Általános konferencia
Tökéletesen ragyogó reménység
2020. áprilisi általános konferencia


Tökéletesen ragyogó reménység

Mivel a visszaállítás újra megerősítette az alapvető igazságot, miszerint Isten igenis munkálkodik a világban, lehet reményünk, kell hogy legyen reményünk, még akkor is, amikor látszólag minden ellenünk szól.

Tavaly októberben Russell M. Nelson elnök arra kért bennünket, hogy azáltal tekintsünk előre erre a 2020. áprilisi konferenciára, hogy a magunk módján mindannyian visszatekintünk, hogy megláthassuk Isten kezének fenségességét Jézus Krisztus evangéliumának visszaállításában. Holland nővérrel nagyon komolyan vettük ezt a prófétai felhívást. Elképzeltük, hogy az 1800-as évek elején élünk, az akkori vallásos meggyőződéseket szemlélve. Ebben a képzelt helyzetben azt kérdeztük magunktól: Mi hiányzik? Mi az, aminek örülnénk, ha meglenne? Mi az, amit reményeink szerint Isten biztosít majd a lelki vágyakozásunkra reagálva?

Nos, felismertük például, hogy két évszázaddal ezelőtt hőn reméltük volna egy, az akkoriban legtöbbek számára elérhetőnél igazabb, szentebb elképzelés visszaállítását Istennel kapcsolatban, aki akkoriban oly gyakran tűnt úgy, hogy évszázadok tévedései és félreértelmezései mögé szorult. William Ellery Channing, a kor meghatározó vallásos alakjának kifejezésével élve, „Isten szülői alakját” kerestük volna, melyet Channing „a kereszténység első nagy tanának” tartott.1 Az ilyen tan törődő Mennyei Atyaként ismerte volna el az Istenséget, nem pedig kemény ítéleteket osztogató szigorú bíróként, illetve távol lévő földesúrként, aki egykor még foglalkozott a földi dolgokkal, de mára a világegyetem más része köti le a figyelmét.

Igen, 1820-ban reményeink Isten megtalálására irányultak volna, aki a jelenben éppoly nyíltan beszél és vezet, ahogyan a múltban tette; egy igazi Atya, a szó legszeretetteljesebb értelmében. Ő bizonyosan nem egy rideg, önkényes zsarnok, aki néhány kiválasztottat előre szabadításra szánt, míg az emberi család többi tagját kárhozatra ítéli. Nem! Ő olyasvalaki, akinek az isteni kijelentés értelmében minden tette „a világ javára lenne; mert szereti a világot”2 és annak minden lakóját. E szeretet lenne a legfőbb oka arra, hogy elküldje a földre Jézus Krisztust, az Ő Egyszülött Fiát.3

Jézusról szólva, ha a XIX. század ezen első éveiben éltünk volna, komoly aggodalommal ismertük volna fel, hogy a Szabadító életének és feltámadásának valódiságával kapcsolatos kételyek jelentős teret hódítanak maguknak a kereszténységen belül. Ezért hát olyan bizonyítékot reméltünk volna, mely feltárulva az egész világ számára megerősítené a bibliai tanúságot arról, miszerint Jézus a Krisztus, Isten szó szerinti Fia, az Alfa és az Omega, valamint az egyetlen Szabadító, akit e világ valaha ismerni fog. A leghőbb reményeink között lett volna, hogy egyéb szentírásbeli bizonyíték kerüljön elő, olyasmi, mely egy másik tanúbizonyságot jelenthetne Jézus Krisztusról, kitágítva és gazdagítva ismereteinket az Ő csodálatos születéséről, rendkívüli szolgálatáról, engesztelő áldozatáról, valamint dicsőséges feltámadásáról. Egy ilyen irat valóban „igazlelkűség [lenne] a mennyből; és igazság… a földből”4.

Az akkori idők keresztény világát szemlélve reméltük volna, hogy találunk valakit, akit Isten hatalmazott fel valódi papsági felhatalmazással, aki megkeresztelhetne minket, ránk ruházhatná a Szentlélek ajándékát, valamint részesíthetne bennünket a felmagasztosuláshoz szükséges összes evangéliumi szertartásban. 1820-ban reméltük volna, hogy látjuk Ésaiás, Mikeás és más ősi próféták ékesszóló ígéreteinek beteljesedését az Úr fenséges házának visszatéréséről.5 Nagy izgalommal láttuk volna a szent templomok újbóli megalapításának dicsőségét, a Lélekkel, a szertartásokkal, a hatalommal, valamint a felhatalmazással örök igazságok tanítására, személyes sebek begyógyítására, illetve a családok örökre szóló összekötésére. Mindent tűvé tettem volna, hogy találjak valakit, aki felhatalmazással bír arra, hogy kimondja nekünk szeretett Patriciámmal, miszerint a házasságunk ezen a helyen az időre és az egész örökkévalóságra megpecsételtetett, így sohasem hallván vagy kényszerítve ránk a kísértő átkot: „míg a halál el nem választ”. Tudom, hogy „Atyá[nk] házában sok lakóhely van”6, személy szerint azonban ha oly szerencsés lennék, hogy örökölném az egyiket, az nem lenne több egy omladozó viskónál számomra, ha Pat és a gyermekeink nem lennének velem és osztoznának ezen az örökségen. Őseink számára pedig, akik közül némelyek anélkül éltek és haltak meg az ősi időkben, hogy akárcsak hallották volna Jézus Krisztus nevét, reménykedtünk volna a legigazságosabb és legkönyörületesebb bibliai elgondolás, vagyis azon gyakorlat visszaállításában, hogy az élők szabadító szertartásokat ajánlhatnak fel elhunyt rokonaik javára.7 Egyetlen gyakorlatot sem tudok elképzelni, mely ragyogóbban mutatná egy szerető Isten aggodalmát minden egyes földi gyermeke iránt, akármikor éltek is vagy akárhol is haltak meg.

Nos, 1820-as reményeinket még hosszan lehetne sorolni, mégis a visszaállítás talán legfontosabb üzenete az, hogy az efféle remények nem lettek volna hiábavalóak. A Szent Ligetből kiindulva és egészen napjainkig folytatódva e vágyak magukra öltötték a valóság öltözetét, majd Pál apostol és mások tanításai szerint lelkünk valódi horgonyai lettek, melyek biztosak és állhatatosak.8 Ami egykor csak remény volt, mára történelemmé vált.

Ezt látjuk, ha visszatekintünk Isten 200 éves jóságára a világ iránt. De mi a helyzet, ha előretekintünk? Még mindig vannak reményeink, melyek eddig nem teljesedtek be. Jelenleg is, miközben épp beszélünk, minden mozgósítható emberrel harcolunk a COVID-19 nevű betegség ellen, ami komoly emlékeztető arra, hogy egy vírus,9 amely a porszemnél ezerszer kisebb,10 egész népeket és világméretű gazdaságokat képes térdre kényszeríteni. Imádkozunk azokért, akik szeretteiket veszítették el e mondernkori csapásban, valamint azokért, akik jelenleg fertőzöttek vagy veszélyeztetettek. Feltétlenül imádkozunk azokért, akik oly lenyűgöző egészségügyi ellátást nyújtanak. Amikor pedig legyőzzük ezt – márpedig le fogjuk –, legyünk ugyanilyen elkötelezettek az iránt, hogy megtisztítsuk a világot az éhség vírusától és megtisztítsuk a negyedeket és nemzeteket a szegénység vírusától. Reménykedjünk iskolákban, ahol a tanulókat tanítják – és nem attól rettegnek, hogy lelövik őket –, valamint abban, hogy Isten minden gyermekének kijár a személyes méltóság, melyet nem károsít a faji, etnikai vagy vallási előítélet semmilyen formája. Mindezt pedig az arra irányuló megingathatatlan vágyunk támasztja alá, hogy jobban elkötelezzük magunkat a parancsolatok két legnagyobbika iránt, vagyis hogy szeressük Istent az Ő tanácsának betartása által, valamint hogy szeressük a felebarátainkat kedvesség és könyörület, türelem és megbocsátás tanúsítása által.11 E két isteni rendelkezés még mindig – és örökre – az egyetlen valódi reményünk arra, hogy gyermekeinkre jobb világot hagyjunk annál, mint amit ma ismernek.12

Ezen átfogó vágyakon felül a mai hallgatóság soraiban sokaknak vannak mély, személyes reményeik is: remény a házasságuk javulásáért, vagy olykor egyszerűen a házasságért; remény valamilyen függőség legyőzésére; remény egy eltévelyedett gyermek visszatérésére; remény százféle fizikai és lelki fájdalom megszűnésére. Mivel a visszaállítás újra megerősítette az alapvető igazságot, miszerint Isten igenis munkálkodik a világban, így lehet reményünk, kell hogy legyen reményünk, még akkor is, amikor látszólag minden ellenünk szól. Erről szól a szentírás, amikor Ábrahám képes volt remélni a reménytelenségben is13 – vagyis képes volt hinni, amikor minden amellett szólt, hogy ne higgyen abban –, hogy neki és Sárának gyermeke lehet, holott ez teljesen lehetetlennek tűnt. Felteszem hát a kérdést: ha oly sok 1820-beli reményünk beteljesedését elindíthatta egyetlen isteni fénysugár felvillanása, mely a New York állambeli ligetben rávetődött egy térdelő ifjúra, aki szinte még gyermek volt, akkor miért ne remélnénk, hogy az igazlelkű szándékokra és krisztusi vágyakra csodálatos választ adhat minden reménység Istene? Mindannyiunknak el kell hinnünk, hogy amit igazlelkűségben kívánunk, az valamikor, valahogyan, valamilyen módon egyszer még a miénk lehet.

Fivérek és nővérek! Tudjuk, melyek voltak a vallási hiányosságok a XIX. század elején. Ismerjük továbbá napjaink vallásos hiányosságait is, amelyek miatt némelyek még mindig éheznek és hiába reménykednek. Tudjuk, hogy az elégedetlenség különböző formái némelyeket elvonnak a hagyományos vallási intézményektől. Azt is tudjuk – amint azt egy csalódott író feljegyezte –, hogy napjaink „számos vallási vezetője tanácstalannak tűnik” e hanyatlás kezelésében, válaszként mindössze „a terápiás célzatú deizmus vékony mázát, olcsó jelképes cselekvést, némi finoman tálalt eretnekséget, [illetve olykor csupán] lehangoló zagyvaságot”14 kínálnak – mindezt pedig olyan időben, amikor a világnak oly sokkal többre volna szüksége, amikor a felnövekvő nemzedék oly sokkal többet érdemelne, és amikor Jézus oly sokkal többet kínált a maga idejében. Krisztus tanítványaiként napjainkban felülemelkedhetünk az ókori izráelitákon, akik így siránkoztak: „Elszáradtak a mi csontjaink és elveszett a mi reménységünk.”15 Valóban, ha végül elveszítjük a reményt, az utolsó létfontosságú tulajdonunkat veszítjük el. Magának a pokolnak a kapujánál figyelmeztette erre Dante az Isteni színjáték minden utazóját: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”16 Bizony, amikor a remény elveszett, csak a körülöttünk tomboló pokoltűz marad.

Így hát amikor falhoz állítanak bennünket, és – a himnusz szavaival éve – „nincs más remény…”17, egyik legnélkülözhetetlenebb erényünk a reménység e becses ajándéka lesz, mely elválaszthatatlanul kapcsolódik az Istenbe vetett hitünkhöz, valamint a mások iránti jószívűségünkhöz.

E bicentenáriumi évben, amint visszatekintünk és számba vesszük mindazt, amit kaptunk, illetve örvendezünk oly sok reményünk beteljesedésében, visszhangzom azon gyönyörű, ifjú visszatért misszionárius nővér gondolatait, aki néhány hónapja azt mondta nekünk Johannesburgban: „Nem azért jött[ünk] el eddig, hogy csak eddig [jussunk].”18

A szentírásokban valaha feljegyzett egyik legsugalmazóbb búcsúbeszédet segítségül hívva, Nefi prófétával és ezen ifjú nővérrel együtt azt mondom:

„…szeretett testvéreim, miután [elnyertétek a visszaállítás ezen első gyümölcseit], azt kérdezném, most már mindent megtettetek? Íme, mondom nektek: Nem…

Krisztusba vetett állhatatossággal kell… törekednetek előre, tökéletesen ragyogó reménységgel, és Isten és minden ember szeretetével. Ha tehát [így tesztek], ezt mondja az Atya: Örök életetek lesz.”19

Hálát adok mindenért, fivéreim és nővéreim, amit minden adományozási korszakok közül ebben az utolsóban és legnagyszerűbben – Jézus Krisztus visszaállított evangéliumának adományozási korszakában – kaptunk. Az ezen evangéliumból áradó ajándékok mindent jelentenek számomra – mindent –, így hát köszönetképpen Mennyei Atyámnak ezekért, kijelentem, hogy az „ígéret el nem vásik, Sok mérföld vár még alvásig, Sok mérföld vár még alvásig”20. Törekedjünk előre szeretettel a szívünkben, „ragyogó reménységgel”21 járva, mely beragyogja szent várakozásunk ösvényét, melyen immár 200 éve járunk. Bizonyságomat teszem arról, hogy a jövő éppoly csodákkal teli és bőségesen áldott lesz, mint amilyen a múlt volt. Minden okunk megvan arra, hogy az eddig elnyerteknél még nagyszerűbb áldásokban reménykedjünk, hiszen ez a Mindenható Isten munkája, a folyamatos kinyilatkoztatás egyháza, valamint Krisztus végtelen kegyelmének és jóakaratának evangéliuma. Mindezen igazságokról és még sokkal többről is teszem a tanúságomat Jézus Krisztus nevében, ámen.