A saját családom körében végzett misszióm
A szerző Mexikóban, Chihuahuában él.
A misszióelnököm kérdése ott motoszkált a fejemben: miért engedte az Úr, hogy maradjak és befejezzem a missziómat?
Amikor felnyitottam a missziós elhívásomat, meglepetten láttam, hogy a Mexikó Veracruz Missziót jelölték ki számomra. Születésemkor a családom Veracruzban lakott, és a távolabbi rokonaim zöme még mindig ott él. A családunkból egyedül mi voltunk az egyház tagjai, így hát izgalommal töltött el a gondolat, hogy alkalmam lesz megosztani az evangéliumot a rokonaimmal.
Miután viszont megérkeztem, egyszer sem szolgáltam hozzájuk közel eső területen. Mindenesetre megadtam a címüket a társaimnak, hogy meglátogathassák őket.
Tizenöt hónapnyi szolgálat után gondok adódtak a térdemmel. Sokat kínlódtam vele, és időnként a fájdalom elviselhetetlen volt. Amikor elmentem vele orvoshoz, ő megállapította, hogy a műtét az egyetlen megoldás. Ez azt jelentette, hogy idő előtt fogok hazatérni. Alig akartam elhinni, hogy ez történik velem: már csak három hónap volt hátra a missziómból!
Úgy döntöttem, hogy az Úrhoz fordulok, és vigaszt, illetve – ha lehetséges – csodát kérek tőle. Az imámra adott válaszként mély megkönnyebbülést éreztem a szívemben. A misszióelnököm felesége őszinte anyai szeretettel biztatott, hogy térjek haza és gyógyuljak meg, én pedig írtam is a családomnak, tájékoztatva őket arról, hogy két héttel később otthon leszek.
Ezek után interjút tartott velem a misszióelnököm. Elmondta, hogy édesanyám megkereste őt, és felajánlotta, hogy eljön Veracruzba, hogy az egyik nagynénim és nagybácsim otthonában gondoskodjon rólam a felépülésemig, hiszen addig úgyis szüneteltetnem kell a misszionáriusi tevékenységeket. Az elnököm azt mondta nekem, hogy ez talán megoldható, de engedélyt kell kérnie.
Amikor később megtudtam, hogy megadták az engedélyt, a szívem majd’ kiugrott a helyéről: maradhatok a misszióm végéig! Elmondtam egy hálaimát.
A műtét napján a misszióelnököm ezt mondta: „Gómez nővér, ki kell derítened, miért engedte meg az Úr, hogy Veracruzban maradj.” Ettől kezdve azt tűztem ki célul magam elé, hogy megtalálom ezt az okot.
Édesanyám, aki időközben megérkezett Veracruzba, közölte velem: „Lita mama (az apai nagymamám) bejön a kórházba, hogy meglátogasson. Ez jó alkalom lenne arra, hogy az őseidről kérdezgesd.”
„Milyen kiváló ötlet!” – gondoltam. Már alig vártam, hogy az őseimről faggassam a rokonaimat. Lita mama megkérdezte, hogy mit jelent misszionáriusnak lenni. Beszéltem neki a visszaállításról, majd pedig a szabadítás tervéről, mert a férje – az én nagyapám – pár évvel azelőtt meghalt. Majd feltette a kérdést, amelyet reménykedve vártam: „Láthatom majd ismét a kedvesemet?”
Kérdése örömmel töltött el, és így válaszoltam: „Persze, hogy láthatod!” A szeme felragyogott. Csodálatos volt megosztani vele ezt az örök igazságot. Voltak még további kérdései is, mindegyik a szabadítás tervével kapcsolatosan. Aztán én kérdezgettem őt a családomról, hogy kiegészíthessem a családfámat. Éreztem, miként teszi őt képessé a Lélek a szabadítás tervének megértésére.
Később eljutottam a többi rokonomhoz is, és beszéltem az anyai nagymamámmal, aki segített további neveket találni. Ráadásul meg is tudtam osztani az evangéliumot mindazokkal, akiket meglátogattam.
Megértettem, hogy miért engedte Isten, hogy először elmenjek Veracruzba misszióba, majd pedig ott is maradjak a műtétemet követően. A családtörténet iránti mélységes szeretettel tértem vissza a missziómba. Édesanyám gyengéd gondoskodásának köszönhetően képes voltam befejezni a missziómat.
Az apai nagymamám egy évvel később meghalt, ami miatt nagyon szomorú voltam. Másfelől viszont hálás voltam és izgatott, hogy egy év elteltével elvégezhetem majd érte a templomi munkát. Amikor megkeresztelkedtem érte, nem tudtam visszatartani az örömkönnyeimet. Végre együtt lehetett a kedvesével, akivel több mint 60 évig élt házasságban.
Kétségem sincs afelől, hogy az Úr ismeri a szívünket. Megengedte, hogy Veracruzban maradjak, ahol taníthattam a családomat, és hirdethettem a Megváltónk, Jézus Krisztus által hozott örömhírt. Tudom, hogy egy napon ismét láthatom majd a nagyszüleimet. A mi felelősségünk elvégezni a munkát az őseinkért, hogy egy nap azt mondja majd nekünk Isten: „Jöjj hozzám, te áldott; el van készítve számodra egy hely Atyámnak palotáiban” (Énós 1:27).