Egyháztörténet
Béke és erőszak a XIX. századi utolsó napi szentek életében

Béke és erőszak a XIX. századi utolsó napi szentek életében

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza alapját Jézus Krisztus tanításai képezik. A békesség, szeretet és megbocsátás erényei állnak az egyház tanának és gyakorlatának középpontjában. Az utolsó napi szentek hisznek a Szabadítónak az Újszövetségben és a Mormon könyvében is megtalálható kijelentésében, miszerint áldottak a békét teremtők, mert ők Isten gyermekeinek neveztetnek.1 Az utolsó napi szent szentírásokban az Úr ezt parancsolta a követőinek: „Utasítsátok el tehát a háborút, és hirdessétek a békét”2. Az utolsó napi szentek igyekeznek a Mormon könyve-beli prófétakirály, Benjámin tanácsát követni, aki a Jézus Krisztus evangéliumához megtértekkel kapcsolatban ezt tanította: „…nem az jár majd eszetekben, hogy bántsátok egymást, hanem az, hogy békésen éljetek”3.

Ezen eszmények ellenére a korai utolsó napi szenteknek nem egykönnyen volt részük békességben. Üldözték őket – gyakran igen erőszakosan – azért, amiben hittek. Ugyanakkor a XIX. század során tragikus módon néhányszor az egyház egyes tagjai vettek részt – teljes mértékben elítélendő – erőszak elkövetésében olyanok ellen, akikre ellenségként tekintettek. A legismertebb ilyen alkalom a Mountain Meadows-i mészárlás volt. Ez az esszé egyaránt kitér az utolsó napi szentek ellen és az általuk elkövetett erőszakra. Miközben a történelmi háttér segíthet megvilágítani ezeket az erőszakcselekményeket, mentséget nem ad rájuk.

Vallási üldöztetések az 1830-as és 1840-es években

Az egyház megszervezését követő első két évtizedben az utolsó napi szentek gyakran váltak vallási erőszak áldozataivá. Nem sokkal azután, hogy Joseph Smith 1830-ban, New York államban megszervezte az egyházat, ő és más egyháztagok is elkezdtek áttelepülni nyugatabbi területekre: Ohio, Missouri és Illinois államokba. A szentek újra és újra megkísérelték felépíteni sioni közösségüket, hogy ott Istennek hódolhassanak és békében élhessenek, ám reményeiket újra és újra szertefoszlatta a kényszerű és erőszakos eltávolításuk. A csőcselék 1833-ban Missouri állam Jackson megyéjéből űzte ki őket; 1839-ben Missouri államból, miután az állam kormányzója 1838. október végén rendeletet adott ki, mely szerint a mormonokat el kell űzni az államból vagy „ki kell irtani”4; 1846-ban pedig a városukból, az illinois-i Nauvooból. Nauvooból történt kitoloncolásukat követően a szentek megtették a Nagy-síkságon át vezető nehéz vándorlásukat Utah-ig.5

Miközben az utolsó napi szentek ezekkel a nehézségekkel szembesültek, törekedtek a Joseph Smith által kapott kinyilatkoztatások szerint élni, amelyek azt tanácsolták számukra, hogy a szomszédjaikkal békében éljenek a vallásuk szerint. Mindazonáltal az ellenségeik Ohióban, Missouriban és Illinois-ban ellenszenvvel viseltettek a szentek eltérő vallási hitelveivel, illetve társadalmi és gazdasági szokásaival szemben. Fenyegetésként élték meg a szentek gyarapodó létszámát is, mert ez azt jelentette, hogy a mormonok egyre nagyobb befolyással rendelkeztek a helyi választásokon. Ezen ellenfeleik először szavakban, majd tettleg is támadták a szenteket. Egyházi vezetőket – köztük Joseph Smitht – forgattak szurokba és tollba, vertek meg, és börtönöztek be hamis vádakkal. Az egyház más tagjai is váltak erőszakos bűncselekmények áldozataivá. A leghírhedtebb incidens, a Hawn-malmi mészárlás során tizenhét, 9 és 78 év közötti férfit és fiút gyilkoltak le.6 Egyes utolsó napi szent nők ellen nemi erőszakot vagy más szexuális támadást követtek el a missouri üldöztetések idején.7 Az önbíráskodó polgárok és a csőcselék házakat rombolt le és javakat tulajdonított el.8 A szentek sok ellenfele gazdagodott olyan ingó és ingatlan vagyonnal, amely nem volt jog szerint az övék.9

A Missouriból való kitoloncolás, amely legalább 8 000 utolsó napi szentet érintett,10 a téli hónapokban következett be, ami fokozta a menekültek ezreinek szenvedését, akiknek nem volt megoldva a megfelelő élelmezése és lakhatása, néha pedig járványok sújtották őket.11 1839 márciusában, amikor Joseph Smith a Missouri állambeli Libertyben volt fogságban, híreket kapott az elűzött utolsó napi szentek szenvedéseiről. Felkiáltott: „Ó Isten, hol vagy?” Ezután így imádkozott: „Emlékezz szenvedő szentjeidre, Ó Istenünk”12.

Miután a szenteket elkergették Missouriból, először szívesen fogadták őket a szomszédos Illinois állam lakói, és egy időre békére leltek Nauvooban. Végül azonban ismét összetűzések támadtak, ahogy a nem mormonok és az egyház szakadárjai újabb támadásba lendültek. Joseph Smith és bátyja, Hyrum, a csőcselék kezétől szenvedett kegyetlen vértanúhalált egy illinois-i fogházban, az állam kormányzójának azon ígérete ellenére, hogy a testvérek védve lesznek az őrizetük során.13 Tizennyolc hónappal később, 1846 hideg telén, február elejére a nyomás odáig fokozódott, hogy a szentek legnagyobb csoportja elhagyta Nauvoot. Ideiglenes táborhelyeken szálltak meg – ma ezeket menekülttáboroknak hívnánk – Iowa és Nebraska síkságain. A becslések szerint az első évben minden 12.14 szent meghalt ezekben a táborokban. Az idősek és a szegények közül néhányan eredetileg Nauvooban maradtak, abban a reményben, hogy majd később csatlakoznak a szentek fő csoportjához. Azonban 1846 szeptemberében a csőcselék erővel kiűzte őket Nauvooból, majd megszentségtelenítette a templomot.15 Egy nem mormon, aki nem sokkal ezután utazott keresztül a szentek táborán, ezt írta: „A hidegtől és a napégéstől felváltva sanyargatva, összezsúfolódva, ahogy egyre csak vánszorogtak a gyötrő nappalok és éjszakák, majd’ mindannyian valamely kór megnyomorított áldozatai voltak. […] Nem voltak képesek kielégíteni betegeik erőtlen sóvárgását; nem volt kenyerük, hogy elhallgattassák éhező gyermekeik csökönyös könyörgését.”16 Az ilyen léptékű erőszak bármely vallási csoport ellen példátlan volt az Amerikai Egyesült Államok történetében.

Az egyház vezetői és tagjai újra és újra jóvátételért folyamodtak a helyi és az állami kormányzatokhoz; amikor ezek a beadványok eredménytelennek bizonyultak, sikertelenül fellebbeztek a szövetségi kormányhoz a múlt sérelmeinek orvoslásáért és jövőbeni védelemért.17 Az utolsó napi szentek sokáig emlékeztek az átélt üldöztetésekre és a hatóságok vonakodására azzal kapcsolatban, hogy védelmet nyújtsanak nekik és eljárás alá helyezzék a támadóikat. Gyakran panaszolták, hogy egy olyan földön szenvedtek vallásüldözést, amely vallásszabadságot ígért.18 E széles körű üldöztetéssel szembesülve egyes szentek 1838-tól kezdődően olykor védekező – néha pedig megtorló – jellegű válaszlépéseket tettek.

Erőszak és önbíráskodás a XIX. század Amerikájában

A XIX. században az amerikai társadalomban hétköznapinak számított és gyakran megengedett volt a közösségi erőszak. Az utolsó napi szentek által és ellen elkövetett erőszak zöme az Amerikában akkoriban hagyományosnak mondható, törvényen kívül álló önbíráskodás kategóriájába tartozott, melynek során a polgárok önszerveződő módon vették saját kezükbe az igazságszolgáltatást, amikor úgy vélték, hogy a kormányzat elnyomja vagy magukra hagyta őket. Az önbíráskodó polgárok általában kisebbségi csoportokat vettek célba, vagy olyanokat, akiket bűnözőnek vagy a társadalom perifériáján lévőnek tekintettek. Az ilyen cselekményeket időnként vallási retorika táplálta.19

A helyi közösségekből alalult milíciák létezése szintén hozzájárult az önbíráskodás e kultúrájához. A Kongresszus 1792-ben elfogadott egy törvényt, amely előírta, hogy minden 18 és 45 éves kor közötti fizikailag alkalmas férfi köteles egy helyi milíciához tartozni.20 Idővel a milíciákból Nemzeti Gárda lett, de akkoriban ezek még gyakran öntörvényű csoportok voltak, amelyek erőszakos cselekményeket követtek el a helyi közösség ellenfeleinek tekintett egyének vagy csoportok ellen.

Az 1830-as és 1840-es években az utolsó napi szentek közösségei az Amerikai Egyesült Államok nyugati határvidékeinek számító Ohióban, Missouriban, Illinois-ban és Utah-ban voltak, ahol a közösségi erőszak könnyen lelt támogatásra.

A mormon missouri háború és a dániták

Az egyes utolsó napi szentek által elkövetett elszigetelt erőszakcselekmények általánosságban úgy tekinthetők, mint amelyek a XIX. századi amerikai határvidéki erőszak tágabb jelenségének részét képezték.21 1838-ban Joseph Smith és más egyháztagok a csőcselék elől menekülve Ohio államból Missouriba költöztek, ahol az utolsó napi szentek már megalapítottak néhány települést. Joseph Smith meg volt róla győződve, hogy az egyházi szakadárok és más ellenséges felek ellenségeskedése okozta annak az ohiói, kirtlandi közösségnek a meggyengülését, végül pedig a pusztulását, amelyben csupán két évvel korábban nagy áldozatok árán templomot építettek. 1838 nyarára az egyház vezetői hasonlóképpen fenyegetve érezték azt a célkitűzésüket, hogy Missouriban alakítsanak ki egy nyugodt közösséget.

Far West utolsó napi szent településén egyes vezetők és egyháztagok egy katonai jellegű csoportot alakítottak „dániták” néven, melynek célja a közösség védelme volt a szakadár és kizárt utolsó napi szentekkel, illetve más missouri lakosokkal szemben. A történészek általában azt az álláspontot osztják, mely szerint Joseph Smith helyeselte a dániták létrejöttét, de feltehetőleg nem tájékoztatták minden tervükről, és valószínűleg nem rendelkeztek a jóváhagyásával a tevékenységük teljes körét illetően. A dániták megfélemlítették az egyház szakadárjait és más missouri lakosokat: például figyelmeztettek egyes szakadárokat, hogy hagyják el Caldwell megyét. Úgy tűnik, hogy 1838 őszén, ahogy az úgynevezett „mormon missouri háború” során egyre növekedett a feszültség, a dánitákat beolvasztották a nagyrészt utolsó napi szentekből álló milíciákba. Ezek a milíciák Missouriban többször is összetűzésbe keveredtek az ellenfeleikkel, ami mindkét oldalon néhány halálos áldozattal járt. Ráadásul a mormon önbíráskodók – köztük sok dánita – két városon is rajtaütöttek, amelyeket a mormonellenes tevékenység központjainak véltek, és ott házakat égettek fel és raboltak ki.22 Bár a dániták csoportja rövid ideig állt fenn, hosszan tartó és igen kiszínezett mítoszt eredményezett az úgynevezett titkos mormon önbíráskodó társaságokat illetően.

A Missouriban szerzett tapasztalataik eredményeképpen az utolsó napi szentek a saját védelmükre egy nagy, államilag engedélyezett milíciát hoztak létre Nauvoo Legion (Nauvoo-i Légió) néven, miután Illinois-ba költöztek. Ettől a milíciától sokan tartottak azok közül, akik ellenségként tekintettek az utolsó napi szentekre. Azonban a Légió kerülte a támadó vagy megtorló fellépést: nem reagált a válsághelyzet során, amely végül Joseph Smith és bátyja, Hyrum csőcselék általi meggyilkolásához vezetett 1844 júniusában, sem pedig a gyilkosságokat követően. Amikor Illinois kormányzója megparancsolta a Légió feloszlatását, a szentek engedelmeskedtek az utasításnak.23

Erőszak a Utah területen

Utah-ban leginkább a letelepedés első évtizedében (1847–1857) fordult elő, hogy az utolsó napi szentek támadást vagy megtorlást intéztek azok ellen, akiket ellenségnek tekintettek. Sokak számára még frissek és személyesek voltak a korábbi üldöztetések sebei és a Sziklás-hegység felé történő vándorlás. Miközben a utah-i sivatagban próbáltak élhető környezetet teremteni, a szentek folyamatos összetűzéseknek voltak kitéve. Számos tényező dolgozott az utolsó napi szentek utah-i kísérlete ellen: feszültségek a mormon letelepedés és terjeszkedés által kiszorított indiánokkal; nyomás a szövetségi kormány részéről, különösen azután, hogy 1852-ben nyilvánosan is bejelentésre került a többnejűség; bizonytalan jogviszonyok a földek körül; valamint az egyre növekvő lakosság. A helyi közösségek vezetői magukon érezték a felelősség könyörtelen terhét – nemcsak az egyház lelki jólétét, hanem a népük fizikai túlélését illetően is. E vezetők közül számosan egyszerre töltöttek be egyházi és polgári hivatalokat, köztük Brigham Young is, az egyház elnöke és a terület kormányzója.

Az utolsó napi szentek és az indiánok viszonya

Más határvidéki telepesekhez hasonlóan az utolsó napi szentek is indiánok által lakott területeket foglaltak el. A történészek igen alaposan bemutatták már ezt a tragikus történetet – hogy miként semmisítettek meg számos indián törzset és okoztak súlyos pusztítást a többiekben az európai bevándorló telepesek, valamint az Amerikai Egyesült Államok katonai és politikai intézményrendszere. A XIX. században a telepesek, köztük egyes utolsó napi szentek is, számos összetűzés során méltánytalanul bántak az indiánokkal, melyek során sokakat megöltek közülük, valamint a jó földekről elűzve rezervátumokba kényszerítették őket.

Más amerikaiaktól eltérően az utolsó napi szentek kiválasztott népnek tekintették az indiánokat: olyan izráelitáknak, akik a Mormon könyve népeinek leszármazottaiként, hozzájuk hasonlóan, Isten ígéreteinek örökösei voltak. Mint az egyház elnöke, a terület kormányzója és az indián ügyek területi felügyelője, Brigham Young békepolitikát folytatott, hogy megkönnyítse a mormonok letelepedését azokon a területeken, ahol indiánok éltek. Az utolsó napi szentek megtanulták az indián nyelveket, kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki velük, prédikálták az evangéliumot, és úgy általában igyekeztek alkalmazkodni az indiánokhoz.24 Ez a politika azonban egyenlőtlenül alakult ki és következetlenül került alkalmazásra.25

Az utolsó napi szentek és az indiánok békés egymás mellett élése egyszerre volt jellemző gyakorlat és eszmény. Néha azonban az egyháztagok heves összeütközésbe kerültek az indiánokkal. E két kultúrának – az európainak és az indiánnak – jelentősen eltérő felfogása volt a földhasználatot és a tulajdonjogokat illetően, és nem nagyon értették meg egymást. A mormonok gyakran vádolták az indiánokat lopással. Az indiánok ugyanakkor meg voltak róla győződve, hogy a mormonok kötelesek osztozni azokon a javaikon és jószágaikon, amelyeket indián törzsi területen termeltek vagy tenyésztettek. Azokon a területeken, ahol a mormonok megtelepedtek, az indiánok európaiakról szerzett addigi tapasztalata főként a prémvadászokkal és kereskedőkkel ápolt kölcsönösen előnyös kapcsolatokból táplálkozott. Ezek az emberek azonban csak átutaztak azon a földön, vagy rövid ideig laktak ott, és nem tartottak rá véglegesen igényt, mint a mormonok. Ezek a félreértések súrlódásokhoz és erőszakhoz vezettek a két nép között.26

1849 vége felé az ute indiánok és a mormonok közötti feszültségek tovább fokozódtak, amikor egy mormon megölte a Vén Püspök néven ismert ute indiánt, akit az inge ellopásával vádolt. Ez a mormon és két társa ezután az áldozat testét a Provo-folyóba tüntette el. A gyilkosság részleteit – eleinte legalábbis – valószínűleg nem közölték Brigham Younggal és más egyházi vezetőkkel. A Utah-erődben lakó telepesek azonban másféle gondokról számoltak be az indiánokkal kapcsolatban, többek között arról, hogy azok rálőttek a telepesekre, illetve hogy lopják az állatokat és a terményt. Brigham Young türelemre intette őket, azt tanácsolva nekik, hogy „erősítsétek meg az erődötöket, intézzétek a saját ügyeiteket, és hagyjátok, hogy az indiánok is intézzék a sajátjukat”27. Ennek ellenére a feszültség tovább fokozódott a Utah-erődnél. Ennek oka részben az volt, hogy a helyi mormonok nem voltak hajlandóak átadni az ute indiánoknak a Vén Püspök meggyilkolásában részt vett személyeket, sem pedig kártérítést fizetni a haláláért. 1849/50 telén kanyarójárvány sújtotta a mormon telepeseket, majd elérte az ute indiánok táborát is, sokak halálát okozva és növelve a feszültséget. 1850. január 31-én, az egyházi vezetők egyik Salt Lake City-i tanácskozásán a Utah-erőd vezetője azt jelentette, hogy az ute indiánok tevékenysége és szándéka egyre erőszakosabbá válik: „azt mondják, hogy le fogják vadászni a marháinkat, és elmennek rávenni a többi indiánt, hogy megöljenek bennünket.”28 Válaszul Young kormányzó engedélyezett egy hadjáratot az ute indiánok ellen. Ezt egy sor csata követte 1850 februárjában, melyek során indiánok tucatjai és egy mormon vesztették életüket.29 Ezen és más alkalmakkor egyes utolsó napi szentek túlzott mértékű erőszakot alkalmaztak az őslakosokkal szemben.30

Mindezek ellenére a szentek kapcsolata az indiánokkal zömében barátibb volt, mint amilyen az amerikai nyugat többi telepesét jellemezte. Brigham Young több indián vezetővel is baráti kapcsolatot ápolt, népét pedig arra tanította, hogy békében éljenek indián szomszédaikkal, amikor csak lehetséges.31 Egyes indiánok különbséget is tettek a barátinak tekintett mormon („mormoni”) telepesek és a többi amerikai („meriket”) telepes között.32

A „reformáció” és a utah-i háború

Az 1850-es évek közepén egy „reformáció” [vallási megújulás] ment végbe az egyházban. Ez, illetve az utolsó napi szentek és az amerikai szövetségi kormány közötti feszültségek hozzájárultak egyfajta ostrommentalitáshoz és egy újbóli üldözöttségérzethez, ami oda vezetett, hogy az egyháztagok több erőszakos cselekményt is elkövettek. A lelki elkényelmesedés miatti aggodalmukban Brigham Young és más egyházi vezetők egy sor prédikációt tartottak, melyek során bűnbánatra és lelki elköteleződésük megújítására szólították fel a szenteket.33 Sokan tették bizonyságukat, hogy e reformáció hatására jobb emberekké váltak.34

A tizenkilencedik századi amerikaiak hozzá voltak szokva a vad nyelvezethez, úgy vallási, mint egyéb téren. A század során a vallási megújulási mozgalom hívei erőszakos képzettársításokra támaszkodtak, hogy így buzdítsák bűnbánatra a meg nem térteket, és serkentsék visszatérésre az elfordulókat.35 E „reformáció” során Young elnök, a tanácsosa Jedediah M. Grant, valamint más vezetők is tüzes szavakkal prédikáltak, óva azok gonoszságától, akik elszakadtak az egyháztól vagy ellene szegültek. Bibliai – különösképpen Ószövetség-beli – szentírásrészekre támaszkodva a vezetők azt tanították, hogy egyes bűnök annyira súlyosak, hogy a bűnbocsánat elnyeréséhez ki kell ontani az elkövető vérét.36 Az ilyen prédikációk tovább feszítették az utolsó napi szentek és a viszonylag kis számú utah-i nem mormonok – köztük a szövetségi kormány által kinevezett egyes hivatalnokok – viszonyát.

1857 elején James Buchanan amerikai elnök olyan jelentéseket kapott egyes szövetségi hivatalnokoktól, melyek szerint Young kormányzó és a utah-i utolsó napi szentek állítólag fellázadtak a szövetségi kormány fennhatósága ellen. A utah-i törvényhozás által a szövetségi kormánynak küldött kemény hangvételű jegyzék megerősítette a szövetségi tisztségviselők ama meggyőződését, hogy a jelentések igazak. Buchanan elnök úgy döntött, hogy leváltja Brigham Young kormányzót. Az utódját katonaság kíséretében küldte Utah-ba, a utah-i háborúként elhíresült esemény során. Az utolsó napi szentek attól tartottak, hogy a közeledő katonaság – mintegy 1500 fő, akiket továbbiak követnek – nyomán megismétlődik a Missouriban és Illinois-ban történt pusztítás, és a szenteket ismét elűzik otthonaikból. Ráadásul 1857 májusában Arkansas államban meggyilkolták Parley P. Pratt eldert, aki a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt. A gyilkosság híre és a bűncselekményt magasztaló újságcikkek 1857 júniusára értek az ország keleti feléből Utah-ba.37 A fenti fejlemények nyomán Brigham Young rendkívüli állapotot hirdetett ki a területen, Utah-ba való visszatérésre utasította a misszionáriusokat és a környező területeken lévő telepeseket, valamint irányította a katonai ellenállásra való felkészülést. A Young elnök és más egyházi vezetők által tartott kihívó prédikációk és a hadsereg küszöbön álló érkezése közösen hozzájárultak a félelem és gyanakvás légkörének kialakulásához Utah-ban.38

A Mountain Meadows-i mészárlás

1857 szeptemberének első felében, Dél-Utah-ban, a feszültség csúcspontján, a területi milícia helyi csoportja (amely teljes egészében mormonokból állt) és néhány általuk felfogadott indián megtámadott egy szekérsort, amelyen Arkansas államból Kaliforniába tartó bevándorlók utaztak. Amikor a szekérsor dél felé haladt Salt Lake Cityből, a bevándorlók összeszólalkoztak a helyi mormonokkal azon, hogy hol legeltethetik a szarvasmarháikat. A szekérsor tagjai közül néhányan bosszússá váltak, mert nagy szükségük volt gabonára és más ellátmányra, ám nehezen tudták azt megvásárolni a helyi telepesektől, akik azt az utasítást kapták, hogy a háborús helyzet miatt takarékoskodjanak a gabonájukkal. Felháborodásukban egyes bevándorlók azzal fenyegetőztek, hogy csatlakoznak az érkező csapatokhoz, és a szentek ellen fognak harcolni.39

Bár a szentek közül néhányan figyelmen kívül hagyták ezeket a fenyegetőzéseket, mások viszont az egyház helyi, Cedar City-i vezetői és tagjai közül az erőszak mellett érveltek. Isaac C. Haight, aki cövekelnök és a milícia egyik vezetője volt, kivezényelte John D. Lee őrnagyot, hogy vezessen támadást a bevándorlók csoportja ellen. Amikor ezután beszámolt a tervéről a főtanács előtt, több más vezető is ellenezte azt, követelve tőle a támadás lefújását, és hogy küldjön inkább lovas futárt Brigham Younghoz Salt Lake Citybe iránymutatásért. Azonban a Haight által a bevándorlók megtámadására küldött férfiak még azelőtt végrehajották a tervüket, hogy megkapták volna a parancsot a támadás lefújásáról. A bevándorlók visszavágtak, és egy többnapos ostrom alakult ki.

Ez idő alatt a helyzet egyre súlyosabbá vált, míg végül a mormon milícia egy előre megfontolt mészárlást hajtott végre. A fegyverszünet hamis ígéretével kicsalogatták a bevándorlókat a körben felállított szekereik mögül, majd a korábban felfogadott pajut indiánok segítségével legyilkolták őket. A támadás kezdetétől a végső gyilkosságokig a mészárlás összesen 120 férfi, nő és gyermek életét követelte a Mountain Meadows nevű völgyben. Csak a kisgyermekeket kímélték meg, akikről úgy vélték, hogy túl fiatalok és ezért nem képesek elmesélni a történteket. A lovas futár két nappal a mészárlás után tért vissza. Levelet hozott Brigham Youngtól, miszerint a helyi vezetők „ne zavarják” a bevándorlókat, hanem engedjék átkelni őket Dél-Utah területén.40 A milícia tagjai úgy próbálták meg eltussolni a bűncselekményt, hogy teljes egészében a helyi pajutokat hibáztatták érte, akik közül egyesek szintén az egyház tagjai voltak.

Két utolsó napi szentet végül kizártak az egyházból az eseményekben játszott szerepükért, a vádesküdtszék pedig, melynek utolsó napi szent tagjai is voltak, kilenc férfit vont eljárás alá. Csak egyetlen résztvevő, John D. Lee lett elítélve és kivégezve a bűncselekményért, ami olyan valótlan állításokhoz vezetett, miszerint a mészárlás Brigham Young parancsára történt.

Az elmúlt években az egyház szorgalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy minden lehetőt kiderítsen erről a mészárlásról. A 2000-es évek elején Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza Egyháztörténeti Osztályának történészei szerte az Amerikai Egyesült Államokban átböngészték a levéltárakat, idevágó történelmi feljegyzéseket keresve; a mészárlással foglalkozó összes egyházi feljegyzést szintén alaposan megvizsgálták. Az eredményeket 2008-ban adták ki könyv formájában az Oxford University Press kiadónál. Ebben a szerzők, Ronald W. Walker, ifj. Richard E. Turley és Glen M. Leonard megállapítják, hogy bár Brigham Young, George A. Smith és más vezetők szélsőséges prédikációi a kívülállókat illetően hozzájárultak az ellenséges légkör kialakulásához, Young elnök nem adott parancsot a mészárlásra. Valójában a szekérsorral utazó személyek és a dél-utahi telepesek közti összeszólalkozások nagy riadalmat okoztak, különösen a utah-i háború és egyéb ellenséges történések fényében. Kulcsfontosságú polgári és katonai szerepet is betöltő helyi egyházi vezetők tragikus döntéseinek sorozata vezetett a mészárláshoz.41

A Mountain Meadows-i mészárláson túl néhány utolsó napi szent egyéb erőszakos cselekményeket is elkövetett kis számú szakadár és kívülálló ellen. Egyes utolsó napi szentek törvényen kívüli erőszakhoz folyamodtak – különösen az 1850-es években –, amikor a Utah Területen állandó volt a félelem és a feszültség. Az egyház vezetőinek a szakadárok ellen irányuló túlfűtött szónoklatai is arra késztethették ezeket a mormonokat, hogy igazolhatónak véljék a tetteiket.42 E bűncselekmények elkövetőit általában nem vonták felelősségre. Ugyanakkor az erőszakos cselekményeket illetően számos megalapozatlan állítás is született, és a mormonellenes szerzők nemegyszer az egyházi vezetőket vádolják az annak idején Utah-ban történt számos megoldatlan bűncselekmény vagy gyanús haláleset miatt.43

Összefoglalás

A XIX. században sokan igazságtalanul jellemezték erőszakos emberekként az utolsó napi szenteket. Az utolsó napi szentek túlnyomó többsége a XIX. században, ahogy ma is, békében élt szomszédaival és családjával, és a közösségében is békére törekedett. A XIX. századi utazók gyakran jegyezték fel a utah-i és más mormon közösségekben uralkodó békességet és rendet.44 Mindazonáltal egy viszonylag kis számú utolsó napi szent cselekedetei halottakat és sebesülteket, megtépázott közösségi kapcsolatokat és a mormonok békés népként való megítélésének sérülését eredményezték.45

Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza elítéli az erőszakos szavakat és tetteket, és megerősíti elkötelezettségét a béke előmozdítása iránt világszerte. A Mountain Meadows-i mészárlás kapcsán ezt mondta Henry B. Eyring elder, még a Tizenkét Apostol Kvórumának tagjaként: „Jézus Krisztus evangéliuma, melyet támogatunk, irtózik a férfiak, nők és gyermekek hidegvérű lemészárlásától. Sőt, a békét és a megbocsátást pártolja. Amit régen az egyházunk tagjai itt tettek, szörnyű eltérés a keresztény tanításoktól és viselkedéstől, és nincs rá mentség.”46

Az egyház történelme során a vezetői azt tanították, hogy a keresztényi tanítványság útja a békesség ösvénye. Russell M. Nelson elder, a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja, összekötötte az utolsó napi szentek Jézus Krisztusba vetett hitét azzal a tevékeny törekvésükkel, hogy szeressék felebarátaikat és békességben éljenek mindenkivel: „A világ reménysége a Békesség Fejedelme… Nos, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjaiként mit vár tőlünk az Úr? Az egyház egészeként kerülnünk kell a háborút, és békét kell hirdetnünk. Egyénenként pedig »törekedjünk azokra, a mik a békességre… valók«. Személyes béketeremtőkként kell állnunk.”47

  1. Lásd Máté 5:9; 3 Nefi 12:9.

  2. Tan és a szövetségek 98:16.

  3. Móziás 4:13.

  4. Lilburn W. Boggs levele John B. Clarkhoz, 1838. okt. 27. A mormon háború iratai, Missouri Állami Levéltár. A kiirtás kifejezésére használt angol szó (exterminate) a kortárs nyelvezetben úgy is értelmezhető volt, mint a „határokon kívülre történő kiűzés” (Noah Webster, An American Dictionary of the English Language [New York: S. Converse, 1828], s.v. “exterminate”).

  5. E kitoloncolások történészi vizsgálatáért lásd Stephen C. LeSueur, The 1838 Mormon War in Missouri (Columbia, MO: University of Missouri Press, 1987); valamint Alexander L. Baugh, A Call to Arms: The 1838 Mormon Defense of Northern Missouri, Dissertations in Latter-day Saint History (Provo, UT: Joseph Fielding Smith Institute for Latter-day Saint History; BYU Studies, 2000). Első kézből származó beszámolókért lásd John Whitmer, History, 39–67, and “A History, of the Persecution,” 1839–1840, in Karen Lynn Davidson, Richard L. Jensen, and David J. Whittaker, eds., Histories, Volume 2: Assigned Historical Writings, 1831–1847, vol. 2 of the Histories series of The Joseph Smith Papers, edited by Dean C. Jessee, Ronald K. Esplin, and Richard Lyman Bushman (Salt Lake City: Church Historian’s Press, 2012), 52–76, 202–86.

  6. Joseph Young eskü alatt tett nyilatkozata, Illinois állam, Adams megye, 1839. június 4. (Utah, Provo, Brigham Young Egyetem, Harold B. Lee Könyvtár, L. Tom Perry különleges gyűjtemény); Beth Shumway Moore, Bones in the Well: The Haun’s Mill Massacre, 1838, A Documentary History (Norman, OK: Arthur H. Clark Company, 2006).

  7. Parley P. Pratt tanúvallomása, Illinois állam, Nauvoo, 1843. július 1., 4. o. (Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár, Feljegyzések); Hyrum Smith tanúvallomása, Illinois állam, Nauvoo, 1843. július 1., 24. o. (Salt Lake City, Egyháztörténeti Könyvtár, Feljegyzések).

  8. Az utolsó napi szentek közel ezer alkalommal írtak beadványt vagy nyilatkoztak eskü alatt a szenvedéseikkel kapcsolatban. A Missouri állam törvényhozásának küldött egyik ilyen beadvány, amelyet az egyház több vezetője és tagja közösen írt, leírja a különböző erőszakos eseményeket, köztük a Hawn-malmi mészárlást is, valamint a vagyoni károkozást: „A városban tarózkodó katonák számos tulajdonban okoztak kárt, úgymint gerendák, kerítésfák, kukoricagórék, deszkák etcetera elégetése, a kukorica és a széna felélése, a házak felprédálása, marhák, juhok és sertések leölése, továbbá mások lovainak elvétele, mindezek mellett tekintettel nem lévén a tulajdonosokra, sem pedig engedélyt nem kérvén senkitől. Ezalatt a katonák a férfiakat bántalmazták, az asszonyokat inzultálták és bántalmazták.” (Edward Partridge and others, Dec. 10, 1838, petition to the Missouri State Legislature, in Clark V. Johnson, ed., Mormon Redress Petitions: Documents of the 1833–1838 Missouri Conflict [Provo, UT: Brigham Young University Religious Studies Center, 1992], 18.)

  9. Jeffrey N. Walker, “Mormon Land Rights in Caldwell and Daviess Counties and the Mormon Conflict of 1838: New Findings and New Understandings,” BYU Studies 47, no. 1 (2008): 5–55.

  10. Karen Lynn Davidson, David J. Whittaker, Mark Ashurst-McGee, and Richard L. Jensen, eds., Histories Volume 1: Joseph Smith Histories, 1832–1844, vol. 1 of the Histories series of The Joseph Smith Papers, edited by Dean C. Jessee, Ronald K. Esplin, and Richard Lyman Bushman (Salt Lake City: Church Historian’s Press, 2012), 498n25.

  11. A Missouriból való 1838–1839-es kitoloncolás részletes tárgyalásáért lásd William G. Hartley, “The Saints’ Forced Exodus from Missouri,” in Richard Neitzel Holzapfel and Kent P. Jackson, eds., Joseph Smith: The Prophet and Seer (Provo, UT: Brigham Young University Religious Studies Center, 2010), 347–89.

  12. Tan és a szövetségek 121:1, 6.

  13. Thomas Ford levele Joseph Smithhez és másokhoz, 1844. június 22. (Joseph Smith gyűjtemény, Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City).

  14. Richard E. Bennett, Mormons at the Missouri, 1846–1852: “And Should We Die. . .” (Norman, OK: University of Oklahoma Press, 1987), 141.

  15. Glen M. Leonard, Nauvoo: A Place of Peace, A People of Promise (Salt Lake City and Provo, UT: Deseret Book and Brigham Young University Press, 2002), 600–621.

  16. Thomas L. Kane, The Mormons: A Discourse Delivered before the Historical Society of Pennsylvania: March 26, 1850 (Philadelphia: King & Baird, 1850), 9–10. Kane egy előadás során tette ezt a kijelentést, négy évvel a táborokban tett látogatása után, de a családjának írt egykori levek, amelyeket az iowai elsődleges menekülttáborokból írt 1846 júliusában és augusztusában, hasonló érzéseket tükröznek. Arról panaszkodott a szüleinek, hogy egy ilyen nép, amely „ennyire ártatlan, a mi XIX. századunkban a lelkiismerete miatt legyen ütlegelve, kirabolva, megbecstelenítve és meggyilkolva” (Thomas L. Kane levele John K. Kane and Jane D. Kane-hez, 1846, július 20–23. [Thomas L. Kane iratok], Amerikai Filozófiai Társaság).

  17. Marvin S. Hill, Quest for Refuge: The Mormon Flight from American Pluralism (Salt Lake City: Signature Books, 1989), 41–44, 101–2; Kenneth H. Winn, Exiles in a Land of Liberty: Mormons in America, 1830–1846 (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1989), 96–105, 145, 154–56.

  18. Lásd például “Prospects of the Church,” The Evening and the Morning Star, Mar. 1833, [4]; “Extract, from the Private Journal of Joseph Smith Jr.,” Times and Seasons, Nov. 1839, 9. Elérhető a josephsmithpapers.org oldalon; valamint Parley P. Pratt, History of the Late Persecution Inflicted by the State of Missouri upon the Mormons (Detroit, MI: Dawson & Bates, 1839), iv–v. Elérhető a josephsmithpapers.org oldalon.

  19. Az amerikai törvényen kívüli önbíráskodás bemutatásáért lásd Paul A. Gilje, Rioting in America (Bloomington: Indiana University Press, 1996); David Grimsted, American Mobbing, 1828–1861: Toward the Civil War (New York: Oxford University Press, 1998). A vallás vagy vallásos szónoklatok hatására elkövetett erőszaknak kiterjedt tudományos irodalma van. A téma általános tárgyalásáért lásd R. Scott Appleby, The Ambivalence of the Sacred: Religion, Violence, and Reconciliation (Lanham, MD: Rowman & Littlefield, 2000). A XIX. századi Amerikára, külünösképpen pedig a déli államokban tapasztalható vallási alapon felbujtott erőszakra vonatkozó tanulmányokért lásd Donald G. Mathews, “Lynching Is Part of the Religion of Our People: Faith in the Christian South,” in Beth Barton Schweiger and Donald G. Mathews, eds., Religion in the American South: Protestants and Others in History and Culture (Chapel Hill, NC: University of North Carolina Press, 2004), 153–94; Orlando Patterson, Rituals of Blood: Consequences of Slavery in Two American Centuries (Washington DC: Civitas/Counterpoint, 1998); Edward J. Blum and W. Scott Poole, eds., Vale of Tears: New Essays on Religion and Reconstruction (Macon, GA: Mercer University Press, 2005); valamint Patrick Q. Mason, The Mormon Menace: Violence and Anti-Mormonism in the Postbellum South (New York: Oxford University Press, 2011).

  20. Militia Act of 1792, 1 Stat. chap. 33 [Az 1792-es Milíciatörvény].

  21. Egy amerikai határvidéki erőszakkal foglalkozó klasszikus tanulmányért lásd Richard Maxwell Brown, Strain of Violence: Historical Studies of American Violence and Vigilantism (New York: Oxford University Press, 1975).

  22. A dániták úgy tekintettek erre a lopásra, mint a szükséges javak háborús időkben történő kisajátítására. (Lásd Baugh, Call to Arms, 36–43; Richard Lyman Bushman, Joseph Smith: Rough Stone Rolling, with the assistance of Jed Woodworth [New York: Knopf, 2005], 349–55; Dean C. Jessee, Mark Ashurst-McGee, and Richard L. Jensen, eds., Journals, Volume 1: 1832–1839, vol. 1 of the Journals series of The Joseph Smith Papers, edited by Dean C. Jessee, Ronald K. Esplin, and Richard Lyman Bushman [Salt Lake City: Church Historian’s Press, 2008], 231, 292–93. Elérhető a josephsmithpapers.org oldalon; illetve “Danites,” [Dániták] The Joseph Smith Papers [A Joseph Smith iratok], elérve 2014. jan. 23-án.)

  23. Leonard, Nauvoo, 374–75.

  24. Lásd Ronald W. Walker, “Toward a Reconstruction of Mormon and Indian Relations, 1847 to 1877,” BYU Studies 29, no. 4 (Fall 1989): 23–42; valamint Sondra Jones, “Saints or Sinners? The Evolving Perceptions of Mormon-Indian Relations in Utah Historiography,” Utah Historical Quarterly 72, no. 1 (Winter 2004): 19–46. Brigham Young 1850 és 1857 között töltötte be a területi kormányzói tisztséget, 1851 és 1857 között pedig az indián ügyek területi felügyelője is volt.

  25. Lásd Howard A. Christy, “The Walker War: Defense and Conciliation as Strategy,” Utah Historical Quarterly 47, no. 4 (Fall 1979): 395–420.

  26. A mormonok és az indiánok közötti kulturális félreértésekért lásd Marlin K. Jensen, “The Rest of the Story: Latter-day Saint Relations with Utah’s Native Americans,” Mormon Historical Studies 12, no. 2 (Fall 2011): 16–25.

  27. Brigham Young levele Isaac Higbeehez, 1858. október 18. Brigham Young irodai kartotékai, Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City.

  28. Történetírói Iroda, általános egyházi jegyzőkönyvek, 1850. jan. 31. Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City.

  29. D. Robert Carter, Founding Fort Utah: Provo’s Native Inhabitants, Early Explorers, and First Year of Settlement (Provo, UT: Provo City Corporation, 2003), 52, 114–15, 135, 142, 145, 153–57, 163, 227. Kortárs források szerint a meghalt indiánok száma 24 és 40 között volt, bár egy sokkal későbbi visszaemlékezés az ute indiánok halottainak számát 100 körülire teszi. (Lásd Epsy Jane Williams, Autobiography, [1], Church History Library, Salt Lake City; and Jared Farmer, On Zion’s Mount: Mormons, Indians, and the American Landscape [Cambridge, MA, and London: Harvard University Press, 2008], 67–77.)

  30. Lásd Albert Winkler, “The Circleville Massacre: A Brutal Incident in Utah’s Black Hawk War,” Utah Historical Quarterly 55, no. 1 (Winter 1987): 4–21.

  31. Az utolsó napi szentek és az amerikai indiánok közötti kapcsolatok áttekintéséért lásd Jensen, “Latter-day Saint Relations with Utah’s Native Americans,” 16–25; lásd még Ronald W. Walker, “Wakara Meets the Mormons, 1848–52: A Case Study in Native American Accommodation,” Utah Historical Quarterly 70, no. 3 (Summer 2002): 215–37.

  32. Jensen, “Latter-day Saint Relations with Utah’s Native Americans,” 23.

  33. A „reformáció” témájában lásd Paul H. Peterson, “The Mormon Reformation of 1856–1857: The Rhetoric and the Reality,” Journal of Mormon History 15 (1989): 59–87.

  34. Lásd például: John Brown naplója, 1856. nov. 27. és dec. 11., továbbá 1857. jan. 1., 202–206. Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City; Benjamin F. Johnson önéletrajza, 1856. dec., 198. Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City;No Place to Call Home: The 1807–1857 Life Writings of Caroline Barnes Crosby, Chronicler of Outlying Mormon Communities, ed. Edward Leo Lyman and others (Logan, UT: Utah State University Press, 2005), 442; valamint Hannah Tapfield King önéletrajza, 1857. már. 16 – ápr. 9. Egyháztörténeti Könyvtár, Salt Lake City.

  35. A vallásos nyelvezet és az erőszak keveredéséért az amerikai történelem során lásd John D. Carlson and Jonathan H. Ebel, eds., From Jeremiad to Jihad: Religion, Violence, and America (Berkeley: University of California Press, 2012). Erőszakos nyelvezetet politikai körökben is gyakran használtak. 1857-ben például Stephen A. Douglas illinois-i szenátor keményen elítélte a mormonok „hazaáruló, undorító és állatias szokásait”. Douglas kijelentette, hogy a poligámiát gyakorlók védelme „szégyenletes az országra nézve, szégyenletes az emberiségre nézve, szégyenletes a civilizációra nézve”. Így folytatta: „Késsel kell kivágni ezt a dögletes, undorító rákfenét, mely magának az államközösségnek a benső szerveit emészti. A gyökereinél kell kivágni, és a szigorú, hajthatatlan törvény vörösen izzó vasával kell kiégetni.” A hivatalos változatban már mérsékeltebbre változtatták a provokatív szóhasználat egy részét. (Lásd “Great Rally of the People,” Marshall County [Indiana] Democrat, June 25, 1857, [1]; Remarks of the Hon. Stephen A. Douglas, on Kansas, Utah, and the Dred Scot Decision [Chicago: Daily Times Book and Job Office, 1857], 11–15; “Senator Douglas’ Speech in Illinois,” New York Herald, June 22, 1857, 2; és Robert W. Johannsen, Stephen A. Douglas [Champaign, IL: University of Illinois Press, 1997], 568–69.)

  36. Lásd például Brigham Young, in Journal of Discourses, 4:53–54; illetve Heber C. Kimball, in Journal of Discourses, 7:16–21. Ez a vérengesztelés néven elhíresült elv rendszeres elem volt a XIX. századi mormonellenes szóhasználatban. Míg a népszerű sajtótermékekben és a mormonellenes művekben megjelent túlzó állítások nagy részét könnyű cáfolni, valószínű, hogy legalább egy alkalommal előfordult, hogy néhány utolsó napi szent tettekre váltotta ezeket a szavakat. Ennek ellenére azonban az utolsó napi szentek többsége értette, hogy a vérengesztelésre vonatkozó prédikációk – Paul Peterson történész szavaival – „szónoki túlzások vagy bujtogató szavak” voltak, melyek „valószínű célja az egyháztagok megrettentése volt, hogy az utolsó napi tantételek szerint éljenek. Úgy voltak kitalálva, hogy a jó szándékú szentekben riadalmat, önvizsgálatot, végül pedig bűnbánatot eredményezzenek. Azok esetében pedig, akik elutasították a mormon mércéknek való engedelmességet, fennállt a remény, hogy az ilyen baljós fenyegetések hatására gyorsabban elutaznak a [Utah] Területről.” (Lásd Isaac C. Haight levele Brigham Younghoz, 1857. június 11. Brigham Young irodai kartotékai; Peterson, “Mormon Reformation of 1856–1857,” 67, 84n66; lásd még Encyclopedia of Mormonism, 5 vols. [1992], “Blood Atonement,” 1:131.)

  37. Parley P. Pratt meggyilkolásával kapcsolatban lásd Terryl L. Givens and Matthew J. Grow, Parley P. Pratt: The Apostle Paul of Mormonism (New York: Oxford University Press, 2011), 366–91; a gyilkosságról szóló hírek és a mészárlás kapcsolatát illetően lásd Richard E. Turley Jr., “The Murder of Parley P. Pratt and the Mountain Meadows Massacre,” in Gregory K. Armstrong, Matthew J. Grow, and Dennis J. Siler, eds., Parley P. Pratt and the Making of Mormonism (Norman, OK: Arthur H. Clark Company, 2011), 297–313.

  38. A utah-i háborúval kapcsolatban lásd William P. MacKinnon, ed., At Sword’s Point, Part 1: A Documentary History of the Utah War to 1858 (Norman, OK: Arthur H. Clark Company, 2008); valamint Matthew J. Grow, “Liberty to the Downtrodden”: Thomas L. Kane, Romantic Reformer (New Haven: Yale University Press, 2009), 149–206.

  39. A bevándorlók szarvasmarháinak egy része elpusztult a utah-i utazásuk közben, ami tovább növelte elkeseredésüket. (Richard E. Turley Jr., “The Mountain Meadows Massacre,” Ensign, Sept. 2007, 14–18.)

  40. Brigham Young levele Isaac C. Haighthez, 1857. szep. 10. Leveleskönyv, 3. köt., 827–828 o. Brigham Young irodai kartotékai.

  41. Ronald W. Walker, Richard E. Turley Jr., and Glen M. Leonard, Massacre at Mountain Meadows (New York: Oxford University Press, 2008). A Mountain Meadows-i mészárlásról már sok munka született. Az egyik ilyen klasszikus tanulmány: Juanita Brooks, The Mountain Meadows Massacre (Stanford, CA: Stanford University Press, 1950). Lásd még Richard E. Turley Jr., “The Mountain Meadows Massacre,” Ensign, Sept. 2007, 14–21; valamint BYU Studies 47, no. 3 (2008), a témának szentelt különkiadás, amely elérhető a byustudies.byu.edu oldalon.

  42. Lásd például Polly Aird, Mormon Convert, Mormon Defector: A Scottish Immigrant in the American West, 1848–1861 (Norman, OK: Arthur H. Clark Company, 2009); valamint Walker, Turley, and Leonard, Massacre at Mountain Meadows, 42–43, 93. Az egyházi vezetőktől érkező nem egyértelmű utasítások is hozzájárulhattak egyes erőszakos cselekményekhez. (Lásd pélfául Ardis E. Parshall, “‘Pursue, Retake & Punish’: The 1857 Santa Clara Ambush,” Utah Historical Quarterly 73, no. 1 [Winter 2005]: 64–86.)

  43. George Q. Cannon Brigham Younghoz, 1876,. már. 23., Brigham Young irodai kartotékai. Például 1875 decemberében a Salt Lake Daily Tribune fél hasábot szentelt egy Salt Lake City-i rendőr, Sam D. Sirrine eltűnésének. A Tribune bármiféle bizonyíték bemutatása nélkül arról számolt be, hogy Sirrine-t minden bizonnyal mormon vezetők ölték meg („vérengesztelték”) megtorlásként egy bizonyos J. King Robinson nevű orvos halála miatt. Néhány évvel később Kaliforniában találtak rá az ott élő Sirrine-re. (“Sam D. Sirrine,” Salt Lake Daily Tribune, Dec. 5, 1875; “District Attorney Howard Discovers a Long Lost Danite,” Salt Lake Daily Herald, July 17, 1877; “That Danite,” Salt Lake Daily Herald, July 18, 1877.)

  44. Például egy nem mormon bányász, Franklin Buck, több dél-utah-i várost is meglátogatott 1871-ben. Ezt írta: „A mormonok a keresztények és mi vagyunk a pogányok. [A nevadai] Pioche-ban két bíróságunk van, számos seriffünk és rendőrünk, és egy fogházunk, hogy az embereket helyes cselekvésre kényszerítsük. Naponta vannak verekedések, és majd’ minden héten megölnek valakit. […] Ezekben a mormon városokban nincsenek bíróságok, nincsenek börtönök. […] Minden egymás közti nehézséget az elderek és a püspök rendeznek el. Ahelyett, hogy minden ember fel akarná akasztani a másikat, inkább összetartanak.” (Franklin A. Buck, A Yankee Trader in the Gold Rush: The Letters of Franklin A. Buck, Katherine A. White, comp. [Boston: Houghton Mifflin Company, 1930], 235; lásd még William Chandless, A Visit to Salt Lake; Being a Journey across the Plains and a Residence in the Mormon Settlements at Utah [London: Smith, Elder, and Co., 1857], 181; valamint Richard F. Burton, The City of the Saints, and Across the Rocky Mountains to California [New York: Harper & Brothers, 1862], 214, 224.)

  45. Válaszul néhány ilyen állításra az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma a következőket írta 1889-ben: „Teljességgel igaztalan, ezért elutasítjuk azt az állítást, amely megfogalmazódott, miszerint az egyházunk támogatja vagy vallja az egyházat elhagyó vagy annak tanaitól elforduló hitehagyó személyek megölését. Az ilyen tettért kiszabott ilyetén büntetésre a legnagyobb elszörnyedéssel tekintenénk, az visszataszító számunkra, és egyenes ellentétben áll hitvallásunk alapvető tantételeivel.” (Official Declaration, Dec. 12, 1889, in James R. Clark, comp., Messages of the First Presidency of the Church of Jesus Christ of Latter-day Saints, 1833–1964, 6 vols. [Salt Lake City: Bookcraft, 1966], 3:185.)

  46. Henry B. Eyring megjegyzése 2007. szept. 11-én. Elérhető a mormonnewsroom.org oldalon.

  47. Russell M. Nelson: „Boldogok a békességre igyekezők”. Liahóna, 2002. nov. 41.; idézi a Tan és a szövetségek 98:16-ot és a Rómabeliek 14:19-et.