Imára kapott válaszok
    Footnotes

    Imára kapott válaszok

    Az Atya tud rólunk, ismeri a szükségleteinket, és tökéletes módon meg fog minket segíteni.

    Jézus Krisztus evangéliumának egyik fontos és megnyugtató tana az, hogy Mennyei Atyánk tökéletes szeretetet érez a gyermekei iránt. E tökéletes szeretetnek köszönhetően Ő nem csupán a vágyaink és szükségleteink alapján áld meg bennünket, hanem az Ő végtelen bölcsessége szerint is. Ahogy azt Nefi próféta oly egyszerűen kifejezte: „Tudom, hogy [Isten] szereti gyermekeit”1.

    E tökéletes szeretet egyik tényezője Mennyei Atyánk megnyilvánulása az életünk részleteiben, még ha esetleg mi nem is vesszük észre vagy nem is értjük azt. Őszinte, buzgó imádságon keresztül igyekszünk elnyerni az Atya isteni útmutatását és segítségét. Amikor betartjuk a szövetségeinket és igyekszünk a Szabadítóhoz hasonlóbbá válni, akkor a Szentlélek hatása és sugalmazása révén jogosultak vagyunk az isteni iránymutatás állandó2 kiáradására.

    A szentírások ezt tanítják: „[M]ert jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt kérnétek tőle”,3 valamint hogy Ő „minden dolgot tud, mert minden dolog jelen van [az Ő szemei] előtt”4.

    Mormon próféta jól példázza ezt. Ő már nem érte meg, hogy láthassa munkája eredményét, ám tisztában volt vele, hogy az Úr gondosan vezette őt előre. Amikor sugalmazást érzett, hogy Nefi kislemezeit is belefoglalja a feljegyzéseibe, Mormon ezt írta: „És ezt egy bölcs célból teszem, mert munkálkodásai szerint, az Úr Lelke, mely bennem van, így suttog nekem. És most, én nem tudok minden dolgot; de az Úr minden dolgot tud, ami el fog jönni; munkálkodik tehát bennem, hogy akarata szerint cselekedjek.”5 Bár Mormon nem tudta, hogy a kézirat 116 oldala a jövőben el fog veszni, az Úr tudta, és még jóval ezen akadály megjelenése előtt módot adott annak legyőzésére.

    Az Atya tud rólunk, ismeri a szükségleteinket, és tökéletes módon meg fog minket segíteni. Ez a segítség néha pontosan akkor – vagy legalábbis röviddel azután – adatik, hogy isteni segítséget kérünk. Időnként a leginkább hőn áhított és érdemes vágyainkra nem úgy érkezik a válasz, ahogy azt reméltük, ám rájövünk, hogy Isten nagyszerűbb áldásokat tartogat számunkra. Olykor pedig nem adatnak meg igazlelkű vágyaink ebben az életben. Három különböző történet segítségével szeretném szemléltetni, milyen módokon válaszolhatja meg Mennyei Atyánk a Hozzá szóló buzgó könyörgéseinket.

    Legkisebb fiunk a Franciaország Párizs Misszióba kapott elhívást a misszionáriusi szolgálatra. Felkészülése során elmentünk vele megvenni a szokásos ingeket, öltönyöket, nyakkendőket és zoknikat, valamint egy télikabátot. Sajnálatos módon a kabát, amelyet kinézett magának, nem volt készleten a megfelelő méretben, az eladó azonban azt mondta, hogy néhány héten belül meglesz, és akkor elküldik a provói misszionáriusképző központba, még mielőtt fiunk útnak indulna Franciaországba. Kifizettük hát a kabátot, és ennyiben maradtunk.

    Fiunk júniusban lépett be a misszionáriusképző központba, a kabát pedig néhány nappal a tervezett augusztusi indulását megelőzően meg is érkezett. Fel sem próbálta, hanem sietve elcsomagolta a bőröndjébe, a többi ruhával és egyéb holmival együtt.

    Amikor Párizsban, ahol a fiunk szolgált, beköszöntött a tél, megtudtuk, hogy elővette a kabátot, felpróbálta, és akkor látta, hogy túlságosan kicsi rá. Így hát plusz pénzt kellett tennünk a bankszámlájára, hogy vehessen magának egy másik kabátot Párizsban, amit meg is tett. Némi bosszúsággal megírtam neki, hogy ha valóban nem tudja használni az első kabátot, akkor adja oda valakinek.

    Később ezt írta nekünk ímélben: „Nagyon, nagyon hideg van itt. […] Olyan, mintha átfújna rajtunk a szél, pedig az új kabátom remek és igen vastag. […] A régit odaadtam [a lakásunkban lakó egyik misszionáriusnak], aki elmondta, hogy azért imádkozott, hogy szert tudjon tenni egy jobb kabátra. Néhány éve tért meg, és csupán az édesanyja… és az őt megkeresztelő misszionárius támogatják a missziója során, így hát a kabát egy imára kapott válasz volt számára, ami pedig nagyon boldoggá tett engem.”6

    Mennyei Atya tudta, hogy ennek a misszionáriusnak, aki az otthonától mintegy 10 000 kilométerre szolgált Franciaországban, sürgősen szüksége lesz egy új télikabátra a párizsi télben, ám nem lesz pénze arra, hogy vegyen egyet. Mennyei Atya azt is tudta, hogy a fiunk egy olyan kabátot fog kapni a utah-i Provóban lévő áruháztól, ami túl kicsi lesz rá. Tudta, hogy ez a két misszionárius együtt fog szolgálni Párizsban, és hogy a kabát válasz lesz egy azonnali szükséget szenvedő misszionárius alázatos és buzgó imájára.

    A Szabadító ezt tanította:

    „Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül!

    Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak.

    Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.”7

    Más helyzetek, amelyek során érdemes vágyaink nem úgy adatnak meg, ahogy azt reméltük, idővel mégis a hasznunkra válhatnak. Józsefet, Jákób fiát például olyannyira irigyelték és gyűlölték a fivérei, hogy még a megölését is eltervezték. Ehelyett azonban eladták rabszolgának Egyiptomba.8 Ha valaha is élt olyan ember, aki úgy érezte, hogy az imái nem úgy találnak válaszra, ahogyan ő azt remélte, akkor az biztosan József volt. Valójában azonban a látszólagos balszerencséje nagyszerű áldásokat eredményezett számára, és a családját is megmentette az éhhaláltól. Később, miután Egyiptom egyik elismert vezetőjévé vált, nagy hittel és bölcsességgel így szólt fivéreihez:

    „És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradástokért küldött el engem Isten ti előttetek.

    Mert immár két esztendeje, hogy éhség van e földön, de még öt esztendő van hátra, melyben sem szántás, sem aratás nem lesz.

    Az Isten küldött el engem ti előttetek, hogy míveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással.

    Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten”9.

    Amikor a legidősebb fiunk főiskolára járt, kapott egy olyan felettébb előnyös részidős diákmunkát, mely a lediplomázását követően akár egy csodás, állandó munkalehetőséghez is vezethetett. Négy éven át keményen dolgozott itt diákként, nagy tapasztalatra tett szert, a munkatársai és a felettesei pedig tisztelték. Az utolsó évfolyam végén, mintha csak a menny rendezte volna így el (legalábbis a fiunk szerint), meg is üresedett a határozatlan idejű állás, melyre ő volt a legesélyesebb várományos, és minden oka megvolt rá, hogy feltételezze: ő fogja azt megkapni.

    Nos, nem vették fel. Egyikünk sem értette. Jól felkészült, jól sikerült az interjúja, ő volt a legmegfelelőbb jelölt, és oly nagy reménnyel és várakozással imádkozott ezért! Ez teljességgel lesújtotta, és az egész eset láttán mi is csak a fejünket vakartuk. Miért hagyta cserben Isten ebben az igazlelkű vágyában?

    A válasz csak jó pár évvel később vált nyilvánvalóvá. Ha a diplomaosztó után megkapja az álomállását, akkor lemaradt volna egy fontos, az egész életét megváltoztató lehetőségről, melyről kiderült, hogy az ő örökkévaló hasznára és megáldására adatott. Isten a kezdetektől fogva ismerte a véget (mint mindig), és ebben az esetben a sok igazlelkű imára a nem volt a válasz, mégpedig egy jóval kedvezőbb végeredmény érdekében.

    Időnként az is előfordul, hogy ebben az életben nem is kapunk választ egy imára, bármily igazlelkűen, kétségbeesetten és buzgón törekszünk is rá.

    Patricia Parkinson nővér látásával születésekor még semmi gond nem volt, ám hétévesen elkezdett komolyan romlani a szeme. 9 évesen Pat a utah-i Ogdenben lévő, látás- és hallássérült gyermekek számára működtetett iskolába kezdett járni, és mivel az mintegy 145 kilométerre volt az otthonától, bentlakásos tanuló lett – az ezzel járó összes honvággyal, amit csak egy kilencéves megtapasztalhat.

    11 éves korára teljesen megvakult. Pat 15 évesen végleg hazaköltözött, és elvégezte a helyi középiskolát. Főiskolán tanult tovább, ahol kommunikációs zavarok és pszichológia szakirányú alapdiplomát szerzett, majd pedig hősiesen megküzdve az egyetem felvételi irodájának kétkedő hivatalnokaival, sikeresen elvégezte a logopédus mesterképzést. Pat jelenleg 53 általános iskolás korú gyermekkel foglalkozik és négy logopédiai asszisztenst felügyel az iskolakörzetében. Saját háza és autója van, melyet a barátai és a családtagjai vezetnek, ha Patnek el kell valahová jutnia.

    Patricia Parkinson nővér

    10 éves korában Patnek egy újabb orvosi beavatkozáson kellett volna átesnie, hogy segítsenek gyengülő látásán. A szülei korábban mindig elmondták, hogy pontosan milyen egészségügyi ellátásban fog részesülni, de valami oknál fogva erről a konkrét beavatkozásról nem szóltak neki. Amikor Pat megtudta a szüleitől, hogy már meg is van a műtét időpontja, édesanyja szavaival szólva Pat „teljesen szétesett”. Átrohant a szomszédos szobába, ám később visszajött, és felháborodottan így szólt: „Hadd mondjak valamit, amit én is tudok, Isten is tud, és a legjobb lesz, ha ti is megtudjátok: Én életem végéig vak leszek!”

    Néhány évvel ezelőtt Pat meglátogatta néhány Kaliforniában élő rokonát. Amikor a hároméves unokaöccsével az udvaron játszott, a kisfiú azt mondta neki: „Pat néni, miért nem kéred meg Mennyei Atyát, hogy adjon neked új szemet? Mert ha kérsz valamit Mennyei Atyától, Ő meg fogja neked adni, bármi is az. Csak kérned kell.”

    Patet – elmondása szerint – váratlanul érte a kérdés, ám így felelt: „Hát, néha Mennyei Atya nem így működik. Néha azt szeretné, hogy megtanuljunk valamit, ezért hát nem is ad meg nekünk mindent, amit csak szeretnénk. Néha várni kell. Mennyei Atya és a Szabadító tudják a legjobban, hogy mi jó nekünk és mire van szükségünk. Ezért nem is fognak nekünk megadni mindent, amit csak szeretnénk, amikor csak akarjuk.”

    Már sok-sok éve ismerem Patet, és nemrég elmondtam neki, mennyire csodálom, hogy ő mindig derűlátó és boldog. Azt válaszolta: „Na jó, de nem láttál még otthon, ugye? Nekem is vannak rossz pillanataim. Vannak igen komoly depressziós időszakaim, és bizony sokat sírok.” Azt azonban hozzátette: „Furcsa, de amióta csak elkezdett romlani a szemem, tudtam, hogy Mennyei Atya és a Szabadító ott vannak a családommal és velem. Próbáltuk a lehető legjobban kezelni a helyzetet, és szerintem jól is sikerült. Elég sikeres ember lett belőlem, és általánosságban véve boldog ember vagyok. Emlékszem, hogy Isten keze mindig jelen volt. Azoknak, akik megkérdezik, hogy nem vagyok-e dühös, amiért vak vagyok, azt felelem: »Mégis kire lennék dühös? Mennyei Atya itt áll mellettem; nem vagyok egyedül. Ő mindig velem van.«”

    Ebben az esetben Pat azon vágya, hogy visszanyerje a látását, nem fog ebben az életben megadatni. Jelmondata azonban, melyet az édesapjától tanult, az, hogy „egyszer ez is elmúlik”10.

    Henry B. Eyring elnök azt mondta: „[A]z Atya e pillanatban is tud rólatok, az érzéseitekről, valamint a körülöttetek lévők lelki és fizikai szükségleteiről.”11 Ez a nagyszerű és megnyugtató igazság fellelhető az általam megosztott mindhárom történetben.

    Fivérek és nővérek! Az imáink néha gyorsan válaszra találnak, az általunk remélt módon. Olykor az imáinkra nem az általunk remélt módon jön a válasz, ám idővel meglátjuk, hogy Isten még nagyszerűbb áldásokat készített elő számunkra, mint amilyenekre eredetileg számítottunk. Néha pedig nem adatnak meg az Istenhez szóló igazlelkű kéréseink ebben az életben.12 Ahogy Neal A. Maxwell elder mondta: „A hitnek része az is, hogy bízunk Isten időzítésében.”13

    Bizonyosak lehetünk afelől, hogy Mennyei Atya meg fog áldani minket és megoldja az összes gondunkat, a minket ért igazságtalanságokat és a csalódásainkat – az Ő saját módján és idejében.

    Benjámin királyt idézve: „Továbbá pedig azt szeretném kérni, ha azoknak az áldott és boldog állapotán is elgondolkodnátok, akik betartják Isten parancsolatait. Mert íme, áldottak ők minden dologban, mind a fizikai, mind a lelki dolgokban; és ha mindvégig hűségesen kitartanak, befogadják őket a mennybe, hogy ezáltal Istennel lakhassanak a boldogság egy soha véget nem érő állapotában. Ó, emlékezzetek, emlékezzetek rá, hogy ezek a dolgok igazak; mert az Úristen mondta ezt.”14

    Tudom, hogy Isten meghallja az imáinkat.15 Tudom, hogy mindentudó, szerető Atyánkként Ő tökéletesen meg is válaszolja az imáinkat, az Ő végtelen bölcsessége szerint, oly módon, hogy az a mi legfőbb hasznunkra és áldásunkra váljék. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.