Mit tettem ma valaki másért?
Mások szükségletei mindig segítő kezekért kiáltanak, és mi mindannyian tehetünk valamit, ami segít másokon.
Szeretett testvéreim, Jézus Krisztus evangéliuma és irántatok érzett szeretettel a szívemben köszöntelek benneteket ezen a csodálatos reggelen. Hálás vagyok a kiváltságért, hogy előttetek állhatok, és imádkozom azért, hogy átadhassam mindazt, amiről úgy érzem, hogy el kell nektek mondanom.
Néhány évvel ezelőtt olvastam egy cikket dr. Jack McConneltől. Virginia állam délnyugati dombjai közt nevelkedett az Egyesült Államokban. Édesapja metodista lelkész volt, édesanyja a hét gyermekről gondoskodott otthon. Nagyon szerény körülmények között éltek. Felidézte, hogy gyermekkorában a családjával mindennap körülülték az ebédlőasztalt, majd pedig édesapja mindegyiküket sorra megkérdezte: „És te mit tettél ma valaki másért?”1 A gyerekek eltökélték magukat, hogy mindennap tesznek valami jót, hogy aztán beszámolhassanak édesapjuknak arról, hogyan segítettek valakinek. Dr. McConnel ezt a szokást édesapja egyik legértékesebb örökségének nevezte, mert ezek az elvárások és ezek a szavak arra inspirálták őt és testvéreit, hogy egész életükön át segítsenek másokat. Felnövekedvén a szolgálat iránti indíttatásuk egy belső vággyá változott, hogy másoknak segítsenek.
Dr. McConnel kiváló orvosi pályafutása mellett, mely során a tuberkulózis felismeréséhez használt Tine-teszt kifejlesztését igazgatta, részt vett a gyermekbénulás elleni oltó-anyag kezdeti kutatásában, felügyelte a Tylenol nevű láz- és fájdalomcsillapító kifejlesztését, és közreműködött a mágneses rezonancia alapú képalkotás, vagyis az MRI kifejlesztésében. Emellett létrehozott egy Önkéntes Gyógyítóknak nevezett szervezetet, ahová nyugdíjas orvosokat és egészségügyi szakembereket toborzott, hogy önkéntes alapon, ingyenes klinikákon szolgálják a biztosítással nem rendelkező munkásokat. Dr. McConnell azt mondta, hogy nyugdíjba vonulása óta a szabadideje „heti 60 órányi ingyenes munkára változott, erőnléte viszont fokozódott, és az életével annyira elégedett, mint még soha azelőtt”. A következő kijelentést tette: „Az életem egyik látszólagos ellentmondása az, hogy az Önkéntes Gyógyítók nevű szervezet nekem többet nyújtott, mint a betegeimnek.”2 Az Egyesült Államokban mostanra már több mint 70 ilyen klinika működik.
Természetesen nem lehetünk mindannyian olyanok, mint dr. McConnell, aki klinikák alapításával segít a szegényeknek; mások szükségletei azonban mindig segítő kezekért kiáltanak, és mi mindannyian tehetünk valamit, ami segít másokon.
Pál apostol arra buzdított bennünket, hogy „szeretettel szolgálj[unk] egymásnak”3. Idézzük csak fel Benjámin király szavait a Mormon könyvéből: „…amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok.”4
A Szabadító ezt mondta tanítványainak: „Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt.”5
Úgy vélem, a Szabadító azt mondja nekünk, hogy hacsak nem veszítjük el magunkat mások szolgálatában, saját életünknek sincs sok célja. Azok, akik csak maguknak élnek, képletesen szólva emberileg elfonnyadnak és elveszítik életüket, míg azok, akik mások szolgálatában elveszítik önmagukat, növekednek és virágba borulnak, s így megmentik az életüket.
Az 1963-as októberi általános konferencián – ezen a konferencián támogattak engem a Tizenkét apostol Kvórumának tagjaként – David O. McKay elnök a következő kijelentést tette: „Az ember legnagyobb boldogsága abból származik, ha elveszíti magát mások szolgálatában.”6
Gyakran csak élünk egymás mellett, és a szívünk nem is kommunikál egymással. Gyakran karnyújtásnyira vannak tőlünk azok, akik könyörögve így kiáltanak fel: „Nincsen-é balzsam-olaj Gileádban?”7
Biztos vagyok abban, hogy az egyház minden tagjának szándékában áll segíteni a szükséget szenvedőknek. A keresztelésünkkor szövetséget kötöttünk, hogy „hajlandóak [leszünk] egymás terheit viselni, hogy azok könnyűek lehessenek”8. Hányszor érintette már meg szívünket az, amikor láttuk, hogy valaki szükséget szenved? Hányszor állt már szándékunkban, hogy majd mi leszünk az, aki segíteni fog? És hányszor avatkozott közbe a mindennapi élet, és mi hagytuk másra a segítségnyújtást, azzal nyugtatva magunkat, hogy „valaki majd biztosan gondoskodni fog erről is”.
Annyira leköt bennünket életünk forgataga! Ha azonban hátralépnénk, és jól megnéznénk, hogy mit is teszünk valójában, rájönnénk, hogy a lényegtelen dolgok sűrűjében merültünk el. Más szavakkal élve, túl gyakran töltjük az időnket olyan dolgokkal, melyek a teljes képet szemlélve nem sokat számítanak, és közben elhanyagoljuk az igazán fontos dolgokat.
Sok évvel ezelőtt hallottam egy verset, mely azóta is kísér, és én igyekszem e szerint terelgetni az életemet. Ez az egyik kedvencem:
Átkönnyeztem számtalan éjszakát,
Mert vak voltam, s nem láttam át,
Mikor szükséget szenvedett egy jó barát;
Ám még soha nem éreztem
A megbánás szikráját sem,
Mikor több kedvesség támadt bennem valaki iránt.9
Testvérek, körülvesznek bennünket olyanok, akiknek szükségük van a figyelmünkre, biztatásunkra, támogatásunkra, vigaszunkra és kedvességünkre – legyenek akár családtagok, barátok, ismerősök vagy idegenek. Mi testesítjük meg az Úr karját itt a földön, és ezért az a feladatunk, hogy szolgáljuk és felemeljük az Ő gyermekeit. Ő tőlünk függ. Mindannyiunk hajlandóságától.
Esetleg így panaszkodhattok: „Így is mindennap épp hogy csak elvégzek mindent, amit kell. Hogyan tudnék másokat is szolgálni? Mit tehetnék többet?”
Valamivel több, mint egy éve, a születésnapom előtt interjút készített velem a Church News című egyházi hetilap. Az interjú végén a riporter megkérdezte, hogy számomra mi lenne az ideális ajándék, melyet az egyháztagok világszerte adhatnának nekem. Azt válaszoltam: „Keressenek valakit, aki nehézségekkel küzd, beteg vagy magányos, és tegyenek érte valamit.”10
Túláradó öröm töltött el idén, amikor születésnapomra több száz képeslapot és levelet kaptam az egyháztagoktól a világ minden tájáról, melyben beszámoltak arról, hogy miként teljesítették születésnapi kívánságomat. Az elvégzett különféle szolgálatok között a segélycsomagok összekészítésétől a kerti munkáig mindenféle dolog szerepelt.
Több tucat elemis osztály adta fel-adatul a gyerekeknek, hogy végezzenek valamilyen szolgálatot, majd pedig elküldték nekem az ezekről szóló beszámolókat. El kell mondjam, hogy ezek a feljegyzések a legkreatívabb formákban érkeztek. Sokan különféle alakú és méretű könyvekbe szerkesztették a különálló lapokat. Néhányban gyermekek által kiszínezett rajzok vagy kártyák szerepeltek. Az egyik leleményes elemis osztály egy bödönnyi, általuk csak „szívme-lengető szőrmóknak” nevezett kis kabalát küldött, melyek mindegyike egy-egy szolgálatot képviselt, melyet az év során valamelyik elemis gyermek végzett. Csak elképzelni tudom azt a boldogságot, amit ezek a gyerekek érezhettek, amikor elmesélték az általuk végzett szolgálatot, és a „szőrmókot” beletették a bödönbe.
Hadd osszak meg veletek néhány üzenetet abból a rengeteg ajándékból, melyeket kaptam. Az egyik kisgyermek ezt írta: „A nagypapám szélütést kapott, és én fogtam a kezét.” Egy 8 éves kislánytól ezt kaptam: „Nővéremmel úgy szolgáltuk anyukánkat és a családunkat, hogy kitakarítottuk a játékos szekrényt, és rendet raktunk benne. Eltartott néhány óráig, de jól szórakoztunk. A legjobb az volt benne, hogy anyukánknak ez meglepetés volt, és nagyon boldoggá tette, mivel nem is kért rá minket, hogy megtegyük.” Egy 11 éves lányt ezt írta: „Az egyházközségemben van egy család, akiknek nincs túl sok pénzük. Három kislányuk van. Az anyukának és az apukának el kellett mennie valahová, így felajánlottam, hogy vigyázok a három kislányra. Amikor az apuka egy 5 dollárost akart nekem átnyújtani, azt mondtam, hogy nem fogadhatom el. Az én szolgálatom az volt, hogy ingyen vigyáztam a kislányokra.” Egy elemis gyermek Mongóliából azt írta, hogy vizet húzott a kútból, hogy ne az édesanyjának kelljen. Egy 4 éves kisfiú elemis tanárának segítségével ezt üzente: „Apukám néhány hétig katonai kiképzésre ment. Az én különleges feladatom az, hogy anyukámat megpuszilgassam és megölelgessem.” Egy 9 éves lányt azt írta: „Én epret szedtem a dédnagymamámnak. Jó érzés volt idebenn.” Egy másik ennyit írt: „Játszottam egy magányos gyerekkel.”
Egy 11 éves fiútól ezt kaptam: „Elmentem egy néni házához, és kérdeztem tőle néhány dolgot, majd el-énekeltem neki egy éneket. Jó érzés volt meglátogatni. Boldog volt, mert soha senki nem látogatja meg.” Ez a legutóbbi üzenet eszembe juttatta Richard L. Evans elder, a Tizenkettek Kvóruma egykori tagjának szavait, aki sok évvel ezelőtt ezt írta: „A fiatalabbak számára nehéz megérteni azt a magányt, ami akkor jön az ember életébe, amikor a felkészülés és elvégzés idejét felváltja a dolgok elrendezésének és félretételének ideje. Hosszú-hosszú ideig az otthoniak középpontjában vagy, akivel mindenki foglalkozik, majd szinte azonnal a pálya széléről kell figyelned a menetet – ilyen az, amikor magányossá válik az ember. Sokat kell élni ahhoz, hogy megtudjuk, milyen üres lehet egy olyan szoba, ahol csak bútorok vannak. Olyasvalakire van szükség, aki a fizetett szolgálaton, vagy intézeti gondoskodáson túl nem pusztán kötelességtudatból segít a múlt emlékeit felolvasztani, és melegen tartani őket a zúzmarás jelenben. Nem hozhatjuk nekik vissza a fiatalság hajnali óráit. Azonban segíthetünk élvezniük a napnyugta kellemes ragyogását, melyet a mi gondoskodásunk és lankadatlan szeretetünk tesz csodálatossá.”11
Kaptam születésnapi üdvözlőlapokat a Fiatal Férfiak és Fiatal Nők osztályaiból is. Ők takarókat készítettek kórházak számára, népkonyhákon önkénteskedtek, halottakért végeztek kereszteléseket, és számos másfajta szolgálatot is végeztek.
A segítőegyletek, ahol mindig segítségre lehet lelni, minden eddigit felülmúló mértékben végeztek szolgálatot. A papsági csoportok ugyanígy tettek.
Testvérek, ritkán érzékenyültem el annyira és voltam annyira hálás, mint akkor, amikor Monson nőtestvérrel szó szerint órákig olvastuk ezeket az ajándékokat. Szívem most is csordultig van, miközben erről beszélek, és elgondolkodom azokon az életeken, melyek áldásban részesültek: az adakozók éppúgy, mint azok, akik kaptak.
Máté könyve 25. fejezetének szavai jutnak eszembe:
„Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, a mely számotokra készíttetett a világ megalapítása óta.
Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;
Mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam, és eljöttetek hozzám.
Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna?
És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna?
Mikor láttuk, hogy beteg vagy fogoly voltál, és hozzád mentünk volna?
És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel ez én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.”12
Drága fivéreim és nőtestvéreim, tegyük fel magunknak mi is a kérdést, mely dr. Jack McConnelt és testvéreit fogadta minden este az ebédlőasztalnál: „Mit tettem ma valaki másért?” A jól ismert himnusz szavai érintsék meg szívünk húrjait, és leljenek otthonra benne:
Cselekedtem-e valami jót e nap?
Segítettem-e valakin én?
Felvidítottam-e a szomorkodókat?
Ha nem, hát elbuktam én!
Könnyebb lett-e ma bárkinek a terhe,
Mert azt megosztotta velem?
A betegnek, fáradtnak segítettem-e?
Mikor szükség volt rám, jöttem-e?13
A szolgálat, amelyre mindannyiunkat elhívtak, az Úr Jézus Krisztus szolgálata.
Ő mindannyiunkat zászlaja alá fogad, arra buzdítva, hogy kerüljünk közelebb Hozzá. Ezt mondja nektek és nekem:
„Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.”14
Ha valóban odafigyelünk, akkor meghallhatjuk ezt a távoli hangot, mely hozzánk és máshoz is így szól: „Jól vagyon jó és hű szolgám”.15 Legyünk mindannyian jogosultak Urunk ezen áldására! Ezért imádkozom az Ő nevében, igen, Szabadítónk, Jézus Krisztus nevében, ámen.