A Szabadító igaz tanítványai
Tartós örömöt érezhetünk, amikor a Szabadítónk és az Ő evangéliuma válik a vázzá, melyre felépítjük az életünket.
Az ószövetségi Aggeus könyvében némileg elrejtve megtalálható egy olyan nép leírása, akiknek jól jött volna Holland elder tanácsa. Elkövették ugyanis azt a hibát, hogy nem Krisztust helyezték az életük és a szolgálatuk középpontjába. Aggeus néhány gondolatébresztő szóképet festve megfeddi a népet, amiért az Úr templomának építése helyett kényelmes házaikban tétlenkednek:
„Ideje-é néktek, hogy ti mennyezetes házakban lakozzatok, holott ez a ház romban áll?
Most azért ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!
Sokat vetettetek, de keveset takartok; esztek, de meg nem elégesztek; isztok, de meg nem részegesztek; ruházkodtok, de meg nem melegesztek, a bérlő is lyukas zacskóra bérel.
Ezt mondja a Seregeknek Ura: Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!”1
Mily bámulatosan ecseteli ez annak hiábavalóságát, amikor Isten dolgai elé helyezünk örökkévaló következményekkel nem járó dolgokat.
Nemrég egy úrvacsorai gyűlésen, amelyen részt vettem, egy visszatért misszionárius egy édesapától idézett, aki tökéletesen összefoglalta ezt az elvet, amikor így szólt a gyermekeihez: „Kevesebb wifire és több Nefire van szükségünk!”
A Nyugat-Afrikában eltöltött öt év alatt rengeteg példát láttam olyan emberekre, akik természetes módon és szégyenkezés nélkül tették első helyre az evangéliumot. Erről tanúskodik egy gumijavítással és -centrírozással foglalkozó műhely Ghánában. Tulajdonosa „A Te akaratod beállítása” nevet adta neki.
Tartós örömöt2 érezhetünk, amikor a Szabadítónk és az Ő evangéliuma válik a vázzá, melyre felépítjük az életünket. Azonban a világ dolgai is nagyon könnyen alkothatják ezt a vázat, melyen az evangélium már csak választható díszítés, illetőleg ki is merül a vasárnapi kétórás istentisztelet látogatásában. Ez a helyzet semmiben sem különbözik attól, mint amikor lyukas zacskóba tesszük a bérünket.
Aggeus azt mondja nekünk, hogy legyünk elkötelezettek – legyünk olyanok, amit mi, ausztrálok úgy mondunk, hogy „hamisítatlanok” az evangélium szerinti életben. Akkor vagyunk hamisítatlanok, ha azok vagyunk, akinek mondjuk magunkat.
A rögbizésből tanultam ezt-azt a hamisítatlanságról és az elkötelezettségről. Rájöttem, hogy akkor élvezem leginkább a játékot, ha keményen játszok és mindent beleadok.
A kedvenc rögbis évadom a középiskolát követő év volt. A csapat, melynek tagja voltam, tehetséges volt és elkötelezett. Abban az évben mi lettünk a bajnokcsapat. Azonban egy nap a rangsor végén kullogó csapattal készültünk játszani, és a meccs után várt ránk az évente tartott nagy egyetemi bál a randipartnereinkkel. Azt gondoltam, hogy mivel ez könnyű meccs lesz, meg kellene próbálnom megóvni magam a sérülésektől, hogy aztán teljességgel kiélvezhessem a táncot. Amikor kemény ütközésekre került sor, ezen a meccsen nem voltunk olyan elkötelezettek, amilyenek lehettünk volna – és veszítettünk. Tovább rontva a dolgokon a meccs végére jól felduzzadt az ajkam, ami nem javított a megjelenésemen a nagy randimon. Talán tanulnom kellett ebből valamit.
Egy későbbi meccsen, amelyen teljesen elkötelezett voltam, egész más történt. Egy ponton teljes erőbedobással rohantam egy ütközésbe, és azonnali fájdalmat éreztem az arcomban. Mivel apám megtanított rá, hogy az ellenfélnek soha nem adhatom tudtára, ha megsérültem, végigjátszottam a meccset. Amikor aznap este enni próbáltam, rájöttem, hogy nem tudok harapni. Másnap reggel bementem a kórházba, ahol a röntgen megerősítette, hogy eltört az állkapcsom. Az elkövetkező hat hétre összedrótozták a számat.
Milyen tanulságai voltak számomra a duzzadt ajak és az eltört állkapocs példázatának? Bár emlékszem, milyen csillapíthatatlanul sóvárogtam szilárd étel után abban a hat hétben, amikor csak folyadékot tudtam lenyelni, nem sajnáltam az eltört állkapcsom, mert az eredményezte, hogy mindent beleadtam. Sajnáltam viszont a duzzadt ajkamat, mert azt jelképezte, hogy visszafogtam magam.
Ha mindent beleadunk, attól még nem árasztanak el minket állandóan az áldások, és nem mindig járunk sikerrel. Viszont örömünk lesz. Az öröm nem múló élvezet, és még csak nem is ideiglenes boldogság. Az öröm tartós, és az Úr által elfogadott erőfeszítéseink képezik az alapját.3
Ezt a fajta elfogadást példázza Oliver Granger története. Boyd K. Packer elnök szavait idézve: „Amikor a szenteket kiűzték az ohiói Kirtlandből, …Oliver hátramaradt, hogy bármilyen kevés pénzért is, de megpróbálja eladni a javaikat. Nem volt nagy esélye a sikerre, és valóban nem is járt sikerrel.”4 Az Első Elnökség egy nehéz, szinte lehetetlen feladat elvégzésével bízta meg. Ám az Úr e szavakkal méltatta szemlátomást sikertelen erőfeszítéseit:
„Továbbá, azt mondom nektek, emlékszem Oliver Granger szolgámra; íme, bizony mondom neki, hogy neve szent emlékezetben tartatik nemzedékről nemzedékre, örökkön örökké, mondja az Úr.
Küzdjön tehát komolyan egyházam Első Elnökségének megváltásáért, mondja az Úr; és amikor elbukik, keljen fel újra, mert áldozata szentebb lesz számomra, mint gyarapodása, mondja az Úr.”5
Ez mindannyiunkra igaz lehet – az Úrnak nem a sikereink számítanak, sokkal inkább az áldozatunk és az erőfeszítéseink.
Szintén Jézus Krisztus igaz tanítványát példázza egy drága barátunk a nyugat-afrikai Elefántcsontparton. Ennek a csodálatos, hithű nővérnek hosszú időn keresztül rettenetes érzelmi, sőt, fizikai bántalmazást kellett elszenvednie a férjétől, akivel végül aztán elváltak. Soha nem rendült meg a hitében és a jóságában, azonban férje kegyetlensége hosszú időre mély sebet ejtett rajta. Saját szavaival így írja le a történteket:
„Bár azt mondtam, hogy megbocsátottam neki, mindig ezzel a sebbel aludtam és töltöttem a napjaimat. Mintha láng égett volna a szívemben. Sokszor imádkoztam az Úrhoz, hogy vegye el tőlem ezt az érzést, de annyira fájt, hogy erősen úgy hittem, ezzel fogom leélni az életem hátralévő részét. Még annál is jobban fájt, mint amikor fiatalon elveszítettem az anyukámat; jobban annál, mint amikor elveszítettem az apukámat, sőt, a fiamat is. Mintha egyre terjeszkedett volna, beborítva a szívemet, azt sugallva, hogy mindjárt meghalok.
Máskor azt kérdeztem magamtól, hogy vajon a Szabadító mit tett volna az én helyzetemben, és inkább azt mondtam, hogy »Uram, ez túl sok«.
Aztán egy reggel kerestem az ebből fakadó fájdalmat a szívemben, majd mélyebbre hatoltam, és kerestem a lelkemben. Nem volt sehol. Az elmém gyorsan felidézte az összes okát annak, hogy miért is kellene megbántottnak éreznem magam, de nem éreztem a fájdalmat. Egész nap vártam, hogy kiderüljön, érzem-e majd a fájdalmat a szívemben, de nem éreztem. Aztán letérdeltem és megköszöntem Istennek, hogy kiterjesztette rám az Úr engesztelő áldozatának hatását.”6
Ez a nővér most boldogan él, hozzápecsételve egy csodálatos, hithű férfihoz, aki mélységesen szereti őt.
Milyen legyen hát a hozzáállásunk, ha Krisztus igaz tanítványai vagyunk? Vajon mennyit ér nekünk az evangélium, amikor Aggeus javaslata szerint meggondoljuk a mi útjainkat?
Egyik kedvenc példám a Lamóni király apja által tanúsított helyes hozzáállás. Emlékeztek rá, először milyen haragra gerjedt, amikor meglátta fiát a nefita származású Ammon társaságában, akinek a népét gyűlölték a lámániták. Kivonta kardját, hogy megküzdjön Ammonnal, ám hamarosan Ammon kardját érezhette a torkának szegeződni. „Most a király, mivel félt tőle, hogy elveszíti az életét, így szólt: Ha megkímélsz, akkor mindazt megadom neked, amit csak kívánsz, egészen a fele királyságig.”7
Figyeljétek meg az ajánlatát: fele királysága az életéért.
Később azonban, miután megértette az evangéliumot, tett egy másik ajánlatot. „…ezt kérdezte a király: Mit tegyek, hogy enyém lehessen ez az örök élet, amelyről beszéltél? Igen, mit tegyek, hogy születhessek Istentől, és gyökerestül kitépődjön mellkasomból ez a gonosz lélek, és elnyerjem az ő Lelkét, hogy öröm tölthessen el, hogy ne taszíttassam ki az utolsó napon? Íme, mondta, mindent feladok, ami a birtokomban van, igen, feladom a királyságomat is, hogy ezt a nagy örömet elnyerhessem.”8
Ez alkalommal fel volt rá készülve, hogy az egész királyságát feladja, mert az evangélium többet ért mindannál, amije volt. Hamisítatlanná vált az evangélium terén.
Mindannyiunkhoz szól tehát a kérdés: Mi is hamisítatlanok vagyunk az evangélium terén? Mert ha fél szívvel csinálunk valamit, akkor bizony nem vagyunk azok! Istent pedig nem úgy ismerjük, mint aki agyondicséri a langymeleget.9
Nincs olyan kincs, nincs olyan hobbi, nincs olyan státusz, nincs olyan közösségi média, nincs olyan videójáték, nincs olyan sport, nincs olyan hírességhez fűződő kapcsolat, vagy bármi más a földön, ami értékesebb lenne az örök életnél. Az Úr tehát mindenkinek ezt tanácsolja: „Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!”
Érzéseimet Nefi szavai fejezik ki a legjobban: „Örvendezem a világos beszédben; örvendezem az igazságban; örvendezem Jézusomban, mert megváltotta lelkemet a pokoltól.”10
Vajon igaz követői vagyunk Őneki, aki mindenét odaadta értünk? Őneki, aki a mi Megváltónk és a Szószólónk az Atyánál? Őneki, aki teljes mértékben elkötelezett volt az engesztelő áldozata mellett, valamint most is az az Ő szeretetében, az Ő irgalmában, és arra irányuló vágyában, hogy örök örömünk legyen? Könyörgök mindazoknak, akik e szavakat hallják vagy olvassák: Kérlek, kérlek, ne halogassátok a teljes elkötelezettséget valamilyen nem is létező, jövőbeli időpontig! Váljatok hamisítatlanná most, és érezzétek az örömöt! Jézus Krisztus nevében, ámen.