A család: A boldogság kútforrása
Írta: Erich W. Kopischke elder
a Hetvenektől
Elhangzott a What Do You Envision in Life? [Mi a jövőképetek az életben?] című áhítati beszéd részeként, 2014. december 2-án a Brigham Young Egyetemen. A teljes angol nyelvű szöveg a speeches.byu.edu oldalon található.
Gondolkodjatok el az örökkévaló családok tanán, és fedezzétek fel saját magatok számára, hogy mi számít leginkább.
Az elmúlt évtizedekben szörnyen meggyengült az az elgondolás, hogy a család és a családi élet a boldogság igazi forrása. A hagyományos család számos különböző irányból áll támadás alatt világszerte. (Mostani lapszámunk 18. oldalán Quentin L. Cook elder részletez néhányat e támadások közül.) Vannak azonban egyéb csapdák és kockázatok is, melyek még minket is érinthetnek, akik pedig tisztában vagyunk a család fontosságával, isteniségével és örökkévaló rendeltetésével.
A világ és annak csábításai, az énközpontú kiteljesedés növekvő vágya, valamint a kényelem, illetve a dolgok könnyűvé tétele iránti hajlandóság befolyása alatt nyomás alá helyezzük a családunkat és a saját boldogságunkat. Túlságosan gyakran határozza meg a boldogságérzetünket az, hogy éppen milyen színvonalon áll a „teljes körű gondtalansági csomagunk”, melyet „alacsony befektetéssel és magas megtérüléssel” remélünk megszerezni és megtartani.
De az élet nem így működik. Soha nem volt könnyűnek szánva. Az Úr ezt mondta Joseph Smith prófétán keresztül: „Mert sok megpróbáltatás után jönnek az áldások. Eljön tehát a nap, amikor sok dicsőséggel koronáztattok meg” (T&Sz 58:4).
Isten által elrendelve
Az Úr világosan kinyilatkoztatta, miként alakítsunk ki és tartsunk fenn erős családokat. Mindannyiunkhoz szól a felkérés, hogy tanulmányozzuk és alkalmazzuk a családkiáltványban szereplő tantételeket. Azt is fel kell továbbá ismernünk, hogy áldozathozatalra és hitre van szükség ahhoz, hogy személyes erőt és boldogságot meríthessünk a családi életből.
A családról szóló kiáltvány kijelenti, „hogy a férfi és nő közötti házasságot Isten rendelte el, és a család központi szerepet játszik a Teremtő gyermekeinek örökkévaló rendeltetésére vonatkozó tervében”. Kijelenti továbbá, „hogy Isten gyermekeinek adott azon parancsolata, mely szerint sokasodjanak és töltsék be a földet, még mindig érvényben van.”1
Sok ember számára a család fogalma és rendeltetése gyökeresen megváltozott. A társadalom egyre növekvő mértékben fogadja el a házasság „lelki társ” modelljét, mely a gyermekek helyett a felnőttek szükségleteire és érzéseire összpontosít. Ennek eredményeképpen sokan egy hosszan tartó kapcsolatot követően lépnek házasságra, nem pedig egy helyénvaló udvarlás után teszik meg ezt a lépést. A tökéletes pár keresése, a kapcsolatnak a házasság előnyeit nélkülöző, együttéléssel történő kipróbálása, vagy egy komoly házassági szerződéssel megtámogatott fényűző életvitel bebiztosítása mind elterjedt gyakorlattá vált sokak körében, mielőtt végül a házasságkötés mellett döntenek.
A szentírások és az újkori prófétáink mást tanítanak nekünk. Házasságunkat a nemi erkölcsösség és a hűség alapjaira építjük, azzal a szándékkal, hogy családot alapítsunk és gyermekeket neveljünk. Spencer W. Kimball elnök (1895–1985) ezt tanította: „Sokan vannak, akik a házasság ellen szólnak és írnak. Néhányan még a mieink közül is halogatják a házasságot, és ellene érvelnek. […] Felszólítunk mindenkit, hogy fogadja el a [hagyományos] házasságot, mint az igaz boldogság alapját. […] Alapvetően a házasság családot feltételez.”2
Amikor a feleségemmel, Christianével fiatalok voltunk, ezek az élő prófétánk szavai voltak, mi pedig bíztunk a tanácsában, és követtük azt. Egyikünk 20 éves volt, a másikunk 22, amikor letérdeltünk a Svájci Bern templom oltárának két oldalán. Érdemesek voltunk a szövetségre, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, nem volt munkatapasztalatunk, sem befejezett tanulmányaink, és meglehetősen szegények voltunk.
Mindössze az egymás iránti szeretettel és a jóhiszemű lelkesedéssel rendelkeztünk bőségesen. Azonban együtt elkezdtük felépíteni a saját világunkat. Nem halasztottuk el a gyermekvállalást, és támogatnunk kellett egymást a tanulmányaink befejezésében is. Erősen hittünk az Úr ígéretében, mely szerint „ha ti betartjátok a parancsolatait, ő igenis megáld és felvirágoztat benneteket” (Móziás 2:22).
És meg is tette. Amikor összeházasodtunk, Christiane ápolónőnek tanult. A jövőről alkotott elképzelésünknek része volt az, hogy megszerzi a diplomáját, ugyanakkor viszont tudatos döntést hoztunk arról, hogy elkezdjük a családalapításra vonatkozó álmunk beteljesítését is. Ennek eredményeképpen az első gyermekünk mintegy két héttel azelőtt jött a világra, hogy Christiane letette a diplomás ápolói záróvizsgáját.
Ma, közel 40 évvel később, hálásak vagyunk azért, hogy közösen építhettük a családunkat. Az Istenbe vetett hitünk és az egymással meglévő kapcsolatunk rendíthetetlenné vált, amint láttuk, hogyan irányít minket az Úr keze azon folyamat során, amit a saját királyságunk felépítése jelent a halandóságban. Ez a királyság örökkön-örökké tovább fog növekedni.
Legyetek hajlandóak áldozatot hozni!
A boldogságról alkotott elképzelésünk érdekében mindketten készek és hajlandóak voltunk áldozatot hozni. Elfogadtuk az istenileg kijelölt szerepeket, miszerint az apa „elnököljön” és „gondoskodjon a szükségletekről”, az anya pedig biztosítsa gyermekeik „gondozását”.3 Julie B. Beck, a Segítőegylet korábbi általános elnöke kijelentette: „Az apák papsági szerepe az, hogy elnököljenek, és továbbadják a papsági szertartásokat a következő nemzedéknek. Az anyák papsági szerepe az, hogy hatást gyakoroljanak. Ezek alapvető, egymást kiegészítő és egymástól függő feladatok.”4
Egymás egyenlő társakként való segítése a házasságban és a családban nem azt jelenti, hogy mindig egyforma dolgokat teszünk, vagy hogy mindent együtt, esetleg egyformán elosztva csinálunk. Értjük és elfogadjuk az isteni terv szerint nekünk szánt eltérő szerepeket, amint az a családról szóló kiáltványban fel lett vázolva. Nem követjük a világot abban az úgynevezett „emancipációban”, ahol a férjnek és a feleségnek csupán a saját önös érdekeit kell érvényesítenie. Az evangélium tantételei szerint élünk: a férj és a feleség kiegészítik egymást, a családok pedig egységre és önzetlenségre törekszenek.
Egyesek közületek azt mondhatják: „Jó, de a mi helyzetünk más. A mai világ nem eszményi hely. Muszáj teret engedni a kivételeknek.” Jogos, de én a szabályt, vagyis az isteni eszményt próbálom megtanítani, és hagyom, hogy a kivételekkel birkózzatok meg ti, miközben a saját életetek útját járjátok.
A mi családunk számára elképzelt jövő úgy nézett ki, hogy eldöntöttük: Christiane otthon marad, hogy nevelje a gyermekeinket. Ez áldozathozatalt jelentett. Nem sokkal azt követően, hogy megtudtuk, hogy jön a baba, Christiane emlékeztetett engem arra a közös döntésre, melyet még az esküvőnk előtt meghoztunk, miszerint azonnal otthagyja a munkahelyét, amint gyermekünk születik. Tudtam, hogy ez megnövekedett felelősséggel fog járni, amely alól úgy próbáltam meg kibújni, hogy megemlítettem neki, hogy családunk bevételének egyharmadát ő hozza haza. Válasza egyszerű volt: „Én gondoskodni fogok a gyerekekről, te pedig gondoskodj arról, hogy étel kerüljön az asztalra.”
Tudtam, hogy igaza van; ezt már jóval korábban megbeszéltük. Ez összhangban volt a családi életről alkotott elképzelésünkkel, összhangban volt az élő próféták szavaival, és helyesnek is éreztük. Így hát otthagyta a jól fizető ápolói pályát, hogy közel maradjon a gyerekekhez és gondoskodjon a napi szükségleteikről, nekem pedig össze kellett kapnom magamat, hogy biztosítani tudjam az ételt és a lakhatást. Az Úr megáldott bennünket azzal, hogy képesek legyünk megvalósítani elképzelésünknek ezt a részét.
Más fontos dolgokat, mint amilyen a gyermekek nevelése, tanítása, a velük való foglalkozás, a takarítás vagy éppen a pelenkacsere, olyan gyakran csináltuk együtt, amilyen gyakran csak engedték a körülmények. Ez a munkamegosztás azért alakult így, mert mindig is része volt a családi életről alkotott elképzelésünknek.
Christianéval azt tapasztaltuk, hogy amikor hittel cselekedtünk, és bíztunk az Úrban, akkor Ő segített nekünk abban, hogy az Ő módján és az Ő időzítése szerint cselekedhessük az Ő akaratát. Persze azt el kell mondanom, hogy az Ő módja nem azt jelentette, hogy minden azonnal úgy alakult, ahogy azt vártuk. Néha türelmesnek kellett lennünk, néha egy kicsit több erőfeszítést kellett kifejtenünk, néha pedig úgy tűnt, hogy az Úr próbára teszi szándékunk komolyságát. A jövőképünk azonban mindig új lendületet adott, és a legfontosabb döntéseink alapjául szolgált.
Az egyik olyan dolog, amit Christianéval mindig is elképzeltünk, az az volt, hogy együtt leszünk a gyermekeinkkel valamelyik templom celesztiális termében, előfutáraként annak az örökkévaló örömnek és dicsőségnek, melyet reményeink szerint egy nap majd meg fogunk tapasztalni. Az elmúlt években egyik gyermeket a másik után vittük el, hogy részesüljenek a templomi szertartásokban, jelképesen visszavíve őket Mennyei Atyánkhoz, miután megtanítottuk nekik az igazlelkűség tantételeit. Három gyermekünket is a templomi oltárhoz kísértük már, amikor házasságot kötöttek a kedvesükkel, és a jövőben további templomi esküvőkre is számítunk.
Semmi nem hozott nagyobb boldogságot és megelégedettséget az életünkbe, mint az az öröm, melyre egymásban és utódainkban leltünk. Onnantól, hogy megértettük, hogy az örök fejlődésünknek mindez csupán a kezdetét – ennélfogva pedig örömünknek és boldogságunknak csupán az első szintjeit – jelenti, készen állunk mindenünket feláldozni, hogy a család tana szerint éljünk, és lássuk maradéktalanul valóra válni a jövőképünket.
Arra kérlek benneteket, hogy gondolkodjatok el ezen a tanon, és fedezzétek fel saját magatok számára, hogy mi számít leginkább. Az ilyenfajta boldogság áll létezésünk középpontjában. Az a boldogság pedig, amely a férj, feleség és gyermekek közti bensőséges kapcsolatból fakad, egyfolytában növekszik.
Váltsátok valóra a jövőképeteket!
Miután tanulmányoztátok a család tanát, és megalkottátok a saját boldogságotokra vonatkozó jövőképet, komolyan kell vennetek annak megvalósítását.
Amikor Christianének udvaroltam, a kezdeti elutasításai egy kicsit elbátortalanítottak. Már-már eldöntöttem, hogy gyümölcsöző pályafutásba kezdek az egyházban fiatal egyedülálló felnőttként, ám egy nap különleges lelki benyomásban volt részem. A svájci templomban egy szertartáson vettem éppen részt, amikor hangot hallottam a szívemben, amely valami ilyesmit mondott: „Erich, ha nem törekszel komolyan arra, hogy megnősülj, és belépj az új és örök szövetségbe, akkor mindezek a tanítások és megígért áldások semmit sem fognak jelenteni számodra.” Ez a zsenge 21 éves koromban kapott ébresztő azt eredményezte, hogy attól a pillanattól fogva még keményebben próbáltam érdemesnek bizonyulni arra az áldásra.
Arra kérlek benneteket, hogy tűzzetek ki a jövőképetekhez kapcsolódó személyes célokat! A Prédikáljátok evangéliumomat! című kézikönyvben ezt olvashatjuk: „A célok szívünk vágyait tükrözik, és azt az elképzelésünket, hogy mit érhetünk el. A célok és tervek segítségével reményeinket tettekre váltjuk. A célok kitűzése és a tervezés a hit cselekedetei.”5
Ne űzzetek tréfát szent dolgokból! Amint házasságérett korba léptek, ne randevúzzatok többé csupán a szórakozás kedvéért! Soha ne veszélyeztessétek örökkévaló születési előjogotokat azzal, hogy valami olyat tesztek, amivel megfosztjátok magatokat a legfontosabb szövetségek templomi megkötésétől! Amikor minden randitárssal lehetséges örökkévaló társként bántok, akkor soha nem fogtok olyan helytelen dolgokat cselekedni, amivel fizikailag vagy lelkileg ártanátok neki, vagy veszélybe sodornátok a saját érdemességeteket és tisztánlátásotokat. Amikor érdemesek maradtok, soha nem fog elhalványulni a lelki fogékonyságotok, és mindig jogosultak lesztek a Lélek suttogásaira. A Szentlélek bátorítani fog benneteket, és meg fogja erősíteni életetek e legfontosabb döntéseinek helyes voltát, még ha időnként halálra izguljátok is magatokat.
Vállaljatok felelősséget az Úr előtt a jövőképeteket és az életcéljaitokat illetően! Ha van valami, ami miatt bűnbánatot kell tartanotok, egy másodpercig se habozzatok, hogy megtegyétek-e! Mind ez az élet, mind az örök élet túl fontos ahhoz, hogy „halogassátok bűnbánatotok napját” (Alma 13:27; 34:33). Kövessétek Isten prófétájának hívó szavát, aki így biztatott bennünket: „Jézus nevében kérjétek az Atyától azokat a dolgokat, amikre szükségetek van. Ne kételkedjetek, inkább higgyetek, és induljatok el, miként a régiek, és jöjjetek az Úrhoz teljes szívetekkel, és őelőtte félelemmel és reszketve munkálkodjatok saját szabadulásotokon” (Mormon 9:27).
Tudom, hogy vannak köztetek, akiknek olyanok a körülményei, hogy feltehetőleg a saját, egyéni helyzetükhöz kell igazítaniuk a családról alkotott eszményi elképzelésüket. Azt azonban megtanultam, hogy az Úr segíteni fog nekünk, amikor hittel cselekszünk, és a lehető legjobban követjük ezeket az eszményeket.
A beteljesítés tantétele
Jézus Krisztus evangéliuma tartalmaz egy kifejezetten megnyugvást jelentő alkotóelemet. Ez az Úr Jézus Krisztusba vetett hitünk beteljesítő vagy teljessé tevő vonatkozása. Moróni arra intett bennünket, hogy mindig maradjunk meg a helyes úton, „kizárólag Krisztus érdemeire támaszkodva, aki hitü[n]k szerzője és beteljesítője” (Moróni 6:4).
Jézus Krisztusba vetett hitünknek köszönhetően képesek vagyunk azon az úton járni az életünkben, amelyen haladnunk kell. Ha azonban a gyengeség vagy az elmulasztott lehetőségek miatt megbotlunk, Ő felénk nyújtja a karját, áthidalja a távolságot, és hitünk beteljesítőjévé válik. Ezt mondta: „Mert én, az Úr, minden embert cselekedetei szerint ítélek majd meg, szívük vágya szerint” (T&Sz 137:9).
A 2. kézikönyvben ezt olvassuk: „Azok a hithű egyháztagok, akiknek a körülményei nem teszik lehetővé, hogy már ebben az életben részesüljenek az örökkévaló házasság és a szülői mivolt áldásaiban, az örökkévalóság[ok]ban majd elnyernek minden megígért áldást, feltéve, ha betartják az Istennel kötött szövetségeiket.”6
Bizonyságomat teszem, hogy az Úr komolyan gondolta, amikor kijelentette, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni” (1 Mózes 2:18), és hogy az az Ő leghőbb vágya minden gyermeke számára, hogy elnyerjék „az öröm teljességét” (Mózes 7:67). Ezért mindig tartsátok szem előtt a jövőképeteket, és törekedjetek arra, hogy megvalósítsátok „az örökkévaló családban élés eszményét. Ez azt jelenti, hogy felkészül[tö]k arra, hogy érdemes házastársak, szerető apák vagy anyák legye[t]ek. Egyes esetekben ezek az áldások a következő életig nem válnak valóra, de a végső cél mindenki számára ugyanaz.”7
Tudom, hogy az életkörülmények annyira sokfélék, ahány ember csak van a világon. Tudom, hogy vannak különbségek a kultúrák, a hagyományok és az elvárások között. E tanok és tantételek azonban örökkévalóak és igazak, és a személyes élethelyzetünktől függetlenül fennállnak. Minden bizalmam megvan abban, hogy amint őszintén átgondoljátok és imádságosan megfontoljátok e tanokat és tantételeket, képesek lesztek olyan személyes jövőképet kialakítani a saját életetekre vonatkozóan, amely kedves lesz az Úrnak, és a legnagyobb boldogságotokhoz vezet benneteket.