„Ti pedig kinek mondotok engem?”
Péter tanúsága Krisztusról
Amikor megszeretjük és megértjük Péter apostolt, hajlandóbbá és képesebbé válunk elfogadni a Krisztusról tett különleges tanúságát.
A Szabadító a vízen járt. Készítette: Walter Rane
Péter apostol nagy szeretetnek örvend a hívek körében – talán azért, mert annyira hiteles és közvetlen a szemünkben. Együtt tudunk érezni vele. Csodáljuk a bátorságát, amiért otthagyta a hálóját – méghozzá „azonnal” –, amikor így hívta a Mester: „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok” (Máté 4:18–20). Meg tudjuk érteni a példázatok jelentése és mondanivalója feletti zavarodottságát (lásd Máté 15:15–16). Átérezzük a kétségbeesését, ahogy elgyengül a lába és a hite a Galileai-tenger viharos vizén azon az éjjelen, és így kiált fel: „Uram, tarts meg engem!” (Máté 14:22–33). Méltányoljuk a színeváltozás láttán tanúsított ámulatát (lásd Máté 17:1–13). Együtt zokogunk vele a háromszori megtagadás feletti szégyene miatt (lásd Máté 26:69–75), együtt gyászolunk vele a Gecsemánéban (lásd Máté 26:36–46), majd pedig osztozunk az üres sírbolt láttán érzett örömében és csodálkozásában (lásd János 20:1–10).
Talán az evangélisták pont ezt a személyes kötődést szerették volna kiváltani bennünk Péter iránt. Beszámolóikban mintha szándékosan őriztek volna meg többet a Jézussal átélt élményeiből és lefolytatott beszélgetéseiből, mint az eredeti tizenkettek bármely más tagja esetében.1 Sokan úgy véljük, hogy az evangéliumok azért szentelnek ekkora figyelmet Péternek, mert ő lett az apostolok szószólója és vezetője. Viszont az is lehet, hogy Máté, Márk, Lukács és János annak reményében szól ily gyakran és bensőségesen Péter és Krisztus kapcsolatáról, hogy amikor megszeretjük és megértjük Pétert, hajlandóbbá és képesebbé válunk a Krisztusról tett különleges tanúságát is elfogadni – azt a tanúságot, melynek megosztására mintha gondosan fel lett volna készítve.
Péter felkészülése
Úgy tűnik, hogy miközben Péter Jézussal járt annak halandó szolgálattétele idején, akkor mindazon szellemi, gyakorlati és kinyilatkoztató élmények által, amelyekben része volt, az apostol szert tett arra a tanúságra és bizonyságra, miszerint a Mester a Messiás. Úgy is mondhatjuk, hogy a bizonysága – a sajátunkhoz hasonlóan napjainkban – a fején, a kezén és a szívén keresztül adatott meg.
Péter tagadása. Készítette: Carl Heinrich Bloch
Péter tudta, hogy a názáreti Jézus több egy egyszerű embernél, mert látta, ahogy a vakot látóvá teszi, a leprást megtisztítja, a bénát lábra állítja, a halottat pedig feltámasztja (lásd Máté 11:4–5; lásd még János 2:11; 10:25; 20:30–31). Azon logikus következtetését, miszerint Jézus a Krisztus, tovább erősítette mindaz, amit akkor tanult, amikor a Mester útmutatásai szerint cselekedett. Kivetette a hálóját, ahogy arra a Szabadító utasította, és rengeteg halat fogott ki vele (lásd Lukács 5:1–9; János 21:5–7). Amikor a Szabadító magához hívta – „Jövel!” –, Péter a vízen járt (lásd Máté 14:22–33). Amikor pedig a Szabadító útmutatása szerint kiosztotta azt a kevés kenyeret és halat a sokaságnak, a megsokszorozódás csodája a saját kezei közt ment végbe (lásd János 6:1–14).
A fején és kezén keresztül érkező e tanúságok jelentős kiegészítését képezhették a Péter által kapott legjelentősebb tanúságnak: annak, amely a szívének nyilatkoztatott ki. Amikor Jézus feltette a kérdést a tanítványainak: „Engemet, embernek Fiát, kinek mondanak az emberek?”, ők elismételték a kortársak közkeletű következtetéseit. Ezt követően a Szabadító személyessé tette a kérdést: „Ti pedig kinek mondotok engem?” (Lásd Máté 16:13–15.) Péter habozás nélkül válaszolt:
„Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.
És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16:16–17).
Több olyan, némiképp személyes természetű élménye is volt Jézussal Péternek, amelyek részei voltak az arra való felkészülésének, hogy Krisztus különleges tanúja legyen.2 Az ilyen személyre szabott tanács és útmutatás gyakran akkor érkezett, amikor kérdésekkel fordult a Szabadítóhoz, vagy amikor Krisztus azt látta, hogy Péternek további felkészítésre van szüksége.3
Az összes tanítványa közül talán Péter volt az, akit Krisztus a legtöbbször rótt meg.4 Figyelemre méltó, hogy Péter nem a sértődöttséget választotta, hanem tovább követte a Mestert, naponta gyarapítva a saját bizonyságát és ismereteit Róla.5
A galileai halász felkészítésének csúcspontja az volt, aminek a keresztre feszítést követően lett a tanúja. Hallva az üres sírról, Péter odasietett, hogy saját szemével lássa, majd „magában csodálkozván e dolgon”, távozott onnan (Lukács 24:1–12; lásd még János 20:1–9). Lukács feljegyzése szerint a feltámadt Szabadító még aznap megjelent Péternek négyszemközt, bár erről a történésről keveset tudunk (lásd Lukács 24:34; 1 Korinthusbeliek 15:3–7). Az est folyamán aztán a feltámadt Úr megjelent az apostoloknak és néhány más tanítványnak, arra híva őket, hogy tapintsák meg a sebeket a testén. Ezt követően felnyitotta értelmüket azt illetően, hogy feltámadása miként teljesítette be a Mózes törvényében és a szentírásokban megírt jövendöléseket, kijelentve: „Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai” (lásd Lukács 24:36–48; lásd még Márk 16:14; János 20:19–23). A 11 tanítvány később a Szabadító utasításának megfelelően Galileába ment, „a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket”, és ahol arról biztosította őket, hogy Neki „adatott minden hatalom mennyen és földön” (lásd Máté 28:7, 10, 16–20).
Mindezek során Péter feje, keze és szíve további tanításban részesült abból a célból, hogy a feltámadt Krisztus tanúja lehessen – hiszen látta a feltámadt Urat a szemével, hallotta a fülével, érezte a kezével, és bizonyosan ismét érezte a Lélektől jövő megerősítést a szívében.
Péter megbízatása
Ahogy Péternek időre, tanításra és tapasztalatszerzésre volt szüksége ahhoz, hogy teljességgel felfogja a Messiás engesztelő küldetését, éppen úgy a saját, Krisztus különleges tanújaként betöltendő küldetésének megértése is fokozatos folyamat volt.
Úgy tűnik, hogy Péterben akkor tudatosodott teljesen, hogy mi is a vele szemben támasztott elvárás, amikor az Úr a Galileai-tenger partján tanította őt. Korábban kétszer is megtapintva a keresztre feszítés okozta sebeket a Mester feltámadt testén, de a jelek szerint még mindig azon tűnődve, hogy mit is kezdjen magával, Péter kijelentette: „Elmegyek halászni” (János 21:3). Most, hogy Jézus már nem volt velük, Péter mintha beletörődött volna, hogy visszatér a régi életéhez és megélhetéséhez. A fivérei követték.
Egész éjszaka fáradoztak, de nem fogtak semmit. Amint – valószínűleg kimerülten és csüggedten – a part felé közeledtek, láttak valakit ott állni, akit nem ismertek fel, de aki azt javasolta nekik, hogy vessék ki újra a hálójukat. Talán eszükbe jutott egy korábbi alkalom, amikor egy hasonló tanácsnak engedelmeskedve bőséges fogásban volt részük, mert ezúttal tiltakozás és kérdezősködés nélkül meg is tették (lásd Lukács 5:1–9; János 21:3–6). Amint kihúzták az ismét halak sokaságától nyüzsgő hálót, János így szólt Péterhez: „Az Úr van ott!” (János 21:7). Nem győzve kivárni, amíg a hajó partot ér, Péter „beveté magát a tengerbe”, hogy gyorsabban érjen oda a Mesterhez (János 21:7). Amikor a többiek partot értek, már várt rájuk a halból és kenyérből álló étek (lásd János 21:9).
Jobban szeretsz-é engem ezeknél? Készítette: David Lindsley
Az étkezést követően Jézus Péterhez fordult, és – nagy valószínűséggel pont azokra a halakra mutatva, melyeket Péter annyira ki akart fogni – ezt kérdezte az apostolától: „Simon, Jónának fia: jobban szeretsz-é engem ezeknél?” (János 21:15). Péter nyilván furcsállta a kérdést. Még szép, hogy jobban szerette a Szabadítót a halaknál – vagy a halászatnál! Talán egy árnyalatnyi hitetlenkedést is rejtett felelete: „Igen, Uram; te tudod, hogy szeretlek téged!” Mire Krisztus így válaszolt: „Legeltesd az én bárányaimat!” (János 21:15). A Szabadító újra Péternek szegezte a kérdést, Péter pedig ismét kijelentette Krisztus iránti szeretetét, mire Krisztus újfent megparancsolta: „Őrizd az én juhaimat!” (János 21:16). Péter igen elszomorodott, amikor Jézus harmadszor is arra kérte a tanítványát, erősítse meg, hogy szereti Őt. Szenvedés és szenvedély érződik ki Péter harmadik tanúságából: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged” (János 21:17). Jézus ismét megparancsolta: „Legeltesd az én juhaimat!” (János 21:17).6 Ha valóban szereti az Urat, akkor innentől Péter nem lehet többé halász, hanem pásztornak kell lennie, aki a Mester nyájával törődik.7 Onnantól fogva Péter cselekedetei és szolgálattétele megerősítették, hogy végre megértette a megbízatását és küldetését, miszerint Krisztus különleges szolgájának és tanújának kell lennie.
Péter tanúsága
Jézus elváltozék előttük. Készítette: Walter Rane
Ama galileai napot követően Péter figyelemre méltó hittel, bátorsággal és hajthatatlansággal ment előre, hogy Krisztustól kapott megbízatását teljesítse. Vezető apostolként előlépett, hogy az elhívásának megfelelően elnököljön az egyház felett. Miközben lefoglalta a hivatalával járó számos feladat, Péter nem feledkezett meg azon kötelezettségéről sem, hogy mindig Krisztus tanúja legyen – többek között a Szentlélek pünkösdi kiáradásakor összegyűlt sokaság előtt (lásd Apostolok cselekedetei 2:1–41); Salamon tornácán a templomban, egy csodás gyógyulást követően (lásd ApCsel. 3:6–7, 19–26); amikor elfogták és a zsidó vezetők elé állították (lásd ApCsel. 4:1–31, lásd még ApCsel. 5:18–20); a szentekhez intézett prédikációjában (lásd ApCsel. 15:6–11); valamint a leveleiben.
Leveleiben visszautal arra, hogy személyesen tanúja volt Krisztus szenvedéseinek, és kifejezi azon reményét, hogy „a megjelenendő dicsőségnek részese” lesz majd (1 Péter 5:1). Élete vége felé eltökélten számot vet azzal, hogy „hamar leteszem sátoromat, a miképen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette nékem” (2 Péter 1:14).
Talán azok a szavak indították Pétert e súlyos megjegyzésre, amelyeket Jézus mondott neki oly sok évvel korábban a galileai partokon. Miután a Szabadító ott megparancsolta Péternek, hogy legeltesse a juhait, kijelentette: „a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod” (János 21:18). Amint azt János világossá tette, „ezt pedig azért mondá [Jézus], hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg [Péter] az Istent. És ezt mondván, szóla [Péternek]: Kövess engem!” (János 21:19). Idős korára, amikor a halálon gondolkodott, Péter bizonyára békességre és örömre lelt abban a tudatban, hogy életében valóban Krisztust követte, és készen állt a halálban is Őt követni.
Örülnénk, ha Péter cselekedeteiről és írásaiból többet őrzött volna meg az Újszövetség. Ami azonban megőrződött, az olyan kincs, amely megkedvelteti velünk ezt a hithű halászt. A feljegyzés, bár rövid, mégis megmutatja nekünk, miként készítette fel Krisztus gondosan és egyénileg Pétert arra, hogy az Ő különleges tanúja legyen. Amikor a beszámolót olvassuk, megfigyelhetjük, hogy Péterével együtt növekszik a mi hitünk és tudásunk is Krisztust illetően. E növekedés reményt és távlati nézőpontot nyújthat számunkra a saját, hithez vezető utazásunk során. Ahogy figyelemmel kísérjük, miként válik világossá Péter számára, hogy mit is vár tőle Krisztus, majd pedig látjuk azt a bátorságot és elkötelezettséget, amellyel e Szabadítótól kapott megbízatás beteljesítésén munkálkodik, mi is eltöprengünk: „Tőlem mit vár Krisztus?”, illetve „Vajon elegendő, amit teszek?”. Amikor Péter Krisztusról való tanúságát tanulmányozzuk, azon vesszük észre magunkat, hogy mi is izgatottan vágyunk visszhangozni az ő szavait: „mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (János 6:69).