Tanúként állni
Isten tanúiként állhattok azáltal, hogy hitet, szeretetet, békét és bizonyságot tápláltok otthonaitokban.
Itt a pulpitusnál állva magam elé képzelem a fiatal nők arcát világszerte. Mennyire szeretlek titeket! Különösen szeretem megígérni veletek együtt, hogy „Isten tanújaként fogunk állni mindenkor, mindenben és mindenütt”1. Hogyan tehetjük ezt meg? Míg beszélek, azért imádkozom, hogy a Lélek vezéreljen minket, és tegyen bizonyságot mindannyiunknak, hogy miként állhatunk Isten tanújaként.
Amikor a gyermekeink misszionáriusok voltak, megtanulták, hogy amikor Jézus Krisztus tanúiként állunk, a Szentlélek meg fogja erősíteni ezt a bizonyságot. Egyik lányunknak egyszer volt egy arany érdeklődője, akit JieLeinek hívtak. E fiatal felnőtt nő minden parancsolatot betartott, melyet csak tanítottak neki, bármilyen nehéz is volt az. Diákként anyagi nehézségekkel küszködött, mégis elkezdte fizetni tizedét, miután megtanították neki ezt a parancsolatot. Részmunkaidős állásában vasárnap is dolgoznia kellett, azonban volt elég bátorsága megkérni a munkaadóját, hogy alakítsa át a beosztását, hogy részt tudjon venni az úrvacsoragyűlésen.
Szorgalma ellenére JieLeinek még mindig nem volt erős bizonysága a Mormon könyvéről. A lányunk és a társa tudták, hogy a Lélek által kell, hogy bizonyságot kapjon az igazságról, így egy Szentlélekről szóló leckét készítettek elő. Míg a leckén dolgoztak, érezték, hogy valami nincs rendben. Amikor imádkoztak felőle, úgy érezték, hogy egy másik irányba kell haladniuk, és úgy döntöttek, inkább Jézus Krisztusról fognak tanítani.
Amikor elérkezett a megbeszélt találkozó ideje, a misszionáriusok Jézus Krisztusról kezdték el tanítani JieLeit. Patakzottak a könnyei. Egyfolytában ezt kérdezte: „Mi az, amit érzek?” Ezután bizonyságot tettek neki arról, hogy a Lélek volt az. Pontosan az történt, amit akartak, hogy történjen. Lányomnak akkor eszébe jutott, hogy a Szentlélek egyik legnagyobb feladata az, hogy bizonyságot tegyen Jézus Krisztusról. Jézus azt mondta: „A Vígasztaló…, az igazságnak Lelke…, tesz majd énrólam bizonyságot.”2 Lányunk rájött, hogy amint Jézus Krisztus tanújaként állt, a Szentlélek megerősítette ezt. Mi is állhatunk tanúként, miközben „Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk”3 és hozzá fordulunk bűneink bocsánatáért.
A Mormon könyvében az igazlelkű Benjámin király a népét a templom köré gyűjtötte, hogy Krisztusról beszélhessen és prédikálhasson. Az Úr jóságáról, erejéről, bölcsességéről, türelméről és mindenek felett az engeszteléséről tanította őket. JieLei esetéhez hasonlóan, míg ő tanúként állt, a Lélek bizonyságot tett nekik arról, hogy Jézus Krisztus a Szabadító. Benjámin király azután figyelmeztette népét, hogy legyenek állhatatosak a Jézus Krisztusba vetett hitben. Az emberek mind így kiáltottak fel:
„Igen, minden szót elhiszünk, melyet nekünk mondtál… a Mindenható Úr Lelke miatt, mely hatalmas változást vitt véghez bennünk, vagyis a szívünkben, úgyhogy már nincs hajlandóságunk arra, hogy gonosz dolgot tegyünk, csak arra, hogy állandóan jót tegyünk […]
És hajlandóak vagyunk Istenünkkel szövetségre lépni, hogy… minden… dologban engedelmeskedünk a parancsolatainak.”4
Hozzánk hasonlóan Benjámin király népe is szövetséget kötött, hogy betartja Isten parancsolatait.
Ha megtartjátok ezt a szövetséget, tanúként fogtok állni kortársaitok között. Nemrég saját gyermekeim és házastársuk is felemlegettek olyan időket, amikor a kortársaik által gyakorolt nyomás ellenére is kiálltak a helyes értékekért. Egyikőjük nem volt hajlandó részt venni egy vasárnapi mérkőzésen, egy másik megmondta a munkaadójának, hogy nem dolgozhat a sabbat napon. Egyikük még csak 11 éves volt, mikor megtagadta, hogy megnézzen barátai házában egy pornográf filmet; egy másik pedig azt utasította vissza, hogy osztálytársaival egy pornográf magazint nézegessen. Ezután egy ideig mindkettejüket kiközösítették maguk közül. Egy másik gyermek nem engedett a rossz, durva és trágár beszédnek a munkahelyén. Egyikőjük visszautasította az alkoholos italt, melyet barátja lopott a szülei zárt szekrényéből. Egy másik gyermek pedig, aki az osztályában az egyetlen utolsó napi szent egyháztag volt, egy órai beszámolót kezdett el tartani, mely végén a Mormon könyvéről szóló kérdésekre kellett válaszolnia. Házas gyermekeink a világi kritikák dacára további gyermekeknek adtak életet.
Ezekben a pillanatokban egyedül érezhették magukat, azonban míg tanúként álltak, érezték a Szentlélek társaságát és támogató jelenlétét. Ezen kívül az Isten parancsolatainak való engedelmesség által nyert áldásokkal is felfegyverkeztek. Ő ezt ígérte nekünk: „Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.”5
Miközben gyermekeim az Ő parancsolatainak betartásában állhatatosak voltak, Isten tanúiként álltak, az Ő keze pedig valóban támogatta őket. Az ő példamutatásuk megáldott és megerősített engem.
Miközben saját otthonaitokban tanúként álltok, meg fogjátok erősíteni a családotokat. Túl gyakran gondoljuk azt, hogy a Fiatal Nők alapeszméjében lévő kifejezés, „az otthon és a család megerősítése”6, a fiatal nők kizárólag jövőbeni, feleségként és anyaként betöltött felelősségére vonatkozik. Ez azonban itt és most, az otthonukban lánygyermekként és testvérként betöltött felelősségeikre is vonatkozik.
Fiatal korában édesanyám segített otthona és családja megerősítésében. Egy kevésbé tevékeny család legidősebb gyermekeként ő a hit ajándékával született. Egyedül járt el az Elemibe és a közös tevékenységekre. Már az előtt készen állt a templomi házasságra, hogy a szülei elmehettek volna. Az igazlelkűség példaképévé vált. Egy olyan állhatatos tanúvá, akinek példája segített szülei és testvérei megerősítésében. Fiatal nők, ti is Isten tanúiként állhattok azáltal, hogy otthonotokban tápláljátok a hit, a szeretetet, a béke és a bizonyság lelkületét, ami felkészít benneteket arra, hogy leendő otthonotok megalapításakor ugyanezt tudjátok majd tenni. Én egy olyan igazlelkű, fiatal nő termése vagyok, aki állhatatosan és rendíthetetlenül állt, mindig bővelkedvén jócselekedetekben.7
Azzal is tanúskodunk Jézus Krisztusról, amikor örvendezünk benne. Mikor Benjámin király népe már többet tudott Jézusról, ezt mondta: „A királyunk által nekünk elmondott dolgokba vetett hitünk az, ami ehhez a nagyszerű tudáshoz elvezetett bennünket, melynek következtében olyan rendkívül nagy örömmel örvendezünk.”8 Amikor örvendezünk a Szabadítóban, Őrá és az Ő nekünk adott nagyszerű áldásaira emlékezünk. Tanúkként állunk, miközben hálánkat fejezzük ki, és örömöt sugárzunk. Amint a fiatal nők énekelték a gyűlés elején: „Emlékezz hát, hogy mikor szükséget látsz, Ő mindig megáldja lelked!”9
Nemrég hallottam két bátor fiatal nőről, akik a parancsolatok szerint élve és az evangélium örömét sugározva Isten tanúiként álltak. Ezt a történetet a Misszionáriusképző Központban egy idősebb misszionárius nővér a következőképpen mondta el:
Elmondta, hogy évekkel ezelőtt, mikor otthonában éppen egy szappanoperát nézve, cigarettával a szájában vasalgatott, valaki kopogott az ajtaján. Mikor ajtót nyitott, két fehér inges, nyakkendős férfi állt ott, akik közül az egyik a püspökeként mutatkozott be. A püspök azt mondta, hogy imádkozott, és úgy érezte, meg kell kérnie, hogy tanítson a Fiatal Nőknél. A nőtestvér elmondta neki, hogy tízéves korában keresztelkedett meg, és azóta nem is járt az egyházba. A püspök rendíthetetlennek látszott, miközben megmutatta neki a kézikönyvet, és elmagyarázta, hogy szerdánként hol szoktak találkozni. A nőtestvér nyomatékosan ezt mondta: – Nem taníthatom a 16 éveseket: nem járok az egyházba, és még dohányzok is. A püspök ezt válaszolta: – Akkor mostantól tevékeny leszel, és szerdáig van időd, hogy felhagyj a dohányzással. Aztán sarkon fordult és elment.
A nőtestvér ezt mondta: – Emlékszem, hogy dühömben kiabálni kezdtem, de aztán alig vártam, hogy elolvassam a kézikönyvet. Sőt, olyan kíváncsi voltam, hogy az egészet elolvastam, majd az adott leckét szóról szóra, kívülről megtanultam.
Egészen szerdáig úgy volt, hogy nem megyek, de azon kaptam magam, hogy halálosan rémülten a gyülekezeti ház felé autózom. Azelőtt még semmitől sem féltem ennyire. A nyomornegyedben nőttem fel, egyszer le is tartóztattak, édesapámat pedig én hoztam ki a kijózanítóból. Hirtelen azonban a közös tevékenységen találtam magam, és a Babérkoszorúk új tanácsadójaként mutattak be. Ott ültem két fiatal nő előtt, és szóról szóra elmondtam a leckét. Még azokat a részeket is, hogy „most pedig kérdezd meg tőlük azt, hogy…”. A lecke végén azonnal eljöttem, és hazáig sírtam.
Pár nappal később újra kopogtak az ajtómon. Azt gondoltam: „Nagyszerű. Itt a püspök, hogy visszakérje a kézikönyvet.” Kinyitottam az ajtót, és ott állt az a két elragadó lány, az egyik kezében virág volt, a másikéban pedig sütemény. Hívtak, hogy menjek el velük a vasárnapi gyűlésekre, amit meg is tettem. Szerettem azokat a lányokat. Azzal kezdték, hogy tanítottak az egyházról, az egyházközségről és az osztályról. Megtanítottak varrni, szentírásokat olvasni és mosolyogni.
Együtt kezdtük el tanítani azokat a lányokat az osztályból, akik nem jártak. Ott tanítottuk őket, ahol éppen rájuk találtunk: autókban, bowling pályákon és verandákon. Hat hónapon belül már tizennégyen jártak, egy év múlva pedig az osztálynévsoron szereplő mind a tizenhat lány tevékeny volt. Együtt sírtunk és nevettünk. Megtanultunk imádkozni, az evangéliumot tanulmányozni és másokat szolgálni.10
E két bátor fiatal nő az igazság, az igazlelkűség, a jóság és az evangélium örömének tanúiként állt.
Amikor elhívtak, hogy a Fiatal Nők általános elnöke legyek, az elválasztásomkor kapott áldásban azt mondták, hogy a Jézus Krisztusba vetett hitem a szolgálatom által fog erősödni. Bátor nők, a tanácsosaim és a testület tagjai, egyéb segédszervezeti elnökségek, valamint nemes elődeim, a Fiatal Nők korábbi általános elnökei vettek körül. Példás életük és önzetlen szolgálatuk által Jézus Krisztus tanúiként álltak.
E nők, családtagjaim, valamint világszerte állhatatos és rendíthetetlen nők és vezetők által megerősítve úgy érzem, hogy a bizonyságoknak hatalmas fellege vesz körül. Ez segített abban, hogy „kitartással fuss[am] meg az előtt[em] levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra”11.
A Jézus Krisztusba vetett megnövekedett hit áldásomban kapott ígérete beteljesedett, miközben lehetőségem volt arra, hogy az Ő tanújaként álljak minden nap és mindenhol. Róla beszéltem, prédikáltam és benne örvendeztem. Amikor úgy éreztem, hogy szavaim már kevesek voltak, azokat az Ő Lelke erősítette meg. Amikor féltem vagy alkalmatlannak éreztem magam, az Ő mindenható keze emelt fel és erősített meg. Tudom, hogy miközben tanúkként állunk, Ő mindannyiunkat meg fog áldani. Ő soha, de soha nem fog elhagyni minket.12
Krisztusba vetett állhatatos hittel haladjunk előre, miközben mindenkor, mindenben és mindenütt az Ő tanúiként állunk. Ezért imádkozom, Jézus Krisztus nevében, ámen.