2018
„Ő ki fog szabadítani minket”
February 2018


„Ő ki fog szabadítani minket”

A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utahban él.

Az Úr a szörnyű pusztítás közepette is vigyázott a misszionáriusaira.

Kép
earthquake aftermath

Fényképek a szerző és Michael Remington jóvoltából

A Japánt 2011 márciusában megrázó földrengés 9,0-ás erősségű volt a Richter-skálán – ez volt a történelemben feljegyzett egyik leghatalmasabb földrengés. Akkoriban a Japán Szendai Misszió elnökeként szolgáltam, és az országnak ez a területe feküdt legközelebb a rengés epicentrumához. Több mint 16 000 ember veszítette életét, valamint otthonok és más épületek százezrei omlottak össze a földrengésben és az azt követő szökőárban.

A széles körű pusztítás ellenére egyetlen misszionáriust sem veszítettünk el. A rákövetkező napokban és hetekben csodákat tapasztaltam meg a velünk szolgáló misszionáriusok életében. Mind a földrengés előtt, mind pedig azt követően a szerető Atya egy sor olyan eseményt indított el, amelyek megmentették a misszionáriusai életét.

Védett helyekre vezetve

Missziónkban a Korijama Zóna vezetőségi gyűlései szinte mindig csütörtökön voltak. Ezúttal azonban a gyűlést 2011. március 11-ére, péntekre, a földrengés napjára ütemezték be. A vezetőségi gyűlések rendszerint csak a zóna- és kerületi vezetők részvételével zajlottak. Ezúttal azonban a zónában szolgáló összes misszionáriust meghívták a vezetőségi gyűlésre. Ez azt jelentette, hogy a földrengés napján a Szendai Misszió azon misszionáriusai, akik legközelebb laktak a rengés és a szökőár által megrongált atomreaktorokhoz, messze távol voltak a lakásaiktól, biztonságban gyűlésezve a korijamai kápolnában. Az Úr „biztonságos talajra” vitte őket.

Nem a vezetőségi gyűlésen jelen lévő misszionáriusaink voltak az egyetlenek, akik biztonságos helyre jutottak a földrengés kezdete előtt. A misszionáriusok korán megtanulják, hogy az Úrra és a Lélek késztetéseire támaszkodjanak. Amikor elkezdődött a földrengés, nem volt idő a vezetőket hívogatni útmutatásért. A misszionáriusok azért élték túl, mert addigra már követték a Lelket, aki olyan védett helyekre vezette őket, amelyeket Mennyei Atya készített számukra.

A rengéseket követően számos misszionárius jutott el a kiürítési központokig. Voltak zónák, ahol ösztönösen a kápolnákhoz mentek, amelyek viszonylag kisebb károkat szenvedtek, és ahol erősebben érezték a Szentlélektől jövő békességet. Néhány szerencsés a saját lakásában maradhatott, de fűtés, víz, villany és étel nélkül. Viszont mindannyian sértetlenek voltak.

Úttorlaszoktól vezérelve

Kezdetben, amikor még nem tudtam az atomerőmű károsodásáról, megpróbáltam rögtön a rengések után hazaküldeni a vezetőségi gyűlésen lévő misszionáriusokat a lakásukba. Az Úr azonban útjukat állta. Nem jártak a buszok és a vonatok. Így hát Mennyei Atya továbbra is biztonságban tartotta a misszionáriusokat Korijamában.

Úgy gondoltam, hogy rám a rengés epicentrumához közel fekvő misszióházban lesz szükség, de miután nyolc órát autóztunk a megrongálódott és zsúfolt utakon, rá kellett jönnünk, hogy a mi utunk is el van torlaszolva. Kiderült, hogy Korijamában maradva jobban tudunk segíteni a többi misszionáriusunk kimentésében, ennek folyamata pedig további bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az Úr őrködött felettünk.

A földrengést követően megindult a roham az üzemanyagért. A károsodott utakon is menetképes üzemanyag-szállító teherautók nagyon lassan haladtak, következésképpen három-négy órás várakozás alakult ki a kutaknál, ha egyáltalán volt üzemanyag. Az Úr azonban csodálatos módokon gondoskodott rólunk. Például miközben a sziget másik felére, a biztonságos Niigatába juttattuk el a nővéreket és az eldereket, rájöttünk, hogy 18 órája autózunk egyetlen tankolással, és a szintjelző folyamatosan teli tankot mutat. Niigata határában aztán a mutató azonnal leesett az üres jelzéshez.

Veszélyes utazás

Szerencsére a mi szerető Atyánk a súlyos pusztítás közepette továbbra is rendezett módon irányította a kiürítést. Veszélyes volt hosszú útra indulni. Továbbra is voltak utórengések. A tömegközlekedést leállították. A víz- és áramszolgáltatás akadozott, és szinte lehetetlen volt benzint vagy élelmiszert venni. Tateoka nőtestvérrel együtt jól tudtuk, hogy nincs rajtunk kívül senki, aki eljuthatna egy hegyvidéki területen szolgáló két elderhez, illetve két másik elderhez a hegyeken túl, a sziget túlfelén. Az autópályákat lezárták, így ehhez az utolsó utazáshoz öt-hat órát kell majd autóznunk mellékutakon, fel a hegyekbe, aztán még két vagy három órába fog telni, amíg átkelünk a hegyeken és leereszkedünk Curuokába, végül pedig újabb négy óra lesz, mire újra biztonságba érünk.

Március 16-án reggel indultunk el, és délután 5 óra körül érkeztünk Oszugi elder és Juasza elder lakásához. Az utolsó két elder felvételéhez vissza kellett mennünk déli irányba, keresztül egy hágón, majd leereszkednünk Curuoka városába. Mivel a tank már félig sem volt, tudtuk, hogy nem fordulhatunk vissza. Ahogy elindultunk, hogy felvegyük az utolsó két eldert, eleredt a hó. Hamarosan olyan hóviharban találtuk magunkat, hogy szinte vakon, alig 25 km/h sebességgel haladtunk előre. Nem láttam a felezővonalat sem.

Fél nyolckor, amikor végül elértük a hegytetőt, rendőrök állítottak meg minket. Az egyikük arról tájékoztatott, hogy egy hócsuszamlás eltorlaszolta az utat és elzárta a hágót. Közölte, hogy nem fogunk tudni továbbmenni: vissza kell fordulnunk, és keresnünk kell egy másik utat, hogy a hótorlaszt megkerülve jussunk át a sziget túlsó felére. Mivel nem maradt elég benzinünk a torlasz megkerülésére, úgy tűnt, hogy nem fogunk tudni eljutni Lay elderhez és Ruefenacht elderhez Curuokába.

Kép
earthquake aftermath 2

Csodákkal teli utazás

A rendőri utasításnak engedelmeskedve, leverten fordultunk vissza. Megkértem a kisbuszban utazó eldereket, hogy hívják fel a Jamagata egyházközséget, hátha találunk valakit, aki kisegítene minket egy kis benzinnel. Félreálltunk és buzgón imádkoztunk, a tőlünk telhető legjobban igyekezve meríteni a menny hatalmából. Újabb csodáért imádkoztunk, és ismét az Úrhoz fordultunk.

A misszionáriusok az összes tevékeny egyháztagot felhívták, de senkinek sem volt benzine. A benzinkutak is zárva voltak, mert kifogytak a készleteik. Ekkor az eldereknek az a benyomása támadt, hogy fel kellene hívniuk egy kevésbé tevékeny ismerőst, Cucsihasi testvért. Mennyei Atyánk ismét vezette a lépteinket. Cucsihasi testvér tudott adni nekünk 20 liter benzint, de ahhoz, hogy eljussunk ehhez a jóságos testvérhez, egy órát kellett volna autóznunk északra, az úti célunkkal éppen ellentétes irányba. A felajánlott benzin így is hasznos lett volna, de ahhoz nem elegendő, hogy megkerülhessük a hótorlaszt.

Hittel elindultunk hát északra, bár azt még mindig nem tudtuk, hogy fogjuk felvenni a két eldert. Eljutottunk Sindzsó városába, ahol megkaptuk a 20 liter benzint. Nem sokkal ezután felhívott az egyik tanácsosom, Josida elnök, aki már nagyon aggódott, amiért még mindig nem tértünk vissza. Megkérdezte, hogy merre járunk. Amikor közöltük, hogy Sindzsóban, megdöbbent ezen a nagy kitérőn. Oda már nem tudott volna utánunk jönni, hogy segítsen hazatérni.

Aztán megnézte a térképét, és akadozva, elcsukló hangon ezt mondta: „Van egy eldugott hágó, ahol átkelhettek Sindzsóból a curuokai elderekhez.” Az Úr utat készített számunkra, hogy pontosan ott legyünk, ahol lennünk kellett a hótorlasz megkerüléséhez. A kapott benzin pont elég volt arra, hogy biztonságosan megkerülhessük a hótorlaszt, és felvehessük az eldereket.

Amikor a földrengés után kapcsolatba léptem az összes elderrel, és megtudtam, hogyan jutottak biztonságos helyre pont a földrengés és a szökőár előtt, nagyon hálás voltam. Két misszionárius, akik egy kiürítési központ negyedik emeletére kapaszkodva menekültek meg a szökőártól, hálájukat fejezték ki, amiért a nagy veszély idején is biztonságban voltak.

Úgy érezték, hogy Hélamán szavai jól illenek a helyzetükre: „[A]z Úr, a mi Istenünk meglátogatott minket annak zálogával, hogy ő ki fog szabadítani minket; igen, olyannyira, hogy békét szólt a lelkünkhöz, és hatalmas hitet adott nekünk, és felébresztette bennünk reményét az általa történő szabadulásnak” (Alma 58:11).