„Válasszatok magatoknak még ma”!
Döntéseink határozzák meg sorsunkat.
Kedves testvéreim, azok, akiket látok, és azok is, akik világszerte gyűltetek össze, hitetekért és imáitokért esdeklek, miközben megpróbálok eleget tenni a feladatnak és megtiszteltetésnek, hogy hozzátok szóljak. Először azonban szeretném személyesen köszönteni elder Dieter Uchtdorfot és elder David Bednart, a Tizenkét Apostol Kvórumának új tagjait.
Mostanában sokat gondolkodom a választásokról és következményeikről. Azt mondják, a történelem kapuja kis zsanérokon függ, és ugyanígy van ez az ember életével is. Döntéseink határozzák meg sorsunkat.
A régmúltban élt Józsué azt mondta: „Válaszszatok magatoknak még ma, a kit szolgáljatok; … én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.”1
Mindannyian csodás és életbevágó fontosságú utat kezdtünk, amikor a lelkek világából ebbe a halandóságnak nevezett, kihívásokkal járó állapotba léptünk. Magunkkal hoztunk egy nagyszerű ajándékot Istentől: a szabad akaratunkat. Wilford Woodruff próféta ezt mondta: „Isten minden egyes gyermekének szabad akaratot biztosított. (…) Rendelkeztünk vele már a mennyek mennyében is, még a világ teremtése előtt, az Úr pedig megőrizte és megvédte azt ott Lucifer támadásától. (…) E szabad akarat révén ti és én és minden ember felelős lénnyé vált, akik felelősséggel tartoznak azért, milyen úton járnak, milyen életet élnek, hogyan cselekszenek.”2
Brigham Young azt mondta: „Mindenkinek használnia kell [ezt a szabad akaratot] ahhoz, hogy felmagasztosulást nyerjen [Isten] királyságában; amennyiben van erőnk a választásra, használnunk kell azt az erőt!”3
A szentírások azt tanítják, hogy szabadon cselekedhetünk, szabadon választhatunk „az örök halálhoz vagy az örök élethez vezető út között”4.
Egy jól ismert himnuszunk sugalmazást nyújt a döntéshozatalhoz:
Válassz jól, mikor válaszút előtt állsz!
Utadon a Szentlélek vezet.
És fénye mindig ott ragyog feletted,
ha a jóban bízik szíved. (…)
Válassz jól, s nyugalmat ád a döntés!
Válassz jól, s lelkedben béke kél!
Válassz jól, mielőtt bármit is tennél:
mindig Isten legyen a cél!5
Van-e valamiféle kalauzunk, mely segíthet helyesen választanunk, és elkerülnünk a veszélyes kerülőutakat? Irodám falán, közvetlenül az asztalommal szemben, függ egy szép kép az Üdvözítőről, melyet Heinrich Hoffmann festett. Nagyon szeretem ezt a képet; már 22 évesen kapott püspöki elhívásom óta megvan, és mindenhova magammal vittem, bárhova is hívtak szolgálni. Próbáltam életemben a Mester nyomdokában járni. Amikor nehéz döntés előtt álltam, rátekintettem a képre és feltettem a kérdést: „Ő vajon mit tenne?” Aztán megpróbáltam én is azt tenni. Soha nem járhatunk tévúton, amikor az Üdvözítő követését választjuk.
Néhány választás talán fontosabbnak tűnik a többinél, de egyik sem jelentéktelen.
Néhány éve kezemben tartottam egy kalauzt, mely – ha követjük azt – soha nem hagy cserben, hogy helyesen tudjunk választani. A könyvet általában hármas szentíráskötet néven ismerjük, melyben benne áll a Mormon könyve, a Tanok és szövetségek és az Igazgyöngy. Ez a könyv egy szerető apa ajándéka volt drága lányának, aki gondosan megfogadta a tanácsát. A belső borítóra e sugalmazott szavakat írta az édesapa saját kezűleg:
„Drága Maurine lányomnak,
Hogy mindig legyen mi alapján ítélkezned az igazság és az emberi filozófia hamissága között, és így gyarapodhass a lelkiségben, miközben növekszik a tudásod, ezért adom neked ezt a szent könyvet, hogy egész életeden át gyakran forgasd és nagy becsben tartsd.
Szeretettel édesapád:
Harold B. Lee”
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként célunk a celesztiális dicsőség elnyerése.
Ne legyünk olyan döntésképtelenek, mint Aliz, Lewis Carroll Aliz Csodaországban című klasszikus művében! Emlékeztek, hogy egy útelágazáshoz érkezett, ahol mindkét út előre haladt ugyan, de ellentétes irányban. Találkozik a macskával, akitől megkérdi: „Melyik úton induljak?”
A macska válasza: „Az attól függ, hova akarsz menni. Ha nem tudod, hova akarsz menni, akkor igazán nem számít, melyik úton indulsz.”6
Alizzal ellentétben mi mindannyian tudjuk, hova akarunk menni, és igenis számít, melyik irányba megyünk, mert az ösvény, melyet ebben az életben követünk, bizonyosan elvezet ahhoz, melyet majd a következő életben követünk.
Mindnyájunknak emlékezni kell arra, hogy Isten fiai és lányai vagyunk, akik hittel lettünk felruházva, bátorsággal lettünk megajándékozva, és imában kapunk útmutatást. Előttünk áll örök rendeltetésünk. Pál apostol ugyanúgy szól hozzánk, ahogy Timótheushoz szólt sok-sok évvel ezelőtt: „Meg ne vesd a … benned való ajándék[ot].” „Óh Timótheus, őrizd meg a mi rád van bízva.”7
Időnként sokan engedjük, hogy a siker ellensége – a kudarc nevű tettes – eltörpítse törekvéseinket, elfojtsa álmainkat, elhomályosítsa látásmódunkat és megcsorbítsa életünket. Az ellenség hangja ezt súgja a fülünkbe: „Úgysem tudod megtenni!” „Túl fiatal vagy ehhez.” „Túl öreg vagy már.” „Egy senki vagy.” Ekkor kell emlékeznünk arra, hogy Isten képmására lettünk teremtve. Ha elgondolkodunk ezen az igazságon, az mélyről jövő erőt és hatalmat tud adni.
Abban a kiváltságban volt részem, hogy elég közelről ismerhettem ifjabb J. Reuben Clark elnököt, aki hosszú éveken át szolgált az Első Elnökségben. Mialatt segítettem nagyszabású könyveinek nyomdai előkészületeiben, felbecsülhetetlen értékű leckéket tanultam. Egy nap, amikor komor, eltűnődő hangulatban volt, megkért, hogy intézzem el egy bekeretezhető kép kinyomtatását. A képen Persepolis oroszlánjai voltak láthatók, melyek a letűnt dicsőségű város romjait őrizték. A romba dőlt civilizáció enyészet-marta árkádjai közé Clark elnök néhány kedvenc idézetét szerette volna beíratni, melyet igen alapos szentírásismeretéből merített. Azt gondoltam, talán titeket is érdekel, miket választott. Három szentírás volt: kettő a Prédikátor könyvéből, egy pedig János evangéliumából.
Az első tehát, a Prédikátor könyvéből: „Az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!”8
A második: „Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!”9
A harmadik pedig Jánostól: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust.”10
Egy korábbi próféta, méghozzá Moróni, abban a kötetben írva, melyet ma Mormon könyveként ismerünk, ezt a tanácsot adta: „És most azt ajánlom nektek, hogy keressétek azt a Jézust, akiről a próféták és az apostolok írtak, hogy az Atyaistennek és az Úr Jézus Krisztusnak és a róluk bizonyságot tevő Szentléleknek a kegyelme veletek lehessen és mindörökre veletek is maradjon.”11
David O. McKay elnök azt tanácsolta: „’Az élet legnagyobb csatája saját lelkünk rejtett zugaiban dúl.’ (…) Jó dolog leülni és elbeszélgetni önmagunkkal – összhangba kerülni önmagunkkal, és abban a magányos pillanatban meghatározni, mi is a kötelességünk családunk, egyházunk, hazánk és embertársaink iránt.”12
Az ifjú Joseph Smith próféta mennyei segítséget keresett, amikor belépett a ligetbe, mely aztán megszentelődött. Szükségünk van-e nekünk is hasonló erőre? Meg kell-e találnunk mindannyiunknak a saját „szent ligetünket”? Ilyen ligetet jelent az a hely, ahol az Isten és ember közötti kommunikáció korlátok nélküli és zavartalan lehet.
Az Újszövetségből azt tanuljuk, hogy lehetetlen megfelelő hozzáállást tanúsítani Krisztus iránt anélkül, hogy az emberek iránt is önzetlen hozzáállást vennénk magunkra. Jézus ezt tanította Máté könyvében: „A mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”13
Amikor az Üdvözítő nagyhitű embert keresett, nem a magukat felmagasztaló tömegekből választott, akik rendszeresen jelen voltak a zsinagógában, hanem inkább Kapernaum halászai közül hívta el őket. Miközben a tengerparton tanított, meglátott a part mentén két hajót a vízen ringani. Fellépett az egyikre, és megkérte a tulajdonost, vigye egy kicsit beljebb a hajót, hogy kicsit eltávolodjon a zsúfolt tömegtől. Tovább tanítva így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra.”
Simon így felelt: „Mester, jóllehet az egész éjszaka fáradtunk, még sem fogtunk semmit: mindazáltal a te parancsolatodra levetem a hálót.
És ezt megtévén, halaknak nagy sokaságát keríték be. (…)
Látván pedig ezt Simon Péter, Jézusnak lábai elé esék, mondván: Eredj el én tőlem, mert én bűnös ember vagyok, Uram!”14
Erre így hangzott a válasz: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.”15
Simon, a halász kapta ezt az elhívást. A kétkedő, hitetlen, tanultatlan, képzetlen, lobbanékony Simon számára az Úr útja nem bizonyult könnyen járható útnak vagy fájdalommentes ösvénynek. Hozzá intézte Jézus a feddést: „Kicsinyhitű.”16 Amikor azonban a Mester azt kérdezte: „Ti pedig kinek mondotok engem?”, Péter így felelt: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”17
Simon, a kételyekkel teli ember, Péterré, a hithű apostollá lett. Péter meghozta döntését.
Amikor az Üdvözítő buzgó és erőteljes misszionáriust akart választani, nem ügyének támogatói, hanem annak ellenzői között talált rá. A damaszkuszi úton tapasztaltak megváltoztatták Sault. Vele kapcsolatban az Úr kijelentette: „Ő nékem választott edényem, hogy hordozza az én nevemet a pogányok és királyok, és Izráel fiai előtt.”18
Saul, az üldöző, Pál lett, a hittérítő. Pál meghozta döntését.
Az egyház számtalan tagja végez önzetlen szolgálatot nap mint nap. A legtöbbük mindenféle fanfár vagy kérkedés nélkül, csendes szeretettel és törődő gondoskodással teszi ezt. Hadd osszak meg veletek egy példát egy olyan emberről, aki meghozta a szolgálatra vonatkozó egyszerű, ám mélyreható döntését!
Pár éve Monson nőtestvér és én Torontóban jártunk, ahol korábban éltünk, amikor misszióelnökként szolgáltam. Olive Davies, Toronto első cövekelnökének felesége, súlyos betegségben szenvedett, és távozni készült ebből az életből. Betegsége arra kényszerítette, hogy hagyja hátra szeretett otthonát, és vonuljon kórházba, ahol megkaphatja a szükséges kezeléseket. Egyetlen gyermeke saját családjával élt messze, Kanada nyugati részén.
Próbáltam megvigasztalni Davies nőtestvért, de úgy láttam, ott volt vele a vigasz, amire a leginkább vágyott: nagyra nőtt, erős fiúunokája ott ült csendben a nagymamája ágyánál. Megtudtam, hogy nyarának java részében nem járt be az egyetemre, hogy eleget tehessen a nagymama szükségleteinek. Így szóltam hozzá: „Shawn, soha nem fogod megbánni a döntésedet. Nagymamád úgy érzi, a menny küldött, válaszul az imáira.”
A fiú így felelt: „Azért döntöttem úgy, hogy eljövök, mert szeretem a nagyit, és tudom, hogy Mennyei Atyám ezt várja tőlem.”
Könnyek szöktek a szemünkbe. A nagyanya elmondta, milyen jó érzés, hogy unokája segít neki, és szereti bemutatni őt a kórház minden dolgozójának és betegének. Nappal kéz a kézben sétáltak a folyosókon, éjjel pedig Shawn ott volt az ágya mellett.
Olive Davies átlépett a fátyolon megérdemelt jutalmába, hogy ott találkozzon hithű férjével, és folytassák örökké tartó közös utazásukat. Unokájuk szívében mindig ott fognak élni e szavak: „Válassz jól, mikor válaszút előtt állsz! Utadon a Szentlélek vezet.”19
Ilyen alapkövekre építjük fel személyes templomunkat. Ahogy Pál apostol kérdezte: „Nem tudjátok-é, hogy Isten temploma vagytok, és az Isten lelke lakozik bennetek?”20
Hadd hagyjak veletek egy egyszerű, de mélyreható formulát, hogy útmutatást nyújtson nektek az élet döntéseiben:
Töltsétek meg elméteket igazsággal!
Töltsétek meg szíveteket szeretettel!
Töltsétek meg életeteket szolgálattal!
Ha így teszünk, egy nap felhangzik majd Urunk és Üdvözítőnk dicsérete: „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután; menj be a te uradnak örömébe.”21
Jézus Krisztus nevében, ámen.