Spencer W. Kimball élete és szolgálata

A korai 1900-as évek egy őszi estéjén Orville Allen megállt Andrew Kimball otthonánál, hogy adjon neki néhány tököt. Miközben a két férfi lepakolta a tököket, meghallották, amint Andrew fia, Spencer, az istállóban énekel tehénfejés közben. Allen testvér megjegyezte Andrew-nak: „A fia bizonyára boldog.” Andrew így válaszolt: „Igen, ő mindig boldog. Tiszta és engedelmes fiú, és mindig teljesíti azt, amire megkérem. Az Úrnak és az Ő szolgálatára ajánlottam fel őt. Tekintélyes ember válik még belőle az egyházban.”¹

Évekig tartó felkészüléssel Spencerből valóban tekintélyes ember vált. Az Úr „nem csupán egy üzletembert, egy polgári vezetőt, egy szónokot, egy költőt, egy zenészt, vagy egy tanárt készített fel – habár ő megfelelt ezek mindegyikének. Ő egy apát, a családjának egy pátriárkát, egy apostolt és egy prófétát, az egyház egyik elnökét készítette fel.”²

Örökség

Spencer W. Kimball családjának messzire nyúltak gyökerei a visszaállított egyházban. Mindkét nagyapja kiemelkedő szerepet játszott az utolsó napi munka korai történetében. Heber C. Kimballt elhívták a Tizenkét Apostol Kvórumába, amikor 1835-ben megszervezték azt. Később több mint két évtizeden keresztül szolgált első tanácsosként Brigham Young elnök mellett, és egész szolgálata alatt az Úr hithű követője volt. Edwin D. Woolley, Spencer anyai nagyapja, aki korábban pennsylvaniai kvéker volt, Joseph Smith idejében fogadta el az evangéliumot. Nagy tiszteletnek örvendő püspök volt a Sóstó-völgyben. Időről időre Brigham Young személyes üzleti tevékenységeiben is szolgált ügyvezetőként. Woolley püspök aggodalma a szűkölködők iránt, valamint az evangélium iránti szilárd elkötelezettsége maradandó örökséget hagyott leszármazottai számára.

Spencer nagyanyja, Ann Alice Gheen Kimball, „hithű asszony [volt]…, társaságban félénk, magas és jelentéktelen külsejű, aki gyengéd szívvel fordult a gyengék és betegek felé.”³ Andrew Kimball volt a harmadik fia. Spencer másik nagyanyja, Mary Ann Olpin Woolley, Angliából származott és 11 gyermek édesanyja lett, akik közül a hatodikat hívták Olive-nak.

Andrew Kimball 1882. február 2-án vette feleségül Olive Woolley-t Salt Lake Cityben, ahol felépítették otthonukat. Mintegy három évvel később Andrew elhívást kapott, hogy hagyja el otthonát, és az Indián Terület Misszióban szolgáljon, mely a jelenlegi Oklahoma állam területén található. Két és fél évnyi teljes idejű misszionáriusi szolgálat után elhívták, hogy a misszió felett elnököljön. Az új elhívás azonban megengedte, hogy otthon tartózkodjon, így az elkövetkezendő 10 évben Utahban élt a családjával, miközben levelek, illetve a területre történő látogatások segítségével vezette a missziót.

Andrew 12 évnyi szolgálatát az Indián Terület Misszióban hamarosan újabb elhívás követte. Ezúttal Arizona déli részén lévő Gila-völgyben kellett letelepednie. Ott cövekelnökként kellett elnökölnie a terület utolsó napi szent települései felett, melyek St. Joseph Cövek néven lettek megszervezve. 1898-ban Andrew és Olive, valamint hat gyermekük (beleértve a három éves Spencert is), felpakolták ingóságaikat és elköltöztek 960 kilométerre délre Salt Lake Citytől.

Fiatalkor

Spencer Woolley Kimball 1895. március 28-án született Andrew és Olive Kimball tizenegy gyermeke közül a hatodikként.

Felidézve Arizona vidékét fiatal korából, ezt írta: „Sivatagos terület volt, mégis virágzott az elkötelezett munkások kezei alatt.”⁴ Továbbá így emlékezett vissza: „Egy kis farmon éltünk az arizonai Thatcher déli részén. Az otthonunkat délen és keleten a szabad farmvidék határolta. A ház mögött volt a kút, a szivattyú, a szélmalom, egy fatartály, melyben a vizet raktároztuk, a fészer és egy kicsit még hátrább egy nagyon nagy farakás. Ezek mögött voltak a disznóólak, a karámok, a szalmakazlak és a csűr.”⁵

Spencer már korán fontos evangéliumi leckéket tanult a szüleitől. „Emlékszem, fiatal koromban – mondta – egy nap édesanyámmal együtt sétáltunk a poros úton a püspök házához, amikor még tizedünket gyakran az állatainkból és a terményünkből fizettük. Miközben sétáltunk, ezt mondtam: »Miért visszük a tojásokat a püspöknek?« Így válaszolt: »Azért, mert ezek tized tojások, és a püspök Mennyei Atyánk számára gyűjti a tizedet.« Ezután az édesanyám elmagyarázta, hogy minden este, amikor behoztuk a tojásokat, az első tojás egy kis kosárba, a többi kilenc pedig egy nagy kosárba került.”⁶

Andrew Kimball elkötelezett szolgálatról mutatott példája mély hatást gyakorolt Spencerre, aki később ezt mondta: „Egy cövekelnök munkásságáról való első benyomásom saját édesapám megfigyeléséből adódott… Hiszem, hogy apám oly mértékben szolgálta az embereket, hogy betöltötte azt az áldást, melyet Joseph F. Smith elnök adott neki, aki megígérte, hogy a Gila-völgy lakossága »úgy ragaszkodik majd hozzá, mint egy gyermek a szülőhöz«. Habár biztos vagyok benne, hogy akkor még nem méltányoltam példamutatását teljes mértékben, az általa felállított példa bármely cövekelnökhöz méltó lett volna.”⁷

A Kimball család szerényen élt. „Nem tudtuk, hogy szegények vagyunk – emlékezett vissza Spencer. – Úgy hittük, egész jól élünk.”⁸ Ruháik házi készítésűek és használtak voltak. Ételeik egyszerűek voltak, melyek húsból és a saját földjükön termesztett terményből álltak.

Spencer segített a házkörüli munkában. „Kézzel szivattyúztam a vizet, hogy meglocsoljam a kertet – emlékezett vissza –, és azt is megtanultam, hogyan kell tehenet fejni, megnyesni a gyümölcsfákat, megjavítani a kerítést és minden más dolgot. Két fivérem volt, akik – meggyőződésem szerint – elvégezték az összes könnyű munkát, nekem pedig meghagyták az összes nehezet. De nem panaszkodom; ez megerősített engem.”⁹ Kilenc éves korától kezdve Spencer megtanulta a Hittételeket, a tízparancsolatot és a legtöbb himnuszt az egyházi énekes könyvből, miközben fejte a teheneket és itatta a lovakat nap mint nap.

Spencer 11 éves korában veszítette el az édesanyját. Fiatal éveinek ez volt az egyik legnagyobb megpróbáltatása. Azon töprengett, vajon hogyan fog a család így fennmaradni. „Ezután azonban rájöttem – mondta –, amint azóta már számos alkalommal megtapasztaltam, hogy az ember szinte bármit képes elviselni.”¹⁰ Idővel Andrew Kimball újraházasodott, és Josephine Cluff lett Spencer nevelőanyja. „Josie”, ahogyan a barátai hívták, nem tudta tökéletesen betölteni Olive helyét Spencer életében, tehetséges és türelmes módszerei azonban erősítették a Kimball család szilárdságát.

Fiatal korában Spencer nem csupán a rögös földeken tanulta meg a kemény munkát, hanem számos olyan képességre is szert tett, melyek felkészítették őt arra, hogy élete későbbi szakaszában még nagyobb szolgálatot nyújtson. Megtanult énekelni és vezényelni, és 15 évesen kinevezték a cövek karnagyának. Habár saját leírása szerint „rövid és tömzsi”¹¹ ujjai voltak, képezte magát, és megtanult kottát olvasni és zongorázni. Addig fejlesztette képességeit, míg el tudta játszani a himnuszokat, és tagja lett egy kis zenekarnak. Évekkel később felváltotta Harold B. Lee eldert, aki hetente zongorázott a Tizenkét Apostol Kvórumának heti gyűlésein.

Spencer kicsit később kezdte az iskolát, mint a legtöbb gyermek, amint azt a következő feljegyzésben is olvashatjuk: „Spencer édesanyja úgy gondolta, hogy a gyermekek nem elég érettek az iskolához, amíg el nem érik a hét éves kort, így amikor Spencer elkezdte az iskolát, egy évvel a többi gyermek mögött volt… Délben általában hazaszaladt a három sarokkal távolabb lévő iskolából, hogy vizet szivattyúzzon az állatoknak, megetesse a disznókat és megegye az ebédjét. Egy nap így fogadta az édesanyja: »Mit keresel itthon a szünetben? Még nincs dél.« Fejvesztve visszaszaladt az iskolába és észrevette, hogy az osztálytársai már benn vannak a teremben. Mindenki nevetett – kivéve a tanítót, aki kihasználta az alkalmat arra, hogy elmondja az osztálynak, Spencer az összes tanulót megelőzi a második osztályban, így feljebb helyezik, hogy a saját korabeli gyermekekkel legyen együtt.”¹²

Miután befejezte az általános iskolát, Spencer az egyházi tulajdonban lévő Gila Középiskolában kezdte meg tanulmányait. Ott folyamatosan jó jegyeket szerzett, részt vett a sporttevékenységekben, és iskolai tisztségviselő volt.

Spencer az egyházi tapasztalataiban is növekedett, és szinte minden egyes gyűlésen jelen volt. A papsági feladatok végrehajtása elsőbbséget élvezett, amint azt a következő beszámoló is mutatja: „Feladatuk részeként, a diakónusok minden hónapban, a böjti nap előtt, befogtak egy lovat egy kocsi elé és házról házra jártak, hogy begyűjtsék az egyház szegényei számára adott felajánlásokat. Ezután elvitték a felajánlásokat a püspöknek – több üveg gyümölcsöt, lisztet, tököt, mézet, alkalomadtán egy féldollárost vagy egyéb pénzösszeget érmékben. Andrew annyira buzgón szerette volna megtanítani fiának a kötelességét, hogy azon a napon semmi sem akadályozhatta Spencert a begyűjtésben. Kimballék lova és kocsija soha sem volt túl elfoglalt ahhoz, hogy használni lehessen a diakónus kvórum munkájához. Ha a másik fiú, akit kineveztek mellé a gyűjtés elvégzéséhez, nem jelent meg, Spencer egyedül indult el, és végezte el a munkát.

Az otthoni, iskolai és egyházi feladatai mellett, Spencer írnokként dolgozott az édesapjának. Andrew sok levelet írt, általában hatot egy nap. Lediktálta őket Spencernek, melyeket ő azután legépelt.

Ezek a tapasztalatok Spencer életének korai szakaszából megtanították neki a munka értékét, egy olyan leckét, melyet egész életén át alkalmazott és tanított. Évekkel később, amikor hetvenes éveiben apostolként szolgált, időnként voltak olyan napok, amikor fizikailag kimerültnek érezte magát. Az egyik ilyen napon ezt írta: „Kezdetben szörnyen éreztem magam, és azon tűnődtem, vajon képes leszek-e túlélni ezt a napot, azonban… úgy tűnt, kezd teljesen magával ragadni a munkám, és megfeledkeztem magamról, és ez egy jó nap volt.”¹⁴

Misszionáriusi szolgálat

1914-ben Spencer befejezte a Gila Középiskolát, és úgy tervezte, ősszel megkezdi tanulmányait az Arizona Egyetemen. A bizonyítványosztó ünnepélyen azonban Andrew Kimball bejelentette, hogy Spencert misszióba hívják.

A misszióra való felkészülés során Spencer az arizonai Globe-ban vállalt munkát egy tejgazdaságban. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a Gila-völgy utolsó napi szent közösségén kívül élt. Rájött, hogy saját normái lealacsonyítása nélkül is képes alkalmazkodni a körülötte lévő emberekhez, akiknek normái nem teljesen voltak összhangban az övéivel. Elnyerte munkatársai tiszteletét. A nyár végére, a dohányzó, nem utolsó napi szent főnöke búcsú ünnepséget szervezett Spencer tiszteletére, és egy gravírozott aranyórát ajándékozott neki.

1914 októberétől 1916 decemberéig Spencer teljes idejű misszionáriusként szolgált a Középső Államok Misszióban, melynek központja a Missouri állambeli Independence-ben volt. Ez ugyanaz a terület volt, ahol édesapja, nevelőanyja és az egyik bátyja is szolgált.

Kimball elder teljes idejű misszionáriusi szolgálata a fejlődés időszaka volt. Fizikai kihívásokkal nézett szembe. A misszió elnöke azzal az utasítással látta el az eldereket, hogy az általuk tanítottaktól kérjenek élelmet és szállást. Ennek eredményeképpen Kimball elder számos kellemetlen éjszakát töltött Missouri erdőiben kicsi fakunyhókban, bolhákkal és poloskákkal az ágyában, míg körülötte szúnyogok zümmögtek. Sok napon át éhezett, amikor pedig élelmet ajánlottak neki, mindent megevett, amit elé tettek.

A kopogtatás nehéz munka volt, kevés eredménnyel. A következő beszámoló egy szokatlan megközelítésről szól, melyet Kimball elder egyszer alkalmazott:

„Miközben St. Louisban kopogtattak, észrevett egy zongorát a résnyire nyitott ajtón keresztül, és ezt mondta a nőnek, aki már éppen az arcába csapta volna az ajtót: »Szép zongorája van.«

»Most vettük« – felelt a nő habozva.

»Ez egy Kimball, nemde? Engem is így hívnak. El tudok játszani rajta egy dalt önnek, amit talán szívesen meghallgatna.«

A nő meglepve így válaszolt: »Hogyne, jöjjön be!«

A zongoraszéken ülve, Spencer eljátszotta és elénekelte az Égi Atyám című éneket.

Amennyire Spencer tudta, a nő soha nem csatlakozott az egyházhoz, ez azonban nem azért volt, mert soha nem próbálkozott.”¹⁵

Spencer missziója megerősítette mindazt, amit a neveltetése Arizonában már megalapozott: az Úrba vetett hitet, a kemény munkát, az elkötelezettséget, a csendes szolgálatot és az áldozathozatalt.

Házasság és család

1917 nyarán, körülbelül hét hónappal azután, hogy Spencer Kimball hazatért a missziójából, felfigyelt a helyi újság egyik hirdetésére. Camilla Eyring, aki 1912-ben költözött a Gila-völgybe a családjával, háztartástant fog tanítani a Gila Középiskolában. Miközben Spencer elolvasta és újraolvasta a cikket, elhatározta, hogy egy nap feleségül veszi Camilla Eyringot. „Véletlenül” találkozott vele, miközben a középiskola melletti buszmegállóban várakozott, és elkezdett vele beszélgetni. Leült mellé a buszon, ahol tovább folytatták a beszélgetést, és engedélyt kért arra, hogy újra felkeresse.

Camilla édesanyja igen megkedvelte a fiatal Spencer Kimballt. Minden alkalommal meghívta vacsorára, amikor Camillát meglátogatta. Eyring testvérnek pedig, aki nagyon szigorúan figyelt leánya udvarlóinak jellemére, nem volt ellenvetése. 31 nap múltán Spencer szinte állandó tagjává vált az Eyring családnak. A pár elhatározta, hogy összeházasodnak, tervükre azonban kihatott az akkor dúló első világháború. Spencernek az arizonai Thatcherben kellett maradnia, hogy egy lehetséges behívóra várjon a hadseregbe, így nem tudták megtenni a hosszú utat egy utahi templomba. 1917. november 16-án polgári házasságot kötöttek, ám nagyon várták, hogy minél hamarabb össze lehessenek pecsételve a templomban. E cél a következő év júniusában a Salt Lake templomban valósult meg.

Spencernek és Camillának végül négy gyermeke született: három fiú és egy leány (Spencer LeVan, Andrew Eyring, Edward Lawrence és Olive Beth). Szülőkként nem csupán olyan környezetet biztosítottak gyermekeik számára, melyben szeretve és támogatva érezték magukat, hanem olyat is, melyben megbízták őket azzal, hogy önálló döntéseket hozzanak. Egyik fiuk később így emlékezett vissza:

„Amikor a gyermekek felléptek az iskolában, az egyházban vagy máshol, a szüleim részt vettek rajta, még akkor is, ha személyes áldozatot kellett hozniuk ezért. Mindig kimutatták az érdeklődésüket és az irántunk érzett büszkeségüket.

A családunkban egységet éreztünk, nem pedig a birtoklást. Saját cselekedeteinkért kizárólag mi vállaltunk felelősséget. Szüleink bátorítottak és irányítottak bennünket, azonban soha sem parancsoltak nekünk.”

Ugyanez a fiú így folytatta édesapjáról:

„Nem ismerek egyetlen nemesebb lelkű embert sem apámnál. Jóindulatú és figyelmes, már szinte túlságosan is. A gyermekek hajlamosak úgy gondolni a szüleikre mint erőteljes, hatalommal rendelkező személyekre, akik nincsenek kitéve általános szükségleteknek. Én azonban tudom, apám mennyire értékel egy őszinte dicséretet vagy elismerést. És semmilyen elismerés vagy ragaszkodás kimutatása nem számít annyira, mint az, amit a saját családjától kap.

Tudom, hogy nincs semmi, amely nagyobb megelégedést nyújtana számára – az után, hogy érzi, az Úr jóváhagyja erőfeszítéseit –, mint az, hogy látja, amint saját családja követi az irányítását abban, hogy megpróbálnak igazlelkű életet élni.

Ha választhatnék, hogy az utolsó napon ki ítélkezzen felettem, nincs még egy emberi lény, akit az édesapámnál előbb választanék.”¹⁶

Hivatás, egyházi elhívások és közösségi szolgálat

Camillával az oldalán, valamint a családi felelősségekkel szembenézve, Spencer banktisztviselőként kezdte meg szakmai életét. Évek múltával a banki szakmából áttért az életbiztosításokhoz és az ingatlanügyekhez. A gazdasági világválság (1929–1939) gazdasági kavarodása súlyosan érintette Spencer üzleti érdekeit, a családja azonban képes volt átvészelni a csapást.

Spencer édesapja 1924-ben hunyt el, miután közel három évtizeden át szolgált cövekelnökként. Amikor Heber J. Grant elnök, az egyház hetedik elnöke, ezt követően újraszervezte a cövekelnökséget, a 29 éves Spencert elhívták, hogy második tanácsosként szolgáljon.

A családi élete, a hivatásbeli törekvései, valamint az egyházi szolgálata mellett Spencer aktívan részt vett a közösség életében. Segített megalapítani az első helyi rádióállomást. Aktív tagja volt a Rotary Clubnak, egy szolgálati szervezetnek, ahol végül kerületi vezetői tisztséget is betöltött.

1938-ban két részre osztották a St. Joseph Cöveket, és Spencert elhívták, hogy az új Mount Graham Cövek felett elnököljön. Azon aggódva, hogy az elnöksége alatt lévő emberek közül néhányan talán rossz érzéseket táplálnak iránta, Spencer és Camilla sokat meglátogatott azok közül, akiknek ilyen érzéseik lehettek, hogy „tisztázzák őket”¹⁷.

1941 szeptemberében, cövekelnöki szolgálata alatt, hatalmas árvíz öntötte el a közösséget. Az állandó esőzések annyira megemelték a Gila folyó vízszintjét, hogy néhány településen elöntötte az utcákat. Otthonokat és farmokat mosott el a víz. A lakosságnak, akik nagyrészt egyháztagok voltak, kétségbeesetten szüksége volt a segítségre. A pusztításról értesülve Spencer felpakolta az autóját az egyház tartalékaiból vett élelemmel, és elindult az árvíz által sújtott városokba. Elrendezte, hogy a piszkos ruhákat kitisztítsák. Segített a farmereknek gabonát szerezni, hogy meg tudják etetni az állataikat. Hamarosan egy teherautónyi élelem és ruházat érkezett. Egy héten belül azok, akik leginkább szenvedtek az árvíz miatt, kezdtek talpra állni. Az egyháztagok fenntartás nélküli nagylelkűségről tettek tanúságot. Spencer irányította a szükségletek felbecsülését, valamint a segélyforrások szétosztását. Ez idő alatt szorosan együttműködött Harold B. Lee elnökkel a Tizenkét Apostol Kvórumából, akinek feladatai közé tartozott a jótékonysági program.

Az apostoli szolgálat

1943. július 8-án Ifj. J. Reuben Clark elnök az Első Elnökségből felhívta Spencert az otthonában. Elmondta, hogy Spencert elhívták, hogy töltse be az egyik üres helyet a Tizenkét Apostol Kvórumában. Erre Spencer így válaszolt: „Ó, Clark testvér! Engem? Nem rám gondol, ugye? Biztosan tévedés történt. Biztosan nem jól hallottam, amit mondott… Annyira lehetetlennek tűnik. Oly gyenge vagyok, oly kicsi, annyi korlátom van, és nincsenek hozzá képességeim.”¹⁸ Spencer biztosította Clark elnököt arról, hogy csupán egyetlen válasz létezik az Úrtól jövő elhívásra, a szolgálatra való hajlandósága azonban nem győzte le azonnal az alkalmatlanság és érdemtelenség érzéseit.

Ezek az érzések egyre erőteljesebbekké váltak a következő néhány napban, melynek során keveset vagy egyáltalán nem aludt. Amikor meglátogatta a fiát a Colorado állambeli Boulder-ben, egy kora reggel kisétált a hegyekbe. Miközben egyre magasabbra és magasabbra mászott, eltöprengett az apostoli hivatal nagyságán. Gyötörte a gondolat, hogy talán nem fog megfelelni a feladatnak, hogy az elhívása talán tévedés volt. Ebben a hangulatban érte el a hegy csúcsát, ahol imádságnak és elmélkedésnek szentelte az idejét. „Hogy imádkoztam! – emlékezett vissza. – Hogy szenvedtem! Hogy sírtam! Hogy viaskodtam!” Gyötrelmei közepette egy álmot látott a nagyapjáról, Heber C. Kimballról, és „a nagyszerű munkáról, melyet végzett”. Ez a felismerés megnyugtatta Spencer szívét. „A bizonyosság megnyugtató érzése töltött el, legyőzve a bizonytalanságot és a kételyt. Olyan volt, mintha egy óriási tehertől szabadultam volna meg. Ott ültem a békés csendben a gyönyörű völgyet szemlélve, és megköszöntem az Úrnak az elégedettség érzését, valamint az imáimra adott megnyugtató választ.”¹⁹ 1943. október 7-én, 48 évesen, Spencer W. Kimballt apostollá szentelték.

Kimball elder szolgálata a Tizenkettek Kvórumában három évtizedet ölelt fel. Abban az időben rengeteget utazott, megerősítve ezzel az egyháztagokat és elősegítve a királyság növekedését. A George Albert Smith elnöktől kapott rendkívüli megbízás által Kimball elder különleges figyelmet fordított a Mormon könyvebeli Lehi próféta leszármazottaira – Észak-, Közép- és Dél-Amerika őslakosaira. Meggyőzően szólalt fel az érdekükben mind az egyház felsőbb kvórumaiban, mind pedig az egyháztagság körében. Nem nézte el a faji előítéletet és a szegények elnyomását.

Beszédeiben Kimball elder tudott költői és szókimondó is lenni. Gyakran foglalkozott az átlagos egyháztag gyakorlati problémáinak kényes témáival. A számos előadás mellett kiadott egy könyvet is The Miracle of Forgiveness címmel. A könyv Kimball elder sokéves apostoli tapasztalataiból ered, melynek során olyan emberekkel tanácskozott, akik valamilyen súlyos vétket követtek el. A könyvben felvázolta az Úr velünk szembeni elvárásait, az isteni képességeinket, valamint azt az ösvényt, melyet követnünk kell, hogy megbánjuk a bűneinket és bizonyosságot nyerjünk a teljes isteni bűnbocsánatról. Kimball elder bizonyságát tette az olvasónak arról, hogy az Úr kegyelmes és megbocsát azoknak, akik őszintén megbánják bűneiket.

Egészségügyi problémák

Élete során Spencer W. Kimball számos különböző sérülésben és betegségben szenvedett. Két jelentősebb egészségügyi problémája az apostoli éveire hatott ki nagymértékben. Az első betegsége maradandó nyomot hagyott Kimball elderen, mely nyilvánvalóvá vált, valahányszor beszélt. Az 1956-os év vége felé kezdte érezni, hogy rekedt a hangja. A diagnózis gégerák volt. 1957 júliusában egy műtét során eltávolították az egyik teljes hangszalagját, a másiknak pedig a felét. Ennek következtében pihentette a hangját, hogy a lehető legteljesebb gyógyulást tudja elérni. Álmatlan éjszakákon át Kimball elder azon tűnődött, vajon tud-e majd valaha is újra beszélni.

Hat hónappal a műtét után az orvosok bejelentették, hogy Kimball elder torka meggyógyult. Boyd K. Packer elder, a Tizenkét Apostol Kvórumából, felidézte, hogyan mutatta be Kimball elder hallgatóinak humorosan az új hangját:

„Azután jött a próba. Képes lesz majd beszélni? Képes lesz majd prédikálni?

Hazament [Arizonába] a bemutatkozó beszédére… Ott, a St. Joseph Cövek egyik konferenciáján… felállt a pulpitushoz.

»Azért jöttem vissza ide – mondta –, hogy a saját népem között legyek. Ebben a völgyben szolgáltam cövekelnökként.« Talán úgy gondolta, ha kudarcot vall, azok között lesz, akik a legjobban szeretik őt, és így biztosan megértik majd.

Óriási szeretet áradt az emberekből. E drámai pillanat feszültsége azonban feloldódott, mikor így folytatta: »El kell mondanom nektek, mi történt velem. Elmentem keletre, és amíg ott voltam torokmetszők kezei közé estem…« Innentől kezdve már nem számított, mit mondott. Kimball elder visszatért!”²⁰

Az új hangja lágy, mély és reszelős volt. Packer elder szavaival élve „csendes, meggyőző, bársonyos hang [volt], egy szerzett hang, egy szimpatikus hang, egy olyan hang…, melyet szerettek az utolsó napi szentek.”²¹

Kimball elder súlyos szívproblémákkal is küzdött. Miután felszentelték apostollá, több szívrohama is volt. 1972-ben, mialatt a Tizenkét Apostol Kvórumának ügyvezető elnökeként szolgált, átesett egy nagy kockázattal járó műtéten. Abban az időben dr. Russell M. Nelson volt Kimball elnök szívsebésze. Később, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként, Nelson elder felidézte, mi történt a műtét során: „Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést, melyet akkor éreztem, amikor a szíve elkezdett újra, erővel és lendülettel dobogni. Abban a pillanatban a Lélek tudatta velem, hogy ez a különleges beteg megéri, hogy egy nap Isten prófétája legyen a földön.”²²

Az egyház elnöke

1973. december 26-án éjszaka Harold B. Lee elnök, az egyház 11. elnöke váratlanul elhunyt. Az egyházban lévő apostoli jogfolytonosság rendjével megegyezően, 1973. december 30-án Spencer W. Kimball, a Tizenkettek Kvórumának rangidős tagja lett Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elnöke.

Ez meglepetésként érte az egyháztagokat – különösen Kimball elnököt. Két és fél évvel Harold B. Lee után rendelték el apostollá. Mivel Kimball elnök négy évvel idősebb volt Lee elnöknél, és úgy tűnt, rosszabb egészségi állapottal rendelkezik, Kimball elnök arra számított, hogy nem éri meg, hogy Lee elnök utódja legyen. Később így emlékezett vissza: „Teljesen biztos voltam benne, hogy amikor eljön az én időm, akkor a Tizenkettek elnökeként fogok meghalni… Lee elnök temetésén elmondtam, hogy senki sem imádkozott erősebben, mint Kimball nővér és én, azért, hogy felépüljön, amikor beteg volt, és azért, hogy tovább tudja folytatni munkáját, amikor jól volt.”²³

Kimball elnököt az 1974. évi Áprilisi Általános Konferencián támogatták az egyháztagok. Nem ő törekedett erre a pozícióra, hanem az Úr választotta ki őt, hogy prófétája, látnoka és kinyilatkoztatója legyen, és hogy vezesse egyházát és királyságát a földön.

Az áprilisi általános konferencia alkalmával Kimball elnök beszédet tartott a misszionáriusi munkáról az egyházi vezetőknek tartott gyűlésen. William Grant Bangerter elder, aki később a Hetvenek elnökségének tagja lett, akkor területi képviselőként szolgált, és jelen volt a gyűlésen. Később felidézte Kimball elnök szavainak hatását:

„Rájöttünk, hogy Kimball elnök lelki ablakokat nyitott meg, és arra hívott minket, hogy jöjjünk és nézzük vele együtt az örökkévalóság terveit. Olyan volt, mintha félrehúzta volna a függönyöket, melyek eltakarták a Mindenható céljait, és hívott volna minket, hogy tekintsük meg vele együtt az evangélium rendeltetését és szolgálatának látomását.

Kétlem, hogy az ott jelenlévők közül bárki is elfelejtené azt az alkalmat. Azóta aligha olvastam el újra Kimball elnök nekünk adott beszédét, annak tartalma azonban, amit mondott, oly élénk benyomással volt elmémre, hogy legnagyobb részét ebben a pillanatban el tudnám ismételni emlékezetből.

Az Úr Lelke volt Kimball elnökön, és úgy áradt belőle, mint egy kézzel fogható jelenség, mely egyszerre volt megindító és megdöbbentő. Káprázatos látomást tárt a szemünk elé.”²⁴

Kimball elnök ezen beszéde az egyház elnökeként végzett szolgálata központi motívumaként szolgált:

„Fivéreim, azon tűnődöm, vajon megteszünk-e minden tőlünk telhetőt. Elégedettek vagyunk azzal, ahogyan az egész világot próbáljuk tanítani? Immár 144 éve végzünk térítő munkát. Felkészültünk arra, hogy megnyújtsuk lépteinket? Hogy kiszélesítsük látószögünket? […]

Tévednék, fivérek, ha azt gondolnám, hogy erőfeszítés nélküli könnyű munka lesz, és hogy egyik napról a másikra sikerül majd elérni, hiszem azonban, hogy sokkal gyorsabban tudunk előre haladni és terjeszkedni, mint most…

[…] Úgy hiszem, ha egy elme és egy szív vagyunk, továbbá egy a célunk, akkor előre tudunk haladni és meg tudjuk változtatni azt az elképzelést, mely úgy tűnik, ezt mondja: »Egész jól vagyunk. ’Ne kavarjunk túl sok vizet!’«”²⁵

Ezzel elkezdődött a fejlődés és a változás rendkívüli évtizede. Habár a misszionáriusi munkán volt a legnagyobb hangsúly, hamarosan világossá vált az egyház tagjai számára, hogy Kimball elnök nem volt hajlandó az igazlelkű törekvések egyetlen területén sem egyhelyben állni.

Misszionáriusi munka

Kimball elnök arra törekedett, hogy megnyissa a nemzetek ajtaját az evangélium hirdetése előtt. Az úgynevezett „hidegháború” okozta viszály a demokratikus és kommunista kormányok között, Európa és Ázsia számos országában megakadályozta a térítő munka végzését. Továbbá az egyház, papsági felszentelésekre vonatkozó irányelve is korlátozta a misszionáriusi erőfeszítéseket Afrikában, Dél-Amerika egyes részein és a Karib-tenger szigetein. Kimball elnök minden lehetőséget megragadott arra, hogy kitágítsa az egyház földrajzi terjeszkedését.

Ugyanakkor kihangsúlyozta, hogy a nemzetek tanításának még nagyobb lehetőségei azon múlnak, hogy az egyház tagjai mennyire hajlandóak élni azokkal a lehetőségekkel. Azon fiatal férfiak esetében, akik érdemesek és teljesen felkészültek, nem úgy tekintettek a misszionáriusi szolgálatra mint egy szabadon választható tevékenységre, hanem mint isteni kötelességre és lehetőségre. Ez a kötelezettség minden fiatal férfin rajta nyugodott, függetlenül attól, hogy hol élt. A fiatal nők szintén szolgálhattak misszionáriusként, rájuk azonban nem vonatkozott ugyanazon kötelezettség, mint a fiatal férfiakra. Továbbá az idősebb házaspárokat is arra buzdították, hogy szolgáljanak a misszionáriusi seregben. Amikor Spencer W. Kimball megkezdte szolgálatát az egyház elnökeként, 17 000 teljes idejű misszionárius szolgált világszerte. Amikor körülbelül 12 évvel később meghalt, addigra ez a szám közel 30 000-re emelkedett. A megnövekedett misszionáriusi erőfeszítések tekintélyes eredményt hoztak: Az egyház tagsága 3,3 millióról közel 6 millióra növekedett.

1975-ben egy csoport egyháztag fiatalhoz beszélve Kimball elnök ezt mondta: „Tudjátok, mit tett értetek az Úr, fiatal férfiak? Jóképű fiatalemberek vagytok. Erősnek, egészségesnek és boldognak látszotok. Ki adta nektek az egészségeteket? Ki adta nektek a szemeteket? Ki adta nektek a fületeket? Ki adta nektek a hangotokat? Gondolkodtatok már ezen valaha? Valakinek adnia kellett számotokra ezeket a felbecsülhetetlen javakat!”

Ezután elmagyarázta, hogy megműtötték a torkát, aminek következtében a hangja egy részét elvesztette. Így folytatta: „Hadd kérdezzem meg, közületek hányan lennének hajlandóak feláldozni a hangjukat? Fizetettek érte, esetleg elcseréltétek valamiért? Nektek adta valaki? Az Úr adott nektek hangot, hogy ki tudjátok fejezni magatokat? Akkor miért nem mentek ki a világba és mondjátok el a világ legnagyszerűbb történetét? Miért nem mondjátok el az embereknek, hogy az igazság visszaállíttatott; hogy az Úr folyamatosan hívott el prófétákat Ádámtól napjainkig; és hogy ti magatok viselitek a szent papságot, és életetek minden napján fel fogjátok magasztalni azt? Ezt mondjátok el a világnak! Szükségük van rá!

Így hát újra megkérdezem, kitől kaptátok a hangotokat? Miért? – csak azért, hogy énekeljetek, beszélgessetek, és jól érezzétek magatokat más emberekkel? Vagy azért adta a hangotokat, hogy taníthassátok az evangéliumot? […]

Nos, úgy vélem, jobban tesszük, ha elmegyünk misszióba, nem gondoljátok? – minden fiú, aki arra érdemes.”²⁶

Templomi munka

Az egyház elnökeként Spencer W. Kimball jelentős növekedést látott a templomépítések terén. Irányításának elején 15 templom működött; amikor körülbelül 12 évvel később elhunyt, ez a szám 36-ra, több mint a duplájára emelkedett. Gordon B. Hinckley elnök, második tanácsos az Első Elnökségben, bizonyságát tette, hogy „a templomépítésben megmutatkozó óriási lendületről Kimball elnök kinyilatkoztatást kapott az Úrtól”²⁷.

A templomi munkával kapcsolatban Kimball elnök ezt mondta: „Eljön az a nap, és nincs már messze, amikor a földön lévő összes templom éjjel és nappal működni fog… Szolgálók csapatai dolgoznak majd éjjel-nappal, szinte teljes kimerültségig, a munka fontossága miatt, és azért a rengeteg emberért, akik az örökkévalóságban várakoznak, és akik éhezik, igénylik azokat az áldásokat, melyeket megkaphatnak.”²⁸

Egyházi irányítás

1975 és 1976 folyamán Kimball elnök vezette az egyházi irányítás újraszervezését és kitágítását, hogy lépést tudjanak tartani az egyház növekedésével. Az általános felhatalmazottak kibontakozó szervezetének, valamint felelősségeinek részeként a Hetvenek első kvórumát újraszervezték, és 1976 októberére 39 férfitestvér tartozott közéjük. „Ezzel a lépéssel – magarázta Kimball elnök – az egyház három irányító kvóruma, melyet kinyilatkoztatás határoz meg – az Első Elnökség, a Tizenkettek Kvóruma, valamint a Hetvenek Első Kvóruma –, a helyére került, ahogyan azt az Úr kinyilatkoztatta. Ez lehetővé teszi, hogy hatékonyan kezeljük a jelenlegi nehéz terheket, és hogy felkészüljünk a munka növekvő terjeszkedésére és gyorsulására, várva azt a napot, amikor az Úr visszatér, hogy átvegye egyháza és királysága irányítását.”²⁹ Az Úr e prófétájának adott kinyilatkoztatása azóta más változásokhoz is vezetett az egyház irányításában, amint azt „a szőlőskertben végzett munka” megkívánja (T&Sz 107:96).

Szentírások

1976-ban Kimball elnök azt az utasítást adta, hogy két kinyilatkoztatást, melyek közül az egyik Joseph Smith prófétának, a másik pedig Joseph F. Smith elnöknek adatott, csatoljanak hozzá a szentírásokhoz (lásd T&Sz 137 és 138). Kimball elnök irányítása alatt 1979-ben kiadták a King James-féle Biblia UNSZ kiadását, továbbá 1981-ben a hármas szentíráskötet (a Mormon könyve, a Tan és a szövetségek, valamint a Nagyértékű gyöngy) új kiadását. Az alapművek ezen kiadásainak megjelenésével kapcsolatban Boyd K. Packer elder ezt mondta: „A nemzedékek továbbgördülésével, a történelem távlatából nézve, erre úgy tekintenek majd mint Spencer W. Kimball elnök vezetésének legjelentősebb teljesítményére.”³⁰

Továbbá Kimball elnök hivatali szolgálata alatt a szentírások az egyházi vasárnapi iskola tananyagának alapjaivá váltak.

Egyszerűsítés

Ahogy az egyház mérete és hatóköre kibővült, Kimball elnök és más egyházi vezetők felismerték annak szükségességét, hogy leegyszerűsítsék a különböző egyházi programokat, hogy a legszükségesebbek valamilyen formában elérhetőek legyenek a legújabb gyülekezetek tagjai számára csakúgy, mint a rég megalapított egyházközségekhez tartozóknak. Kimball elnök ezt mondta:

„Az egyház küldetése tagjai számára az, hogy elérhetővé tegye számukra azon tantételeket, programokat és papságot, amelyek által felkészülhetnek a felmagasztosulásra. Sikerünket egyénileg és egyházként nagymértékben az határozza majd meg, hogy mennyire összpontosítunk hűségesen az evangélium szerinti életre otthon. Csak ha világosan látjuk minden egyén feladatköreit, valamint a családok és az otthonok szerepét, akkor tudjuk megfelelő mértékben megérteni azt, hogy a papsági kvórumok és a segédszervezetek, sőt, az egyházközségek és a cövekek is elsősorban csak azért vannak, hogy segítsenek az egyháztagoknak az evangélium szerint élni otthon. Akkor érthetjük meg azt, hogy az emberek fontosabbak a programoknál, és hogy az egyházi programoknak mindig is támogatniuk kell az evangéliumközpontú családi tevékenységeket, nem pedig csökkenteni azok értékét…

Az otthonra összpontosító evangéliumi élet iránti elkötelezettségünk legyen minden papsági és segédszervezeti program tiszta üzenete, elhagyva – ha szükséges – néhány választható tevékenységet, amely csökkenthetné a családra és otthonra fordított figyelmet.”³¹

Kimball elnök vezetése alatt az egyik fontos változás a vasárnapi gyűlések három órás blokkjának bevezetése volt. Ez a különböző hétköznapi és vasárnapi gyűléseket egy egyszerű és kényelmesebb vasárnapi gyűlésrendszerbe egyesítette. Ennek az összevont időbeosztásnak a bevezetése 1980-ban, nagyban lecsökkentette az egyháztagok időbeli és pénzbeli kiadásait, azért, hogy teljes mértékben részt vehessenek az Úr programjában.

A papságról kapott kinyilatkoztatás

Az egyik legjelentősebb változás, amely Spencer W. Kimball elnöksége alatt történt, a papságról szóló kinyilatkoztatás volt (lásd 2. Hivatalos nyilatkozat a Tan és a szövetségekben).

1978. június 1-jén Kimball elnök az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvórumának további tagjaival összegyűlt a Salt Lake templom felső szobájában. Gordon B. Hinckley elnök, aki jelen volt ezen az eseményen a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként, később így számolt be a történtekről:

„Az évek folyamán a Testvérek közül nagyon sokakat foglalkoztatott a papság áldásainak kiterjesztése a színes bőrűek számára. Az egyház elnökei ismételten felvetették ezt a kérdést. Spencer W. Kimball különleges figyelmet fordított az ügyre.

Számottevő ideig imádkozott erről a komoly és nehéz kérdésről. Sok órát töltött egyedül a templom felső szobájában imával és elmélkedéssel.

Ez alkalommal Fivérei – a tanácsosai és az apostolok – elé terjesztette a kérdést. A beszélgetés után a legszentebb körülmények között imában egyesültünk. Maga Kimball elnök mondta az imát… Jelen volt Isten Lelke. És a Szentlélek ereje által ez a próféta bizonyosságot kapott, hogy a dolog, amiért imádkozott, helyes, hogy az idő elérkezett, és hogy a papság csodás áldásait ki kell terjeszteni minden érdemes férfira, a származásától függetlenül.

Abban a körben a Szentlélek ereje által minden egyes férfi tudta ugyanezt.

Csendes és magasztos pillanat volt ez…

[…] Az ott jelenlévők közül többé egyikünk sem volt már ugyanaz az ember. Onnantól kezdve az egyház sem volt már többé a régi.”³²

A kinyilatkoztatás bejelentése levél formájában történt meg 1978. június 8-i dátummal az egyház valamennyi általános és helyi papsági tisztségviselője részére: „az egyházban minden hűséges, arra érdemes férfi megkaphatja a szent papságot, valamint isteni felhatalmazása gyakorlásának hatalmát, és szeretteivel együtt minden abból eredő áldást élvezhet, beleértve ebbe a templom áldásait” (T&Sz, 2. Hivatalos nyilatkozat).

Hinckley elnök így emlékezett vissza: „A levelet kiküldték az egyháznak és a világnak. Nem szükséges beszélnem nektek arról a felvillanyozó hatásról, mely mind az egyházban, mind azon kívül érezhető volt. Sokan sírtak a hála könnyeit hullatva. Nem csupán azok, akiktől korábban megtagadták a papságot, és akik közvetlen élvezői lettek e bejelentésnek, hanem az egyházban lévő azon férfiak és nők is világszerte, akik hozzánk hasonlóan éreztek ez üggyel kapcsolatban.”³³

Körülbelül három hónappal később Kimball elnök a következő kijelentést tette a kinyilatkoztatással kapcsolatban: „Az egyik Fivér tegnap azt mondta, hogy ez volt az egyik legnagyobb változás és áldás, amely valaha bekövetkezett… Attól a néhány embertől eltekintve, akik mindig ellenkező véleményen vannak, a világ népei hálával fogadták ezt a változást… Tehát nagyon, nagyon örülünk ennek, különösen pedig azoknak, akiktől eddig meg voltak vonva ezek az áldások.”³⁴

Az emberek és az Úr munkája iránt érzett szeretete

Neal A. Maxwell elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, így jellemezte Kimball elnököt: „Volt valami szétáradó melegség ennek az embernek a szolgálatában. Szemeinek szerető, ám átható tekintete, az ölelése, a szent csókja, a gyengédsége – melyet oly sokan éreztek –, mind jól megérdemelt kisugárzást vontak e férfi köré, mely nem a megközelíthetetlenség, hanem a különleges melegség kisugárzása volt. Szeretete mindenkit felölelt; soha senki nem érezte magát kizárva. Minden általános felhatalmazott azt feltételezte, hogy ő volt Kimball elnök kedvence, mert annyira szeretett mindannyiunkat! Hogyan is gondolhattuk volna másként?”³⁵

Kimball elnök ezt mondta az egyház tagjainak: „Szeretném, ha úgy ismernének, hogy szeretem a fivéreimet és a nővéreimet.”³⁶ Az utolsó napi szentek viszontszerették őt és kifejezték az iránta érzett szeretetüket, melyért ő hálás volt. Ezt mondta: „Mindig azt mondom azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy szeretnek engem, hogy »nos, ez nagyszerű, mert ez éltet«. És ezt szó szerint értem.”³⁷

Az ő szerető, ám határozott módján, Kimball elnök azt tanácsolta az utolsó napi szenteknek, hogy nyúljanak messzebbre az Úr szolgálatában, legyőzve az önelégültséget, a bűnt vagy más problémát, amely visszatartja őket az előrehaladástól. Saját életében példaként szolgált az Úr szolgálatában való előrehaladásra, bármilyen akadály is legyen az útjában.

Robert D. Hales elder, akkor a Hetvenek Első Kvórumának tagjaként, ezt mondta Kimball elnökről: „Ő a tettek embere, melyet az íróasztalán lévő egyszerű felirat is jól mutat, mely ezt mondja: »Tedd meg!« […] Példája és szeretete arra ösztönzi azokat, akik követik a példáját, hogy magasabb célokat érjenek el, és megnyújtsák lépteiket a tökéletesség felé.”³⁸

Az 1979. évi Októberi Általános Konferencián adott egyik beszédében Kimball elnök elmondta Káleb ószövetségi történetét, aki az ígéret földjére való belépés során tapasztalt kihívások közepette ezt mondta: „add nékem ezt a hegyet” (Józsué 14:12). Ezekre a szavakra utalva, Kimball elnök azt mondta:

„Így érzek a munka iránt ebben a pillanatban. Óriási kihívások vannak előttünk, rengeteg feladatnak kell eleget tennünk. Tárt karokkal fogadom ezt az izgalmas jövőt, és szeretném alázatosan azt mondani az Úrnak, »add nékem ezt a hegyet«, add nékem ezeket a kihívásokat!

Alázattal, ezt a fogadalmat teszem az Úrnak és nektek, szeretett fivéreim és nővéreim, társaim a Krisztus szent ügyében végzett munkában: Izráel Istenébe vetett hittel fogok előrehaladni, tudva azt, hogy irányítani és igazgatni fog bennünket, végül pedig elvezet minket céljainak beteljesítéséhez, valamint az ígéret földjéhez és a megígért áldásainkhoz…

Komolyan és lelkesen arra buzdítalak benneteket, hogy mindannyian tegyétek meg ugyanezt a fogadalmat és erőfeszítést – minden papsági vezető, minden nő Izráelben, minden fiatal férfi, minden fiatal nő, minden fiú és minden leány.”³⁹

Spencer W. Kimball, miután közel 12 évig szolgált az egyház elnökeként, 1985. november 5-én elhunyt. Halála után, Kimball elnök tanácsosa, Gordon B. Hinckley elnök kijelentette: „Nagy kiváltság és lehetőség volt Kimball elnök mellett dolgozni az Úr munkájában. Egyszer megpróbáltam egy kicsit lelassítani őt, mire ő ezt mondta: »Gordon, az életem olyan, mint a cipőm – el kell koptatnom a szolgálatban.« Így élt ő. És így is halt meg. Csatlakozott Ahhoz, akinek a szolgája volt, igen, az Úr Jézus Krisztushoz, akiről tanúságot és bizonyságot tett.”⁴⁰