Még mindig hallom Apa énekét
Leának nagyon hiányzott az apukája.
„És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről” (Jelenések 21:4).
Lea ledobta az iskolatáskáját, amint belépett a szobájába. Felfeküdt az ágyára, és a párnáját a hasához szorította. Nem tudta elhinni, amit Ági mondott az apukájáról.
Lea apukája néhány hónapja öngyilkos lett. Nagyon hiányzott neki. Hiányoztak neki az általa készített híres fasírtok. Hiányzott neki, hogy milyen boldoggá tette Anyát. És hiányzott neki, ahogy gitározott.
Néha, amikor szomorú volt, Lea az ő zenéjét hallgatta. Leveleket is írt neki. A szekrényében lévő emlékdobozban tartotta őket. Ugyanabban a dobozban tartotta Apa szemüvegét, a régi baseballsapkáját és más dolgokat, amiket az apja szeretett. Így emlékezett rá.
Ám Leának most nem volt kedve zenét hallgatni vagy leveleket írni. Szomorú volt, de egy kicsit dühös is. Szorosabban magához szorította a párnát, és sírni kezdett.
Anya óvatosan bekopogtatott az ajtón. „Jól vagy?” – kérdezte.
Lea szipogott és felült. Anya leült mellé az ágyra.
„Ági valami gonoszat mondott Apáról – mondta Lea, miközben a szeméből folyamatosan potyogtak a könnyek. – Azt mondta, hogy nem mehet a mennybe amiatt, ahogy meghalt.”
„Ó, kicsim – mondta Anya, és átölelte Leát. – Ez nem igaz.” Letörölte Lea könnyeit. „Amikor apukád meghalt, volt egy betegség az agyában. Mennyei Atya érti, hogy mit érzett Apa, és miért szenvedett.”
„Jó ember volt – mondta Lea. – Mennyei Atya szereti őt, és segít neki, igaz?”
„Apa nagyszerű ember volt, Lea. Nagyon szeretett téged.” Anya letörölte a saját könnyeit is. „És Mennyei Atyánk tényleg szereti őt. Tudom, hogy így van.”
„De honnan tudod?” – kérdezte Lea.
„Mert néha imádkozom érte – mondta Anya. – És bár a hiánya nagyon fáj, mégis érzem a béke pillanatait is.”
Lea bólintott.
„Sajnálom, hogy Ági ezt mondta neked – mondta Anya. – Tudom, hogy Ági az egyik legjobb barátod, és ezért ez nagyon fájt neked.”
„Igen.” Lea egy percig csendben volt, majd megkérdezte: „Mondhatnánk együtt egy imát?”
„Persze.”
Anya és Lea letérdelt. Aztán Lea imádkozni kezdett: „Mennyei Atyám! Nagyon hiányzik az apukám. Jól van? Kérlek, segíts, hogy jobban érezzem magam. Jézus Krisztus nevében, ámen.”
Lea leeresztette a karját, és még egyszer megölelte Anyát. Egy kicsit jobban érezte magát. Még mindig nagyon szomorú volt, de már nem aggódott az apukája miatt. Tudta, hogy Mennyei Atya szereti az apukáját és őt is.
„Köszönöm, Anya. – Lea mély levegőt vett. – Segítenél nekem beszélni Ágival?”
„Ez remek ötlet – mondta Anya. – Nem hiszem, hogy szándékosan akart megbántani téged, de jó lenne, ha tudná, miért volt bántó, amit mondott. Felhívom az anyukáját, és megkérdezem, hogy holnap át tudnánk-e hívni őket beszélgetni.”
„Rendben – mondta Lea. – Azt hiszem, most pihennék egy kicsit.”
Anya bólintott. „Szólj, ha szükséged lenne bármire.”
Lea bekapcsolta az apukája zenéjét. Lehunyta a szemét, és hallgatta a gitárhúrok pendülését. Aztán elővett egy darab papírt, és elkezdett neki írni egy levelet.