A sareptai özvegyasszony, aki a szegények között is a legszegényebbek közé tartozott, valójában nagyon is önellátó volt azon az éhező, aszály sújtotta földön. Talán emlékeztek rá, hogy már szinte teljesen elfogyott az élelmiszere, és éppen fát szedegetett, hogy tüzet rakva főzzön még egy utolsó ételt. Ez pont az önellátás ellentétének tűnik. Azonban lelki önellátásának gyökerei olyan mélyre nyúltak, hogy amikor Isten prófétája elkérte tőle az utolsó ételadagját, „ő elméne, és az Illés beszéde szerint cselekedék” (1 Királyok 17:15). A szentírásokból megtudjuk, hogy miután az utolsó adag gabonáját is felhasználta, hogy ételt adjon a prófétának, „a vékabeli liszt nem fogyott el, sem pedig a korsóbeli olaj nem kevesült meg” (16. vers), és sok napon át „evék mind ő, mind amaz, mind annak háznépe” (15. vers). Már épp kifogyott volna az étele, ám mégsem fogyott ki – nem azért, mert volt elég pénze, hanem azért, mert volt elég hite. Ha mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy az evangélium szerint éljünk és fenntartsuk magunkat, akkor az Úr meg fogja jutalmazni a hitünket és a kemény munkánkat.