Az önzetlen szolgálat öröme
Azt ígértük Mennyei Atyánknak, hogy szeretettel fogjuk szolgálni Őt és másokat, és mindenben az Ő akaratát cselekedjük.
A legutóbbi általános konferenciát követően sokan feltették nekem ugyanazt a kérdést: „Kényelmesek azok a székek?” Én pedig mindig ugyanazt válaszoltam: „A székek nagyon is kényelmesek, ha nem kell beszélned.” Ez így van, nemde? Az én székem ezen a konferencián nem annyira kényelmes, de igazán hálás vagyok azért az áldásért és a megtiszteltetésért, hogy szólhatok hozzátok ma este.
Időnként a szolgálatunk során más-más székbe kerülünk. Némelyek egészen kényelmesek, mások kevésbé, de mi azt ígértük Mennyei Atyánknak, hogy szeretettel fogjuk szolgálni Őt és másokat, és mindenben az Ő akaratát cselekedjük.
Néhány évvel ezelőtt az egyházban a fiatalok arról tanultak, hogy „amikor »Isten szolgálatába léptek« [Tan és szövetségek 4:2], a valaha létező legnagyszerűbb utazásba fogtok. Segítetek Isten munkájának meggyorsításában, és ez egy nagyszerű, örömteli és bámulatos élmény.”1 Ez az utazás – kortól függetlenül – mindenki számára adott, s olyan utazás ez, amely szeretett prófétánk szavait idézve a „szövetség ösvényén”2 vezet minket.
Sajnos azonban önző világban élünk, ahol az emberek állandóan azt kérdezik, hogy „mi hasznom ebből?”, nem pedig azt, hogy „ma kinek segíthetek?” vagy „miként szolgálhatnám jobban az Urat az elhívásomban?”, esetleg „vajon mindenemet az Úrnak adom?”.
Saját életemben az önzetlen szolgálat nagyszerű példája Victoria Antonietti nővér. Victoria elemis tanító volt a gyülekezetemben ott, ahol Argentínában felnőttem. Kedd délutánonként tartottuk az Elemit, és ő mindig hozott nekünk csokitortát. Mindenki imádta a tortát – engem kivéve. Én utáltam a csokitortát! És bár megpróbált adni nekem is a tortájából, én mindig visszautasítottam az ajánlatát.
Egy nap, amikor épp a csokitortát osztogatta a többi gyereknek, azt kérdeztem tőle: „Miért nem hozol más ízűt, például narancsosat vagy vaníliásat?”
Felnevetett, aztán azt kérdezte tőlem: „Miért nem kóstolsz meg te egy falatot? Ez a torta egy különleges hozzávalóval készült, és megígérem, hogy ha megkóstolod, ízleni fog.”
Körülnéztem, és meglepetésemre úgy tűnt, mindenkinek ízlik a torta. Beleegyeztem, hogy megkóstolom. Kitaláljátok, mi történt? Finom volt! Ez volt az első alkalom, amikor ízlett nekem a csokitorta.
Csak évekkel később tudtam meg, mi is volt Antonietti nővér csokitortájának titkos hozzávalója. A gyerekeimmel minden héten meglátogattuk az édesanyámat. Egyik ilyen látogatásunk alkalmával anya és én épp egy szelet csokitortát majszoltunk, és elmeséltem neki, hogyan is szerettem meg azt. Ekkor ő elmondta nekem a történet többi részét.
„Tudod, Cris – mondta anya –, Victoria és a családja nem volt valami tehetős, és minden héten választania kellett aközött, hogy kifizeti a buszjegyet, amivel ő és négy gyermeke el tudnak menni az Elemibe, vagy megveszi a csokitortához szükséges hozzávalókat az elemis osztályának. Mindig a csokitortát választotta a busz helyett, és az időjárástól függetlenül a gyermekeivel együtt bő három kilométert gyalogoltak oda és vissza is.”
Ezen a napon megtanultam még jobban értékelni a csokitortáját. Ami még ennél is fontosabb, megtanultam, hogy Victoria tortájának titkos hozzávalója az azok iránti szeretet volt, akiket szolgált, és az értünk hozott önzetlen áldozat.
Victoria tortájára visszagondolva eszembe jut egy önzetlen áldozathozatal azokból az örökzöld történetekből, amelyeket az Úr a templom kincstára felé menet tanított a tanítványainak. Ezt a történetet ti is ismeritek. James E. Talmage elder azt tanította, hogy volt 13 persely, „ezekbe dobták bele az emberek a [különböző] célú felajánlásaikat a rajtuk lévő feliratoknak megfelelően.” Jézus figyelte az adakozók különböző típusú emberekből álló sorait. Némelyek „őszinte szándékkal” adták az ajándékaikat, mások viszont annak reményében dobtak be „nagy összegű ezüstöt és aranyat”, hogy mások lássák az adományaikat, felfigyeljenek azokra, és dicsérjék őket értük.
„A tömegben volt egy szegény özvegyasszony, aki… két apró, fillérnek nevezett bronzérmét dobott bele az egyik perselybe; hozzájárulása amerikai pénzben nagyjából fél centet ért. Az Úr magához hívta a tanítványait, felhívta a figyelmüket a nincstelen özvegyasszonyra és tettére, majd azt mondta: »Bizony mondom néktek, hogy ez a szegény özvegy asszony többet vetett, hogynem mind a többi, a kik a perselybe vetettek vala. Mert azok mindnyájan az ő fölöslegükből vetének; ez pedig az ő szegénységéből« [Márk 12:43–44].”3
Nem úgy tűnt, mintha az özvegyasszony figyelemre méltó helyet foglalt volna el az akkori társadalomban. Rendelkezett azonban valami még fontosabbal: tiszták voltak a szándékai, és mindent odaadott, amit csak oda tudott adni. Lehetséges, hogy kevesebbet, csendesebben, másként adott, mint mások. Némelyek szemében jelentéktelen volt az, amit adott, azonban a Szabadító szemében, aki „felismeri a szív gondolatait és szándékait”4, mindenét odaadta.
Nővérek, mi fenntartás nélkül odaadjuk mindenünket az Úrnak? Feláldozzuk az időnket és a tehetségeinket, hogy a felnövekvő nemzedék megtanulhassa szeretni az Urat és betartani a parancsolatait? Gondosan és szorgalmasan nyújtunk szolgálattételt a körülöttünk lévőknek és azoknak is, akik be vannak osztva hozzánk – olyan időt és energiát áldozva erre, amely másképp is felhasználható lenne? A két nagy parancsolat szerint élünk – szeretjük Istent és szeretjük az Ő gyermekeit?5 Ez a szeretet gyakran szolgálatként nyilvánul meg.
Dallin H. Oaks elnök azt tanította: „Szabadítónk az önzetlen szolgálatnak szentelte magát. Arra tanított minket, hogy kövessük Őt, és saját önző törekvéseinket megtagadva szolgáljunk másokat.”
Így folytatta:
„Önmagunk mások szolgálatában való elvesztésének jól ismert… példája a szülők gyermekeikért hozott áldozata. Az édesanyák fájdalmakat elviselve, egyéni törekvéseiket és kényelmüket feláldozva hordják ki és nevelik fel minden egyes gyermeküket. Az apák úgy irányítják életüket és törekvéseiket, hogy eltarthassák a családjukat. […]
Azokért is hálásak vagyunk, akik sérült családtagokat és idős szülőket gondoznak. Az efféle szolgálat soha nem kérdezi meg: »Mi hasznom ebből?« Az önzetlen szolgálathoz félre kell tenni a személyes kényelmünket. […]
Mindez [pedig] azt az örök tantételt szemlélteti, hogy boldogabbak és elégedettebbek vagyunk, ha azért teszünk meg valamit és azért szolgálunk, amit adunk, nem pedig azért, amit kapunk.
Szabadítónk arra tanít minket, hogy kövessük Őt azáltal, hogy meghozzuk az ahhoz szükséges áldozatot, hogy a másoknak nyújtott önzetlen szolgálatban elveszítsük önmagunkat.”6
Thomas S. Monson elnök tanítása összecseng ezzel: „Lehet, hogy amikor szemtől szemben az Alkotónk elé állunk, nem azt kérdezik majd tőlünk, hogy »hány pozíciót töltöttél be?«, hanem inkább azt, hogy »hány embernek segítettél?«. Valójában addig nem is tudjuk szeretni az Urat, amíg népének szolgálata által nem szolgáljuk Őt.”7
Más szóval, nővérek, nem számít majd, hogy kényelmes székekben ültünk-e, vagy az utolsó sorban egy rozsdás összecsukható széken igyekeztünk kitartani a gyűlés végéig. Nem számít majd, hogy ki kellett lépnünk a folyosóra egy síró csecsemő megvigasztalására. Csak az számít majd, hogy a szolgálatra irányuló vággyal érkeztünk; hogy észrevettük azokat, akiknek szolgálattételt nyújtunk, és örömmel üdvözöltük őket; hogy bemutatkoztunk azoknak, akik a mi sorunkban ültek az összecsukható székeken – baráti kart nyújtva feléjük akkor is, ha épp nem mi vagyunk beosztva hozzájuk szolgálattételre. Az pedig egészen biztosan számítani fog, hogy mindent, amit teszünk, azt a szeretettel és áldozattal társított szolgálat különleges hozzávalójával tegyük.
Rájöttem, hogy nem kell csokitortát sütnünk ahhoz, hogy sikeres vagy odaadó elemis tanítók legyünk, mert ez nem a csokitortáról szólt. Ez a cselekedet mögött meghúzódó szeretetről szólt.
Bizonyságot teszek arról, hogy a szeretet áldozat által válik szentté – a tanító áldozata, és még inkább Isten Fiának végső és örök áldozata által. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Ő él. Szeretem Őt, és el szeretném vetni az önző vágyaimat azért, hogy úgy szerethessek és úgy végezhessek szolgálattételt, ahogyan Ő teszi. Jézus Krisztus nevében, ámen.