A szószékről:
A látogatótanítók Isten küldöttjei
Smith nőtestvér fényképe a családja jóvoltából; keret: Getty Images
Miközben Jézus felkapaszkodott Galilea szikkadt dombjaira, vagy Júdea poros útjait rótta, mindennemű betegséggel, megpróbáltatással és szegénységgel találkozott. Bűnbánó bűnösre éppúgy lelt, mint megátalkodottra. Találkozott a szenvedővel. És ezekből az élményeiből, valamint nagy mértékű megértéséből fakadt együttérző felhívása: „Jőjjetek én hozzám”.
1830-ban Joseph Smith próféta kijelentette, hogy Isten „ugyanaz a változatlan Isten” [T&Sz 20:17]. Nem meglepő tehát, hogy 1843. július 28-án 16 nőt jelöltek ki arra, hogy „felkutassák a szegényeket és a szenvedőket, hogy… segítsenek mindenkinek a nélkülözésén.”1 Tizenhatot egy sokmilliós világban! De hát valahol el kellett kezdeni. 1843-ban 16 látogatótanító, ma [1969-ben] több mint 100 000, holnap 200 000, holnapután kétmillió.
Néhány hete találkoztam egy csodálatos barátnőmmel. Hosszú éveken át volt tevékeny a Segítőegyletben. […] Megkérdeztem őt, hogy mi most a feladata az egyházban. Észrevettem, ahogy egy pillanatra elhallgat, majd így felelt: „Ó, csak látogatótanító vagyok.” Csak látogatótanító! Miután elváltunk, arra gondoltam, mit érezne, ha a Szabadító… ezt mondaná neki: „Azt szeretném, hogy a küldöttem légy. Szeretném, ha elmondanád az [általad látogatótanított] nőknek, hogy szeretem őket, és hogy érdekel az, ami velük és a családjukkal történik. Azt szeretném, hogy légy a segítőm, hogy figyelj ezekre a nőtestvérekre, hogy gondoskodj róluk azért, hogy minden rendben legyen a királyságomban.” Vajon a barátnőm nem adna-e másmilyen választ, ha egy ilyen találkozást követően találkoznánk? Vajon nem hívta-e el őt az Úr az Ő papságán keresztül éppolyan biztosan, mintha ott állt volna mellette?
Hányan gondolnak úgy magukra a látogatótanítóink közül, hogy ők „csak látogatótanítók”?
A látogatótanítóra bízatott a szükséget látók felkutatásának hatalmas felelőssége. Mi több, minden nőtestvérnek azt üzeni a látogatásával, hogy van valaki, aki törődik velük, és hogy Isten törődik velük.
[N]e olyan legyen, aki a hónap utolsó napján beugrik, és azt mondja: „Csak pár percem van – tudom, hogy már olvastad az üzenetet, és jobban ismered nálam, meg amúgy sincs rá szükséged. Hogy vagy? Majd találkozunk a jövő heti segítőegyletin.” A látogatótanító távozása után olyan szeretetnek kell ott maradnia, amely megáldja a meglátogatott nőtestvért és az otthonát. […]
Ahogy az egyház évről évre növekszik, egyre nagyobb és nagyobb szükség lesz látogatótanítókra. […] Ők segítenek majd leküzdeni a magányosság világunkat sújtó csapását és a nagyvárosok személytelenségét. Ők viselnek majd gondot a jövevényre, az özvegyre, az árvára, a sebesültre és a nyomorgóra, minden nőtestvérre – érdeklődő, szeretetteljes törődéssel. […] Ők segítenek majd enyhíteni a fizikai, érzelmi és mentális szenvedést. Ők fogják felkarolni a bűnöst és vigasztalni a bánkódót. Ők viszik majd el az evangéliumi szeretet üzenetét minden nőtestvérünknek szerte a világon. […]
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű” [Máté 11:28–30].
Áldja meg az Isten a látogatótanítókat! Mert amikor mindenki együtt dolgozik, akkor az iga gyönyörűséges, és a teher könnyű.
[…] Imádkozom, hogy ez mindig így legyen. Ámen.