, én pedig nagyon boldog vagyok, amikor látom őket a Kaliforniai Fresno templomban, ahol most szolgálok.
Az Elemiben való szolgálatom valóban egy életen át tartó áldás. Olyan hálás vagyok, hogy az elhívásainkat az Úr irányítja, nem pedig mi magunk.