A Szabadító meg akar bocsátani
Az Úr szeret minket, és szeretné, ha megértenénk, mennyire meg akar bocsátani.
Szabadítónk halandó szolgálata idején sokan követték Őt, írástudók és farizeusok is, „a kik jöttek Galileának és Júdeának minden faluiból és Jeruzsálemből”1. Egy gyógyulni vágyó, ágyhozkötött, gutaütött embert hoztak egy nagy összejövetelre, és mivel másképp nem tudtak vele a Szabadító közelébe férkőzni, barátai a tetőn át leengedték a házba, ahol az Úr tartózkodott. Hitük e megnyilvánulását látva a Szabadító azt mondta: „Ember, megbocsáttattak néked a te bűneid.”2 Akik hallották, még nem tudták, mi céllal mondja ezt.
Az ágyon fekvő ember is bizonyára meglepődött, és bár a szentírások nem említik a reakcióját, talán felmerült benne a kérdés, vajon a Szabadító valóban érti-e, miért hozták őt ide.
A Szabadító tudta, hogy sokan hatalmas csodatételei miatt követik Őt. Borrá változtatta a vizet,3 tisztátalan lelkeket űzött ki,4 meggyógyította a nemesember fiát,5 egy leprást,6 Péter anyósát,7 és sok más embert8.
A gutaütött férfi esetében viszont úgy döntött, hogy tanítványai és becsmérlői előtt is bizonyítékkal szolgál a világ Szabadítójaként betöltött különleges szerepére. Szavai hallatán az írástudók és a farizeusok is tanakodni kezdtek egymás közt, tudatlanságukban káromlást emlegetve, miközben arra jutottak, hogy csakis Isten bocsáthatja meg a bűnt. Gondolataikat látva azt kérdezte tőlük a Szabadító:
„Miért tanakodtok a ti szívetekben?
Melyik könnyebb, azt mondani: Megbocsáttattak néked a te bűneid; vagy azt mondani: Kelj fel és járj?”9
Nem várva meg válaszukat, a Szabadító így folytatta: „Hogy pedig megtudjátok, hogy az ember Fiának van hatalma e földön megbocsátani a bűnöket, (monda a gutaütöttnek): Néked mondom, kelj fel, és fölvévén nyoszolyádat, eredj haza!”10 Ő pedig így is tett!
A Szabadító e csodás testi gyógyítás által mindannyiunk számára a következő rendkívüli hatással bíró lelki igazságot erősítette meg: az Ember Fia megbocsátja a bűnöket.
Míg ezt az igazságot minden hívő készségesen elfogadja, ennek lényegi társ-igazságával már más a helyzet: a Szabadító nemcsak a végső ítélet alkalmával, hanem „e földön“ is bocsát meg bűnöket. Nem ment fel minket a bűneinkben,11 nem nézi el, ha visszatérünk a régi bűneinkhez,12 ám ha bűnbánatot tartunk és engedelmeskedünk az evangéliumának, akkor megbocsát nekünk13.
Ebben a megbocsátásban az engesztelés képessé tevő és megváltó hatalmának egymással összhangban lévő, kegyelemteljes alkalmazását látjuk. Ha hitet gyakorlunk az Úr Jézus Krisztusban, akkor engesztelésének képessé tevő hatalma megerősít minket a szükség órájában,14 megváltó hatalma pedig megszentel minket, midőn levetkőzzük „a természetes embert”15. Ez mindannyiunknak reményt ad, különösen azoknak, akik úgy érzik, hogy a visszatérő emberi gyengeségeken a Szabadító már nem akar segíteni, ezektől nem akar megszabadítani.
Értelmünket megvilágosítandó16 Péter egyszer megkérdezte, hogy hányszor kell megbocsátania az ő atyjafiának, „még hétszer is?” Mert az már biztos több mint elegendő. A Szabadító válasza azonban szélesre tárta az Ő irgalmas szívének kapuit: „Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is.”17
Az Úr szeret minket, és szeretné, ha megértenénk, mennyire meg akar bocsátani. A Tan és a szövetségekben az Úr húsznál többször is elmondja annak, akihez éppen szól, hogy „bűneid megbocsáttattak neked”, néha kicsit más szavakkal.18 Ezen alkalmak körülbelül felénél konkrétan Joseph Smithhez intézi szavait, hol csak rá vonatkozóan, hol másokkal egyetemben.19 Ezek közül az első 1830-ban, az utolsó pedig 1843-ban lett feljegyezve. Az Úr tehát éveken át újra és újra azt mondta Josephnek: „Bűneid megbocsáttattak neked”.
Bár Joseph nem követett el „nagy vagy gonosz bűnt”20, nem szabad elfelejtenünk, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve a bűn súlyossága nem korlátozza a megbocsátást az Úr által megnevezett hetvenhét alkalomra.
Kirtlandben összegyűlt elderekhez szólva azt mondta az Úr: „[A]zt akarom, hogy legyőzzétek a világot; ezért megkönyörülök rajtatok.”21 Az Úr ismeri a gyengeségeinket és tudja, hogy milyen örök következményeket ró a világ a tökéletességnek híján lévő férfiakra és nőkre.22 Ebben a versben az ezért szó megerősíti, hogy végső soron csakis az Ő könyörületessége révén győzhetjük le a világot. Miben nyilvánul meg ez a könyörületesség? Ugyanezen kirtlandi eldereknek azt mondta, „megbocsátottam nektek a bűneiteket”23. A Szabadító meg akar bocsátani.
Azt azonban senki ne feltételezze, hogy ez a megbocsátás bűnbánat nélkül is eljő. Bizony, az Úr azt mondta: „én, az Úr, megbocsátom a bűnöket azoknak, akik beismerik előttem a bűneiket, és bocsánatot kérnek”, majd figyelmeztetésül hozzáteszi, „ha nem követtek el halált hozó bűnt”24. Bár az Úr „a legcsekélyebb mértékű elnézéssel sem tekinthe[t] a bűnre”25, azért különbséget tesz bizonyos bűnök viszonylagos súlya között. Leszögezi, hogy „a Szentlélek káromlás[ára]”26 nincs bocsánat. Kijelenti a gyilkosság súlyosságát,27 és kihangsúlyozza a nemi bűnök, például a házasságtörés komoly voltát.28 Az ismétlődő, komoly nemi bűnök vonatkozásában elmondja, hogy egyre nehezebb rájuk bocsánatot nyerni.29 Azt is kijelenti, hogy „aki nagyobb világosság ellen követ el bűnt, az nagyobb kárhoztatásban részesül”30. Irgalmában azonban lehetővé teszi a fejlődést, nem követel azonnali tökéletességet. Bár a halandóságból fakadó gyengeségek bűnök garmadájára adnak alkalmat, Ő újra és újra megbocsát, ha mi arra kérjük és bűnbánatot tartunk.31
Ebből adódóan mindannyian – azok is, akik valamilyen függőségtől, például valamilyen szenvedélybetegségtől vagy a pornográfiától és hasonlóktól igyekeznek szabadulni – biztosak lehetünk abban, hogy az Úr elismeri igazlelkű erőfeszítéseinket, és szeretettel meg fog bocsátani, ha teljes a bűnbánatunk, „még hetvenhétszer is”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki szándékosan visszatérhet a bűnhöz úgy, hogy büntetlenül marad.32
Az Urat mindig a szívünk érdekli,33 és az ésszerűsített hamis hit nem igazolja a bűnt.34 Az Úr ebben az adományozási korszakban ekként óvta egyik szolgáját az ilyesfajta ésszerűsítéstől: „szégyellje magát a nikolaiták bandája, és minden titkos utálatosságuk miatt”35. A nikolaiták egy ősi vallási szektához tartoztak, és az Úr kegyelme révén feljogosítottnak tartották magukat nemi bűnök elkövetésére.36 Ez nem tetsző az Úr előtt.37 Könyörületessége és kegyelme nem ment fel minket, ha a szívünk nincs megelégedve, és nem engedelmeskedünk az igazságnak, hanem a hamislelkűségben találunk élvezetet.38 Viszont ha már megtettük mindazt, amit meg tudunk tenni,39 könyörületessége és kegyelme által „idővel”40 legyőzzük a világot, mert az engesztelés hatalma képessé tesz minket erre. Ha alázatosan keressük ezt a becses ajándékot, akkor „erőssé [tétetnek számunkra] a gyenge dolgok”41, és az Ő ereje által el tudjuk végezni azt, amit egyedül soha nem tudnánk megtenni.
Az Úr az általunk elnyert világosságra,42 szívünk vágyaira,43 valamint tetteinkre44 tekint, és ha bűnbánatot tartunk, és kérjük Tőle, akkor megbocsát. Saját életünket, szeretteink és ismerőseink életét figyelembe véve nekünk is hasonlóképpen hajlandónak kell lennünk a megbocsátásra, mind magunk, mind mások vonatkozásában.45
A Prédikáljátok evangéliumomat beszél a függőségek levetkőzésének nehézségéről, és arra biztatja a papságviselőket és az egyháztagokat, hogy ne ütközzenek meg azon vagy csüggedjenek el amiatt, ha az érdeklődők vagy az új egyháztagok továbbra is küszködnek ezekkel a problémákkal. Inkább tanúsítsanak bizalmat az egyén felé és ne ítélkezzenek, kezeljék ezt ideiglenes és érthető visszaesésként.46 Vajon ha hasonló problémákkal küszködő, az igazlelkűség ösvényéről ideiglenesen letérő saját gyermekeinkről vagy családtagjainkról van szó, akkor nem kell-e legalább ennyit megtennünk? Bizony ők is megérdemlik a kitartásunkat, a türelmünket és a szeretetünket – és igen, a megbocsátásunkat is.
A tavaly októberi általános konferencián ezt tanácsolta nekünk Monson elnök:
„Nem szabad elfelejtenünk, hogy az emberek képesek megváltozni. Le tudják győzni a rossz szokásaikat. Meg tudják bánni a vétkeiket. […]
Segíthetünk nekik leküzdeni a gyengeségeiket. Ki kell fejlesztenünk a képességet, hogy ne úgy lássuk az embereket, amilyenek pillanatnyilag, hanem amilyenekké… válhatnak.”47
Az egyház egyik első konferenciáján, mely hasonló volt e mostanihoz, így szólt az Úr a tagokhoz:
„Bizony mondom nektek, tiszták vagytok, de nem maradéktalanul…
Mert minden test romlott előttem. […]
[M]ert bizony néhányan közületek bűnösök előttem, de én irgalmas leszek a gyengeségeitekkel szemben.”48
Ma is ugyanezt üzeni.
Az Úr tudja, mivel nézünk szembe; hogy mindannyian újra meg újra követünk el bűnt, és híján vagyunk Isten dicsőségének.49 Ő „ismeri az ember gyengeségét, és tudja, hogyan segítsen azokon, akiket megkísértettek”50. Arra tanít minket: „Mindig imádkozzatok, hogy ne essetek kísértésbe”51. Azt mondja nekünk: „fohászkodjatok hozzá irgalomért, mert neki hatalmában áll megszabadítani”52. Megparancsolja, hogy tartsunk bűnbánatot53 és bocsássunk meg54. És bár a bűnbánat nem könnyű, ha teljes szívünkkel igyekszünk engedelmeskedni az evangéliumának, akkor ezt ígéri nekünk: „Bizony mondom nektek, hogy bűnei[tek] ellenére könyörülettel van tele iránt[atok] a bensőm. Nem taszít[alak] majd ki [titeket] teljesen; és a harag napján emlékezni fogok az irgalomra.”55 A Szabadító meg akar bocsátani.
A Mormon Tabernákulum Kórum minden héten William W. Phelps jól ismert himnuszával kezdi felemelő programját. A címe: Csendüljön fel szent dallam. A negyedik vers vigaszadó szavai azonban kevésbé ismertek:
Szent az Úr, és kegyelmes,
Drága az Ő igéje: […]
Bűnöd bánd meg…!
Legyen bár skarlátszínű,
Ő megbocsát tenéked.56
Arra buzdítalak benneteket, hogy higgyetek az Úr szavaiban, és gyakoroljátok az Őbelé vetett hitet, mely bűnbánatra vezet.57 Ő szeret benneteket. Meg akar bocsátani. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus szent nevében, ámen.