Ismerni, szeretni, növekedni
Ismerjük fel mindannyian, hogy mi a szerepünk ebben a nagyszerű szolgálattételi munkában, ezáltal pedig váljunk egyre hasonlóbbá Őhozzá.
A Templom téri Tabernákulum kórus 2016-ban ellátogatott Hollandiába és Belgiumba. Mivel jómagam is részese voltam ennek az izgalmas eseménynek, lehetőségem volt kétszer is kiélvezni az előadásukat.
A koncert alatt arra gondoltam, milyen hatalmas vállalkozás egy ekkora kórus utaztatása. Gondolataim a nagy gongra terelődtek, amelyet nehéz és bizonyára igen költséges szállítani azokhoz a hegedűkhöz, trombitákhoz és más hangszerekhez képest, amelyeket az ember könnyedén a hóna alá tud kapni. Valójában, döbbentem rá, a gongot csupán néhányszor ütötték meg, míg a többi, kisebb hangszer szinte a teljes koncert alatt szólt. Eltűnődtem azon, hogy a gong hangja nélkül az előadás nem lenne ugyanolyan, így aztán muszáj volt megtenni az erőfeszítést, hogy ezt a hatalmas hangszert átutaztassák az óceánon.
Időnként úgy érezhetjük, hogy ehhez a gonghoz hasonlóan mi magunk is csupán egy apró szerep eljátszására vagyunk jók az előadás során. De hadd mondjam el nektek, hogy a ti hangotok mindent megváltoztat.
Minden hangszerre szükségünk van. Vannak köztünk, akik könnyen tanulnak és jól teljesítenek az iskolában, mások művészi beállítottságúak. Vannak, akik megterveznek és megépítenek dolgokat, és vannak, akik ápolnak, óvnak vagy tanítanak másokat. Mindannyiunkra szükség van, hogy színesebbé és jelentőségteljesebbé tegye a világot.
Azokhoz szeretném intézni mai üzenetemet, akik úgy érzik, hogy nincs mit adniuk, vagy úgy hiszik, hogy nem számítanak vagy nem fontosak senkinek; azoknak, akik úgy érzik, a világ csúcsán állnak; illetve mindenki másnak valahol a kettő között.
Bárhol tartsatok is az élet ösvényén, néhányan talán úgy érzitek, olyan sok teher nehezedik rátok, hogy talán már nem is vagytok rajta azon az ösvényen. Arra kérlek benneteket, lépjetek ki a sötétségből a világosságra. Az evangélium világossága meleget és gyógyulást fog nyújtani, valamint segíteni fog nektek megérteni, kik is vagytok valójában és mi az életetek célja.
Néhányunk tiltott ösvényekre kóborolt, ott próbálva boldogságra lelni.
Szerető Mennyei Atyánk arra kér minket, hogy járjunk a tanítványság ösvényén és térjünk vissza Őhozzá. Ő tökéletes szeretettel szeret minket.1
Mi hát az út? Segíteni egymásnak megérteni, kik vagyunk, az egymásnak nyújtott szolgálattétel révén.
Számomra a szolgálattétel az isteni szeretet gyakorlását jelenti.2 Ily módon olyan környezetet hozunk létre, ahol mind az adó, mind pedig a fogadó félben vágy ébred a bűnbánatra. Más szavakkal szólva útirányt módosítunk, közelebb jőve és hasonlóbbá válva Szabadítónkhoz, Jézus Krisztushoz.
Példának okáért semmi szükség arra, hogy a házastársunknak vagy a gyermekeinknek állandóan elmondjuk, hogy miben tudnának fejlődni – már tudják. Az effajta szeretetteljes környezet létrehozása ad majd nekik erőt az életükben szükséges változtatások megtételéhez és a jobb emberré váláshoz.
Így a bűnbánat a csiszolódás mindennapi folyamatává válik, melynek részét képezheti a helytelen viselkedésért való bocsánatkérés is. Fel tudok idézni és még ma is megtapasztalok olyan helyzeteket, amelyekben túl gyorsan ítélkeztem vagy túl lassan figyeltem oda. A napom végeztével pedig a személyes imám során mennyből jövő szeretetteljes tanácsot éreztem, hogy tartsak bűnbánatot és váljak jobbá. Az a szeretetteljes környezet, amelyet először a szüleim, a fivérem és a nővéreim, később pedig a feleségem, a gyermekeim és a barátaim vontak körém, segített jobb emberré válnom.
Mindannyian tudjuk, miben tudnánk fejlődni. Semmi szükség állandóan emlékeztetni egymást; az azonban szükséges, hogy szeressük és szolgáljuk egymást, ezáltal teremtve meg a változásra való hajlandóság légkörét.
Ugyanebben a környezetben tanuljuk meg, kik is vagyunk valójában, és mi lesz a szerepünk a világ történelmének eme utolsó fejezetében a Szabadító második eljövetele előtt.
Ha azon morfondíroztok, vajon mi a ti szerepetek, arra kérlek titeket, keressetek egy helyet, ahol egyedül lehettek, és kérjétek meg Mennyei Atyát, tárja fel előttetek, milyen szerepet szán nektek. A válasz valószínűleg fokozatosan jön majd el, de egyre világosabb lesz, amikor lábunkat szilárdan megvetjük a szövetség és szolgálattétel ösvényén.
Megtapasztalunk néhány ahhoz hasonló nehézséget, amilyennel Joseph Smith szembesült a szavak és vélemények kereszttüzében. Saját beszámolójában olvashatjuk, miszerint gyakorta tette fel magának e kérdéseket: „Mit tegyek? E sok felekezet közül vajon melyiknek van igaza; vagy talán mindannyian tévednek? Ha bármelyiküknek igaza van, melyik az, és hogyan tudhatnám meg?”3
A Jakab levelében talált ismerettel felvértezve, amely kijelentette: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki”4, Joseph végül arra az elhatározásra jutott, hogy „kérje Istentől”5.
Tovább olvasva látjuk, hogy „ez volt az első alkalom az életében, hogy ilyen próbát tett, mert minden aggodalma közepette addig még soha nem próbált hangosan imádkozni.”6
Így hát számunkra is ez lehet a legelső alkalom, amikor oly módon szólunk Alkotónkhoz, mint még soha azelőtt.
Joseph próbálkozásának köszönhetően Mennyei Atya és Fia, Jézus Krisztus megjelentek neki, a nevén szólítva őt, aminek eredményeképpen sokkal világosabban érthetjük, hogy kik vagyunk és hogy valóban számítunk.
Még tovább olvasva látjuk, hogy zsenge tizenéves korában „üldözték azok, akiknek a barátainak kellett volna lenniük és akiknek kedvesen kellett volna bánniuk vele.”7 Így hát mi is számíthatunk némi ellenkezésre, amikor a tanítványság életét éljük.
Ha jelenleg úgy érzitek, nem tudtok a zenekarban játszani és a bűnbánat ösvénye nehéznek tűnik számotokra, kérlek, tudjátok, hogy ha nem adjuk fel a próbálkozást, a teher levétetik a vállunkról és újra felragyog a fény. Mennyei Atya soha nem fog magunkra hagyni minket, amikor kinyújtjuk felé a kezünket. Eleshetünk és felállhatunk, Ő pedig segíteni fog leporolni a térdünket.
Sérültek is lehetnek köztünk, de az Úr elsősegélyládájában lévő ragtapaszok elég nagyok minden sebünk lefedésére.
Tehát erre a szeretetre, erre az olykor jószívűségnek vagy Krisztus tiszta szeretetének8 nevezett tökéletes szeretetre van szükség az otthonunkban, ahol a szülők szolgálják a gyermekeiket, a gyermekek pedig a szüleiket. E szeretet révén a szívek megváltoznak és vágy ébred az Úr akaratának megtételére.
Erre a szeretetre van szükség az egymással való kapcsolatainkban Mennyei Atyánk gyermekeiként és egyházának tagjaiként; ez fogja lehetővé tenni, hogy minden hangszer része legyen a zenekarunknak, és így csodálatos előadást nyújthassunk a mennyek angyali kórusaival, amikor a Szabadító újra eljön.
Ez az a szeretet, az a világosság, amelynek világítania kell és be kell ragyognia a környezetünket a mindennapos életünk során. Az emberek fel fognak figyelni a világosságra, és vonzódni fognak hozzá. Az effajta misszionáriusi munka vonz majd másokat ide, hogy „jöjjenek és lássák meg, jöjjenek és segítsenek, illetve jöjjenek és maradjanak”9. Kérlek titeket, hogy amikor elnyertük a tanúságunkat erről a nagyszerű munkáról és az abban való szerepünkről, akkor örvendezzünk együtt szeretett Joseph Smith prófétánkkal, aki kijelentette: „Mert látomást láttam; tudtam ezt, és tudtam, hogy Isten is tudja, és nem tudtam… megtagadni”10.
Bizonyságot teszek nektek arról, hogy én tudom, ki vagyok, és azt is tudom, hogy ti kik vagytok. Mi mindannyian egy olyan Mennyei Atya gyermekei vagyunk, aki szeret bennünket, és nem azért küldött minket ide, hogy kudarcot valljunk, hanem hogy dicsőségesen visszatérjünk Őhozzá. Hogy mindannyian megérthessük a szerepünket ebben a nagyszerű szolgálattételi munkában, ezáltal pedig egyre hasonlóbbá váljunk Őhozzá, mire a Szabadító újra eljön, ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.