Alonso örökkévaló családja
„Mert az Úr házában bennünket majd összepecsételnek” (Gyermekek énekeskönyve, 99.).
„Újra együtt lehetek Anyuval és Apuval?”
„A húsvét kiváló időszak arra, hogy Jézusra gondoljunk és emlékezzünk a feltámadására – mondta Rojas nővér és felmutatott egy képet Jézusról. – Neki köszönhetően újra élhetnek azok, akik már meghaltak.”
Alonso felemelte a fejét, amikor az elemis tanítója ezeket mondta. „Vajon ez azt jelenti, hogy megint láthatom a szüleimet?” – tűnődött Alonso.
Anyu már évekkel ezelőtt meghalt. Alonso nem is nagyon emlékezett rá, de szívesen nézegette a fényképeit. Aztán Apu is meghalt.
Alonso most Nagyival élt, aki a saját egyházáról, Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházáról is tanította őt. Alonsót még egy év választotta el a keresztelkedéstől és a konfirmálástól, mert még nem volt elég idős hozzá.
Rojas nővér ekkor felmutatta egy fehér épület képét. „Jézus másik bámulatos ajándéka a templomok. Ez az egyik itteni, chilei templom.”
Alonso megbámulta az épület tornyán lévő aranyozott szobrot. Gyönyörű volt! Azon tanakodott, vajon mi történhet odabent.
„A templom az a hely, ahol a családokat az örökkévalóságra összepecsételik – mondta a tanítója. – Ez a templom Santiagóban van; itt pecsételtek engem a szüleimhez, miután csatlakoztunk az egyházhoz. Mivel minket egymáshoz pecsételtek, ezért velük lehetek ez után az élet után is.”
Alonso izgatottan hallgatta ezt. „Engem is hozzápecsételhetnek a szüleimhez? – kérdezte. – Akkor is, ha már meghaltak?”
Rojas nővér bólintott. „Igen! Ez az egyik oka, amiért ennyire fontosak a templomok. Megáldják a családtagjainkat, köztük azokat is, akik már meghaltak.”
A nap hátralevő részében Alonso folyamatosan a templomokon gondolkodott. Megkérte Nagyit, hogy tanítson még neki róluk. Ő pedig beszélt az unokájának arról, hogy odabent az emberek fehér ruhát öltenek, és hogy a falakat gyönyörű képek díszítik.
„És az a legszebb, hogy ott hozzápecsételhetnek téged a szüleidhez – mondta Nagyi. – Megkérünk két embert, hogy a pecsételés alatt helyettesítsék őket.”
„Mehetünk holnap? – kérdezte Alonso. – Örökre együtt szeretnék lenni Anyuval és Apuval!”
Nagyi elmosolyodott. „Örülök, hogy oda akarsz menni – mondta. – De a legközelebbi templom Concepciónban van. Nincs elég pénzünk buszjegyre.”
„Segítek félretenni az útra!” – mondta Alonso.
Attól fogva amikor csak pénzt talált az utcán, vagy lehetősége adódott egy kis pénzt keresni, Alonso befizette a tizedet, majd a maradékot hozzátette a templomi pénzükhöz.
Miután hónapokon át takarékoskodtak, Alonso és Nagyi végre elegendő pénzt gyűjtött össze, hogy elutazhasson a templomba. Silva fivért és a feleségét kérték meg, hogy tartsanak velük. Az utazás napján hosszan buszoztak Concepción városáig. Már majdnem napnyugta volt, amikor Alonso észrevett valami aranyszínű csillogást a távolban.
„Látom Moróni angyalt!” – mutatott Alonso a templom kék kupoláján magasodó szoborra.
Éjszakára a templom közelében béreltek szobát. Reggel pedig Alonso életében először beléphetett a templomba. Odabent egy nagy képet látott Jézusról. Nagyival fehérbe öltöztek. Boldogságot és békét érzett.
Amikor eljött a pecsételés ideje, Alonso bement egy gyönyörű helyiségbe, ahol tükrök voltak a falon. Egy templomszolga megmutatta Alonsónak, Nagyinak és Silváéknak, hogyan térdeljenek egy oltárnak nevezett különleges asztal körül. Puha szövet borította.
Silva fivér és a felesége azért volt ott, hogy Alonso anyukáját és apukáját helyettesítse. Nagyi Alonso nővérét helyettesítette, aki még Alonso születése előtt halt meg.
Alonso lehunyta a szemét és elképzelte együtt a családjukat.
„Alig várom, hogy újra lássam őket! – gondolta magában. – Annyira hálás vagyok, hogy a családok örökké együtt lehetnek!” ●
Illusztrálta: Mark Jarman